Mi értelme van egy szériát berendelni a következő tévés évadra, majd az aktuális szezon utolsó előtti hetében premierre tűzni, nem tudom. Annyi viszont bizonyos, hogy megérkezett a Downward Dog, ami tulajdonképpen egynek elmegy csoportot erősíti, ámbár kérdés, hogy vajon meddig húzza majd a csatornánál. Hiszen átcsusszan szépen a nyárra, szóval sorsa valóban erősen kérdőjeles.
Sablon. Nagyjából ez jutott eszembe először, amikor már eltelt nyolc perc. Sokszor leírtam már, hogy legtöbb széria akkor vérzik el nálam, amikor vagy éppen nem azt kapom, amit az előzetesekben ajánlottak a készítők, vagy nagyok az elvárásaim. Ennél a szériánál ilyen nem volt, de azért reménykedtem abban, hogy majd a címszereplő tényleg címszereplő lesz, s jobban oldják majd meg a a dolgokat. Tévedtem.
Az igazság az, hogy az egész bevezető epizódnál iszonyatosan érződött a sablonosság, s kiszámíthatóság. A „narrátor a kutya” viszonylag jól oldották meg, s nem éreztem magam kínosan ezen a jeleneteknél, miközben érződött volna az olcsó CGI. Azt gondolom, hogy akinek van kutyája, vagy látott legalább, annak sokkal, de sokkal jobb ötletei lehetnének egy ilyen sorozatnál. Már magamból kiindulva is azt gondolom, hogy egy kutya mindennapjait követve tényleg elég érdekes sorozat lehetett volna a Downward Dog, ahol ezeknek a háziállatoknak a szemszögéből ismerhettünk volna rá a saját világunkra. Mivel a kutya a játékidő egyik részében narrátor szerepébe bújik, így akár érdekes szituációkat is kaphattunk volna az ő szemszögéből. Erre tökéletes példa az egykor négy évadot megélt Wilfred, melyben tulajdonképpen egy kutya szemszögéből láthattunk eseményeket. Nyilván itt is működhetett volna kutyajelmezbe bújt színész nélkül, azonban nem ezt az irányt választották a készítők.
Ha nagyon őszinte akarnék lenni, akkor még fogyasztható volt a bevezető epizód, s mivel húsz perc játékidővel operál, így még bele is fért volna heti egy rész az időmbe, hiszen mindig van legalább fél órám napi szinten, amikor ver az unalom, s háttérzajnak is tökéletes lehetett volna. A kutyákat szeretem, s aranyos ebet választottak a készítők, s a bevezető epizód után azon gondolkoztam, hogy vajon folytassam-e a sorozatot. Végül úgy döntöttem, hogy számorma egy rész bőven elég volt ebből. S itt elsősorban nem a koncepció az, ami miatt lelőttem végül, hanem a színészek, ami rám nem igen szokott jellemző lenni.
Egy sorozatnál, filmnél bizony sokszor sokat jelent, hogy milyen színészek tűnnek fel benne. Nem csak alakítani kell tudni, hanem a nézőnek bizony élveznie kellene a játékidő minden percét. Azonban ez könnyen fel tud borulni abban az esetben, ha éppenséggel a képernyőn látottak irritálóak tudnak lenni. Ennél a sorozatnál pedig tulajdonképpen minden egyes színész irritáló, már-már vizuális fájdalmat okoz a jelenlétük. Nem beszélve a kutyatulajdonosról, s annak ex barátjáról.
Nem mondom, hogy ez rossz volt, de sablonos, s kiszámítható, s a színészek voltak azok, amelyen végül a sorozat bevezető epizódja után köszöntem, ennyi bőven elég volt. Lazán négy és fél milliós nézővel még talán második évadot is kaphat a sorozat, hiszen bőven átcsúszik majd nyárra, s újoncként semmi ellenféllel talán még esélye is van neki. Azonban én nagyon sajnálom, mert tényleg lehetett volna jobb is, de minden bizonnyal nem kapott annyi anyagi támogatást, mint az év közbeni szériák. Akinek van heti húsz perce, annak talán még tökéletes is lehet.