Kecskenyál blogja

Magyar cím: Vészhelyzet 

Aki a nyolcvanas évek végén, vagy a kilencvenes évek elején született, annak minden bizonnyal egyfajta konstans volt a kedd esti kórházsorozat, mely nem volt más, mint az ER, honosított nevén Vészhelyzet. Mai napig emlékszem jelenetekre, bizonyos karakterek történeteire. S természetesen nem kevés monumentális eseménysorra, melyre a mai napig kristálytisztán emlékszem. De el nem felejthető részemről az általános iskolában töltött ötödik év, melynek egyik osztályfőnöki óráján a sorozat  legmegdöbbentőbb fordulata volt a téma, mely példa volt az akkori óra témájához. De el nem felejthető az sem, hogy amikor véletlenül a Grey’s Anatomy (amit azóta kegyetlen módon abbahagytam) lett a kedd esti program, akkor ismét visszatértem a sorozathoz, amit „véletlenül” hagytam abba annak idején. De letöltő korszak beköszöntével ismét abbamaradt a követése.
Régen nagyon sok szériát néztem, s addig követtem egy sorozatot, míg az be nem fejeződött. Még akkor is, ha már nem tetszett, nem érdekelt. Azonban a munkába állás után rengeteget abbahagytam, s az újak nem győztek meg. Így aztán maradt pár sorozatom, ami nem töltötte ki az itthoni szabadidőmet. Ebből fakadóan döntöttem a korábbi szériák elővételén. 

15 évad, 331 háromnegyed órás epizód. Ennyit tudhat magának a sorozat, ami nem kis teljesítmény. Igazából nem is nagyon tudom, hogy annak idején miért is nem fordult meg a fejemben a pótlás gondolata. Talán azért, mert nézni néztem, s tetszeni, tetszett, de ennek ellenére nem voltam rajongó. Ha jól emlékszem tavaly talán neki is futottam, de az első évad végéig nem jutottam neki időhiány miatt. Azonban elszántságom a sorozattal kapcsolatban nem ismert határokat, így aztán az összes évadot beszerezvén ismét nekiültem. Most úgy néz ki sikerrel.
A kórházak soha nem voltak a kedvenceim, s nem is lesznek azok. Azonban a sorozat világa teljesen megfogott. Az alapkoncepció szerint egy sürgősségi osztály mindennapjait követhetjük nyomon, ahol aztán egy percnyi nyugalom nincsen. Talán pont ebben is rejlett a zsenialitása, melyre elég sokan rákaptak, hiszen mindig történik valami. Ebből fakadóan pedig szinte a nézőnek nincs egy perc nyugta sem, s így nem is nagyon tud unatkozni a jelenetek között. 

Ahogyan újranéztem a sorozatot az villant be bennem, hogy a készítők milyen remekül oldották meg azt, hogy a páciensek legyenek a középpontban úgy, hogy tulajdonképpen a főszereplők is helyett kapjanak mellettük,  s a nézőt mindenki sorsa érdekeljen. Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor olykor kifejezetten zavart a főszereplők magánéleti problémái. Leginkább azért, mert a páciensek részéről akadtak drámai pillanatok, de voltak megmosolyogtató esetek, valamint teljesen meglepetésként érő sokk is. Tökéletesen megtalálták az egyensúlyt az alkotók, azonban a főszereplők részéről véleményem szerint nem.
Az élet sokszínű. Valakinek kevés, valakinek sok problémája van. Embere válogatja, hogy ki milyen helyzetben találja magát, vagy épp hogyan hozza meg a döntéseit, ami megnehezítheti, vagy éppenséggel megkönnyítheti a mindennapjait. Véleményem szerint azon főszereplők, akiknek a magánéletét is a képernyőre vitték ebből a szempontból eléggé egyoldalú lett, hiszen az évad alatt csak azt vettem észre, hogy mindenkinek problémái vannak. Van akinek nagyobb, van akinek kisebb. De senkinek nem egyszerű az élete, ami egyébiránt tökéletesen igaz, ámbár véleményem szerint elég hihetetlen ennyi év távlatából, hogy nincs olyan főszereplő ebben a sorozatban (szigorúan az első évadot, s némi emlékfoszlányokat alapul véve), akinek élete viszonylag megfelelő mederben folyik a munkahelyi megpróbáltatásokkal, kihívásokkal, s stresszhelyzetekkel karöltve. 

