Kecskenyál blogja

Emlékszem régen mennyire faltam a sorozatokat, s tényleg csak azt kaszáltam, amelyiknek a műfaja tényleg nem jött be. Ugyebár ilyenek voltak a nyomozós, illetve az akciós sorozatok. Azóta persze jó pár évet öregedtem, s munka miatt bizony keményen kaszálok sorozatokat, így lassan oda jutottam, hogy szinte már nincs is mit néznem. Ennek kapcsán olykor átolvasgatok jó pár oldalt, s ilyenkor történik az, hogy belebotlok olyan szériába, amelynek az alapkoncepciója megfog, s csodálkozok azon, hogy hogyan is hagyhattam ki. Na ilyen a The Leftovers.

Adva van ugyebár az emberiség, amelynek 2%-a egyik percről a másikra gyakorlatilag eltűnik. Senki nem tudja hová tűnnek, s ez hogyan történik. Ebből a szempontból nem is kell CGI tömkeleget várni, hogy aztán az ember kellőképpen tudja a sárga földig lehúzni a szériát, hogy látvány szempontjából nem is hiteles.
Itt azonban nem az történik, hogy olyan mennyiségű karakter tűnik el, hogy ahhoz egy egész díszletet keljen megépíteni pár színésznek. Már a bevezetőt elhagyva az alkotók nagyon felvilágosítani akarnak bennünket, hogy az emberiség létszámához képest az eltűntek száma jelentéktelen. De ettől függetlenül persze évekig foglalkoztat mindenkit, miközben az egészet körbelengi a drámai hangulat, hogy az emberek ezt mennyire is nem tudják kezelni, feldolgozni.

Elszoktam már én a mély mondanivalóval rendelkező sorozatokról, vagy pedig a tényleg egyedinek számító szériáktól. Így, amikor egy újat próbálok be mindig reménykedek legbelül, hogy majd egy olyan vizuális élménnyel gazdagodok, melynek köszönhetően előtör belőlem egy olyan érzés, amelyet szinte minden „függő” érez: szinte számolom a napokat a következő epizódig. Bevallom az első húsz percben úgy éreztem, hogy ez lesz a széria, amely ezt fogja éreztetni velem, de sajnos azt kell mondanom, hogy ebből a szempontból ez sajnos csúnyán megbukott nálam. És persze miért?
Szinte végig azt éreztem, mintha összedobált jelenetek összességét látnám, melyek egymáshoz nem igazán kapcsolódnak. Ráadásul a drámai hangulatot olyan nagyon akarták erőltetni a készítők, hogy a vége felé komolyan már azt éreztem, hogy ezen viszont tényleg be fogok aludni. Ami majdnem meg is történt. Amiket láttam próbáltam a fejemben összerakni, s igyekeztem valamiféle történeti szálat kreálni hozzá, de sajnos ez nem sikerült. Bevezető részről van szó, így természetesen nagyon nagy valamit nem is kell tőle várni, hogy majd egy egész évadra szóló cselekményt letesznek majd az asztalra, de bíztam benne, hogy a jelenetek többsége kötődni fog majd egymáshoz, s majd a végén azt mondom, hogy bizony ez kell nekem, s máris nekiállok leszedni a teljes első évadot. Sajnos nem így történt.

A legnagyobb problémám mégis az volt, hogy nem igazán értettem, hogy most a készítők mit is akarnak ebből a sorozatból kihozni. Egyszerűen nem tudtam emiatt élvezni, s csak azon járt az eszem, hogy vajon mi is lesz majd ebből a későbbiekben, s miért is kellene ezt tulajdonképpen tovább néznem. Valahogy nem is jött meg hozzá a kedvem, mert ha valami drámai vonalba fulladna az egész minden bizonnyal eret vágnék, s felakasztanám magam a szomszédban elhelyezkedő hatalmas fára.
Bár bevallom, hogy ennyire megosztó sorozat részt még nem láttam. Mindegyik szériánál éreztem már a végén, hogy akarom folytatni, vagy sem, viszont ennél nem éreztem ilyet. Egyszerűen nem tudtam mit láttam, érdemes-e folytatni. Végül úgy döntöttem, hogy inkább nem kérek belőle. Habár nagyon sok ismerős arcot beledobáltak, de ez nem győzött meg. Kár érte.