Tény és való soha nem volt ilyen felemás évkezdésem. Bár lehet tényleg jobban jártam volna, ha szilveszter napján pihenés helyett inkább valami vad bulit választok, ahol teljesen kitombolom magam… aztán persze másnap úgy megyek munkába, mint egy megerőszakolt havasi jeti.
A tavalyi évem olyan mindenféle volt. Voltak benne nagyon jó dolgok, voltak benne nagyon rossz dolgok. Első körben rögtön munkanélküliként kezdtem az új évet, ami két hónapnyi itthon üldögélés követett. Végül hasonló időtartamra sikerült munkahelyet találnom addig, amíg az szépen két hónap alatt nem adósodott el teljes mértékben, s kerültem egyik napról a másikra ismételten az utcára. Aztán hónapig semmi fény munka szempontjából, s így is telt el a nyár, ami eléggé megviselt fizikailag, s lelkileg is. Aztán végre nyár végétől ismét találtam munkahelyet, s még jelen pillanatban is van munkám. De….

…van olyan – feltehetően mindenki által ismert – mondás, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nos a munkahelyemre ez tökéletesen igaz volt. A munkakör, csapat, beosztás minden annyira tökéletes volt számomra, hogy csak lestem, amikor november közepe táján szépen megindultak az átépítések, átszerveződések. Így gyakorlatilag szinte majdnem minden megváltozott, s keveseknek adatott meg az, hogy abban a beosztásban maradjanak, mint amiben eredetileg is vannak. Ez a fajta átszerveződés engem is érintett, aminek azért annyira nem örültem. Szakmai szempontból jól jártam, hisz fizetésem valamelyest emelkedik, s másabb dolgokat kell majd tennem, de leginkább beosztás szempontjából gyönyörűen jönnek a hátrányok is. Nem csak a munkába jutás miatt, hanem magánélet miatt is. Habár mindkét szempontból megkaptam az ígéreteket, ami alapján tényleg nem lehet okom panaszra, de valahogy mégsem görbül őszintén mosolyra a szám egy hete.
Ezzel az egész dologgal nekem leginkább az a problémám, hogy jöttek előnyök, s jöttek hátrányok, s a kettő olyannyira egyensúlyban van egymással, hogy sajnos igencsak semlegesítik egymást. Bő egy hete mindennap megfordul a fejemben, hogy bizony jó lenne felmondani, mert nekem ez a helyzet nem tetszik. Csak ugyebár a jó munkás ember viszont tudja, hogy gazdaságilag az ország nem áll úgy, ahogy kellene, így gyakorlatilag nincs hová menni. Továbbá még mindig kijövök a kollégákkal, s mindenkivel elvagyok, ami igazán fontos szempont. Arról nem is beszélve, hogy magánéleti tervekből is van egy pár, s ezek igen csak nagy hangvételű dolgok ahhoz, hogy inkább elfogadjam a jelenlegi helyzetet, mert ugyanis, ha számításaim bejönnek akkor év vége felé költözésből adódóan úgy is új munkahelyet kell keresnem, s ebből a szempontból azért jó, ha van hosszabb ledolgozott időm egy cégnél, s ebből adódóan pedig valamennyi spórolt pénzem. Bár bevallom leginkább a kimerüléstől félek, hisz azért a munkám fontos, de a magánéletemnél nem, s bizonyos részéről nem is vagyok hajlandó lemondani.