A februári hónap viszonylag jól telt. Volt benne egy hét szabadság, s kihúztam magam minden olyan kérdésnél, amely arra utalt, hogy mit csinálok, mit eszek, mit iszok, hogy amikor ennyien meg vannak fázva, influenzásak nekem semmi bajom nincsen. Ekkor csak mosolyogtam, mert tisztában voltam azzal, hogy nagyjából tavasz közepétől ősz elejéig nem igazán szoktam náthás lenni. Ebből fakadóan csak pár hét, s kihúzom minimum szeptemberig megfázás nélkül.
Aztán ahogyan lenni szokott egyik nap felkelve nehezen nyeltem. Ez bizony egy intő jel volt számomra. Természetesen nem mentem táppénzre, melynek köszönhetően túl nőtt rajtam a betegség olyannyira, hogy a második héten már kénytelen voltam kiíratni magamat. Kezdődik a harmadik hét, s persze még mindig fújom az orromat, s köhögöm fel azt a „gusztusos lerakódást”, amire köptetőt kell szednem.

Amióta az eszemet tudom mindig küzdöttem a megfázással. Egy évben legalább kétszer, de általában háromszor ez a betegség gyűrt le. Persze mondhatom, hogy mellette semmilyen más kór nem kapott el, s még himlőn sem estem át. Azonban a megfázás az, ami mindig ugyanazokkal a tünetekkel jött, s tartott legalább hat napig. Hiába mentem el az orvoshoz, s hiába szedtem gyógyszert.
Így volt ez most is. Éreztem, hogy nehezen nyelek, s másnap már fájt a torkom. Délelőtti beosztásaim voltak az aktuális héten, így aztán a második napon, amikor kezdődött a torokfájásom már úgy mentem haza nem sokkal egy óra után, hogy már élő kályha lehettem volna, ahogyan égett a testem a láztól. Persze bementem még két napot tudván úgy, hogy hétvége hosszú műszak, s csak akkor tudom „sztornózni” a szombati munkanapomat, ha már pénteken kiíratom magam. Lévén mindig ugyanaz a szituáció játszódik le, s mindig eltart vagy hat napig a megfázás, így bízva abban, hogy jobban leszek bementem ledolgozni egy hosszú műszakot. Melynek eredménye az lett, hogy műszak vége előtt hazaküldtek, mert már nem álltam a lábamon.

Az igazság az, hogy megfázással nem szívesen maradok itthon, mert a táppénzt olyan esetekre tartogatom, amikor tényleg nem tudnám a munkámat ellátni. Ilyen például hasmenés, vagy hányás, esetleg valami olyan panasz, melynek következtében nem tudnék hajolni, emelni, mint a gyomorfájás, gerincbántalmak. Bár utóbbihoz egyelőre még elég fiatal vagyok.
Természetesen igyekeztem a betegségemen is spórolni, így a hét első felében teázáson kívül nem nagyon csináltam semmit. Aztán jött a pénteki nap, ekkor már biztos volt, hogy kell valamit vennem, így aztán igénybe vettem a gyógyszertár vény nélküli megfázásra létrehozott szekcióját. Természetesen bízva a csodában, s ezekben a forró italokban, így a javasolt fogyasztás dupláját, tripláját ittam meg, hogy minél előbb jobban legyen. Természetesen semmit nem segített, de úgy voltam vele, hogy lesz két pihenőnapom, azon majd minden oké lesz. Miután két nap után sem lett sokkal jobb az állapotom, s már a hatodik napon jártam, amikor elvileg már minden okénak kellene lennie, így felkerestem az orvosomat.

Természetesen írt fel gyógyszert, ám azonban olyan „fantasztikusan” működtek együtt, hogy másnap kénytelen voltam visszamenni, mert úgy kiütött az együttes hatásuk, hogy a közeli, negyed órányira lévő boltból alig bírtam hazamenni. Végül szembe kellett néznem a ténnyel, hogy ha nem is egy hétre, de legalább két napra ki kell magamat íratnom táppénzre. Ami azért annyira nem esett jól, mert legalább húsz ezret elköltöttem gyógyszerestől a betegségre, s a fizetésemelés miatt megnövekedett óraszámnak köszönhetően legalább tízezerrel fogok kevesebbet kapni a következő hónapban.
Természetesen nem gyógyultam meg, de viszont olyan állapotba kerültem, melynek köszönhetően már tudtam dolgozni. Így két napot végigdolgoztam, ámbár éreztem kicsit, mint ha lázas lennék. Jelenleg a harmadik hetemet kezdem meg betegen, habár orrfújásnál, s némi köhögésnél több nincs, de ugyebár az ember nem szeret magán semmilyen betegségre utaló tünetet.

Egyelőre bízok a jószerencsében, hogy jövő héten kijutok ebből a náthából, s őszig nem is lesz ilyen bajom. Legalább a sorozatokkal haladtam.