Kecskenyál blogja

…és akkor ismét nekiálltam egy olyan szériának, aminek már több évada van. Ezt pedig leginkább annak köszönhettem, hogy sorozatos oldalakat, s blogokat olvasok. Ami ugyebár nem baj, hisz az általam nézett szériák száma eléggé megcsappant, így valamivel csak el kell ütni az időt, ha éppenséggel nincs más tevékenysége az embernek, s kénytelen mondjuk itthon ülni, ha mondjuk rossz az idő, vagy épp sokat kell dolgoznia, s nem akar kimozdulni.
Nem tudtam, hogy mit várjak a Shameless-től, mert gyakorlatilag pillanatok alatt eldöntöttem, hogy bele akarok nézni, s mindez csak egy promokép alapján döntöttem el. Talán pont emiatt is talált be az egész, így nem volt kérdés, hogy kitartok az első évad végéig, s akkor majd eldöntöm, hogy hogyan tovább.

A sorozat középpontjában a csóróság áll, de nem mindennapi értelemben. Tehát nem egy velejéig lehúzott drámát kap az ember, ahol nagyjából negyven percen keresztül a szereplők azon nyivákolnak, hogy mennyire nincs pénzük, s mennyire nem tudnak mit kezdeni az életükkel ez miatt. Vagy éppenséggel az, ahogyan megpróbálnak ezekből kitörni, s ennek köszönhetően azonban mindig elbuknak, s ez mindig egy hatalmas drámai mozdulat, melynek következtében az ember nézése közben szó szerint depressziós lesz.
Itt azonban teljesen más a felállás, ugyanis szereplőink annak ellenére, hogy elég csóróak megpróbálnak élni. Teljes életet élni még akkor is, ha nem igazán tudják, hogy mi is fog rájuk várni. Egyikük sem egyszerű személyiség, s nem is egyszerű az életük, s szinte mindig történik valami, ami valami nehézséget gördít az útjukba. Annak ellenére, hogy a készítők rendkívül jól viszik a drámai vonalat, de mindig csempésztek olyan dolgokat az ilyen történet szálakba, melynek köszönhetően a néző jó kedvvel kel fel, s várja a következő részt, s nem a papír zsebkendőért akar nyúlni, hogy megtörölje a könnyes szemét.

A legnagyobb dolog mégis az, hogy a készítők remekül tudták a műfajokat vegyíteni anélkül, hogy bárhol kilógott volna az a bizonyos lóláb. Nyilván ehhez kellettek a nagyszerűen megírt karakterek, illetve az őket életre keltő színészek. Az igazság az, hogy nem is nagyon tudok olyat mondani, akire fel tudnám aggatni azt a jelzőt, hogy nem tudott volna azonosulni a szerepével. Nyilván, hogy az első évadot az alkoholista apa vitte leginkább a hátán, akinek mindenre volt valamiféle magyarázata, s mindezek mellett rendkívül sok balhéba keveredett, ami azért olykor mosolyt csalhatott az ember arcára. És akkor még nem is beszéltünk gyerekekről, akik hihetetlen általánosságban kezelik helyzetüket, holott jövőjük emiatt gyakorlatilag nincs.

Viszont tény és való, hogy a készítők nem finomkodtak, s egy nyers valóságot akartak odanyomni a nézőknek. Mivel a sorozat a negyedik évadánál jár, így nem mondható az, hogy nem jártak sikerrel. Azonban tény az, hogy akadtak olyan jelenetek, amelyeknél az embernek aztán tátva maradt a szája.
Számomra – mint, aki nem él egyedül – talán egyetlen egy negatívuma volt ezeknek a képsoroknak, hogy sokszor olyan zajok juthattak ki a szobámból, mint ha szoft pornót néznék. Ami azért nem annyira jó. Így végül a harmadik résznél rászoktam arra, hogy egy jó hosszú vezetékkel rendelkező fejhallgatót használjak a sorozat epizódjainak megtekintésénél.

Összegezve azt gondolom, hogy ugyan nem hibátlan, de remek évadot tudhattak maguk mögött a készítők. Elég érdekes szériát sikerült összedobniuk, mely mindvégig fenntartja az érdeklődést. Legalábbis nálam. Így nem véletlen, hogy előfizetek a következő évadra is, mely már itt pihen a merevlemezemen.