Kecskenyál blogja

Mióta beszippantott a dolgozók világa, s én is egy lettem közülük kevés időm jut a filmekre. Egyrészről szinte semmivel nem vagyok naprakész, másrészről pedig sokkal csak akkor találkozok, amikor már itt van a lehetőség, hogy megnézhessem itthon. De azért óvatos vagyok, mert általában, ami elsőre tetszik többnyire a felénél kikapcsolom, mert unalomba fullad.
Semmilyen szempontból nem örültem a rossz időnek, azonban volt egy pozitívuma. Elkezdtem netezgetni csak úgy, s a filmkeresés volt a terv. Így akadtam rá az itthon egyelőre nem ismert Just Before I Go-ra, melyet bevallom a sorozatos nevek, illetve Courtney Cox rendezői mivoltának köszönhetően próbáltam be. Bevallom, hogy annak ellenére, hogy kint összesen termelt 10 ezer dollárnyi bevételt nem rossz film. Elképzelhető, hogy nagyobbat is tudott volna szakítani, ha mondjuk nagyobb reklámkampányt kap.

A film címe elsősorban a főhős érzelmi állapotára utal. Ted visszatér a szülővárosába, ahová azért érkezik, hogy leszámoljon gyermekkori démonaival mielőtt öngyilkosságot hajtana végre. Az első tíz perc tökéletesen bemutatja, hogy karakterünknek milyen élete volt, illetve mi az, ami miatt ennyire kisiklott. Mindezek mellett törekedtek a készítők arra, hogy a néző nem csak azt lássa meg, hogy Ted mennyire is szerencsétlen a való életben, hanem azt is, hogy gyakorlatilag mennyire idióta is.
Bevallom leginkább arra voltam felkészülve, hogy tényleg egy borzasztó valamit fogok megnézni, melyet csak a benne szereplők miatt néztem meg. Ennek ellenére pozitívan csalódtam, mert ugyan volt benne jó pár klisé, azért mégiscsak akadtak olyan fordulatok, melyeken csak meresztettem a szememet.

A cím alapján egy karaktert követünk nyomon, de gyakorlatilag sok mellékszál indul el már a kezdetekben is. Érdekes viszont az, hogy szinte nem marad elvarratlan szál, illetve központba helyezi azt a dolgot, hogy senki sem tökéletes. Így például akad jó pár olyan cselekményszál, amelynél tényleg néztem egyet, s örültem, hogy pozitív értelemben meglepetést okoztak nekem. Ami mindenképpen tetszett, hogy a színészek ténylegesen jól lettek összeválogatva, s mindegyikről el tudtam hinni azt, hogy éppen milyen érzelmi státuszban van. Annak ellenére, hogy szinte mindenki valamilyen sorozatból érkezett az első negyed óra után nem is az járt a fejemben, hogy ezeket honnan is ismerem, illetve milyen alkotásban láttam őket. Ez pedig mindenképp pozitívum.
Amit mindenképp kiemelnék, hogy nagyjából az első fél óra után már nem is a címbéli karakter van a középpontban, hanem minden mellékszerepben tündöklő karakter szépen előtérbe kerül. Innen kezdve pedig nincs megállás, s a film ekkor indul be igazán. Ez az a pillanat, amikor nagyon nehéz kiszállni, s aki ténylegesen vevő az ilyen stílusra, s megvalósításra annak mindenképpen szórakoztató lesz.

Többször leírtam már, hogy véleményem szerint meghatározza egy film fogadtatását, s tetszési indexét, hogy egy adott néző milyen elvárásokat támaszt elé. Ha hatalmasakat, akkor nehéz megugrani, ha viszont semmit, akkor elképzelhető, hogy jól fog szórakozni. Én nagyjából semmit nem vártam, s ennek kapcsán nem is nagyon tudta a film alulmúlni önmagát. De ennek ellenére, hogy azért itt-ott érződött a tévés színvonal mégis egy szórakoztató filmet kaptam, aminek nagyon örülök.
Nyilván nem fog maradandót alkotni, s nem is válik kultfilmé minden bizonnyal, de egy fülledt nyári estén tökéletes szórakozás lehet szinte mindenki számára, aki kicsit is vevő az effajta műfajra, s pár obszcén jelenet nem okoz számára erkölcsi görcsöt.