Ami ezt kompenzálni tudta/tudja, hogy a karakterekre szinte kivétel nélkül a megfelelő színészeket tudták kiválasztani, így aztán részemről csak Benton irritált valami istentelenül akkor és most is, de szerencsére némileg ezt el tudtam fogadni, ámbár tudván, hogy vele kapcsolatban mi vár rám még azért annyira nem repdesek az örömtől. Ámbár tény, hogy legalább a többiek tudnak ezért kárpótolni.
Milyen régen is láttam ezt a sorozatot, s annak kezdeti részeit arra tökéletes példa, hogy emlékfoszlányokon kívül szinte teljesen újnak hatottak az első évados részek. Nyilván sokat kopott az emlékem is ezzel kapcsolatban, lévén a kilencvenes években láttam először és utoljára az akkor aktuális részeket, így aztán volt némi meglepődés, hogy honnan is indultak a karakterek, vagy éppen milyen velük kapcsolatos dolgok történtek a képernyőn. Többek között nem is emlékeztem arra, hogy Carter az első évadban pusztán gyakornok a képernyőn, hiszen én csak a szinte tökéletes orvosként emlékeztem karakterére. Ebből fakadóan meglepett az esetlensége, valamint olykor pánikhelyzetbe kerülése. Ámbár nem tudom később is jelen volt-e a karakternél, de ezek újak voltak számomra. 

Ami mindenképpen pozitívum volt akkor és most is, hogy bőven akadtak mellékszereplők, akik hozták a kötelezőt. Az ember ugyanúgy kíváncsi volt rájuk, mint bárki másra, habár vagy a munkahelyen tűntek fel, mint kollégák, vagy pedig a főszereplők magánéletében lévő személyek. Ebből a szempontból azt kell mondanom, hogy szintén jó munkát végeztek a készítők, mert tényleg nem éreztem azt, hogy túlságosan kiesnék a ritmusból, ha a kórházi jelenetekből átváltunk más helyszínre. Persze itt-ott azért akadtak meggondolatlan dolgok, de ezek bőven felejthetőek voltak.
Annak idején szinkronnal kezdtem el nézni, s úgy is folytattam egy ideig. Ebből fakadóan nekem az lett az alap, s úgy döntöttem, hogy mivel semmi bajom nem volt a magyar hangsávval, így aztán ezzel kezdtem el ismét, s fejezem is be. Véleményem ezzel kapcsolatban, hogy remekül sikerült eltalálni a szinkronszínészeket az eredetiekhez, így aztán nem éreztem azt, hogy nem működne így a sorozat. Azonban volt egy hatalmas nagy negatívum, amit már gyermekként sem értettem, s ez pedig nem más mint az epizód eleji, végi narrációban csúcsosodott ki. Annál irritálóbb nem volt, amikor épp valami fontos információ hangzik el közvetlenül a főcím után, amikor a párbeszédek elhalkulnak ugyan hallható szintre, majd szépen egy női hang elmondja nekünk, hogy az adott részt ki fényképezte, ki vágta stb. Közben pedig lehetett fülelni, hogy épp a jelenetben lévő karaktereknek milyen szavak, mondatok hagyják el a szájukat. 

Szórakoztató, s le tudja kötni az embert a sorozat. Viszont ez is azon sorozatok táborát erősíti nálam, amit egyszer meg tudok nézni, de többször már nem megy. Ezért is ment nálam kissé nyögvenyelősen az első évad, mert egyszer már nekifutottam, csak elakadtam benne. Ezért örülök is neki, hogy túl libbentem azokon a részeken, amit már láttam, így aztán már az évad végét már gyors tempóban sikerült bepótolnom.
Természetesen tovább folytatom a sorozatot a második évadával, s mivel aktuális néznivalóm a filmeken kívül nincs bízom benne, hogy sikerül szintre érnem a szériával. 15 évad nem kevés, de szeretném azok táborát erősíteni, akik végignézték a sorozatot. Kíváncsi vagyok sok mindenre, hiszen nagyon sokra nem emlékszem a látott epizódokból sem.Bízom benne, hogy a szabadságomnak köszönhetően a héten a második évadot magamévá tudom majd tenni.