Magyar cím: Az emberi százlábú
Ennek a filmnek a létezéséről elég régóta tudok. Szinte már a megjelenésekor szereztem róla tudomást, hiszen mindenki beszélt róla, mindenkinek egy elrettentő példaként szolgáló horror műfajt erősítő „alkotásként” maradt meg. Bevallom mindig azt gondoltam magamról, hogy az a fajta vagyok, akinek semmi nem fekszi meg a gyomrát, s a legolcsóbb költségvetésű filmet is ugyanolyan élvezettel tudom megnézni, mint a hatalmas pénzből készült mozisikereket. Aztán kiderült, hogy valahogy nagyon nem így van ez.
Amikor megláttam ennek a filmnek az előzetesét, akkor úgy döntöttem, hogy ehhez nekem nincs gyomrom. Majd végül tavaly került szóba kolléganőm által, aki olyan hitelesen adta elő magát, hogy vizuális alkatként már a gyomrom is felfordult. Ő közölte, hogy azért szórakozott ilyen jól rajta, mert tudta nagyon jól, hogy ez csak egy film, s nem zavarta a gusztustalanságok. Időközben ismét belebotlottam a filmbe, s úgy döntöttem, hogy erőt veszek magamon, s megnézem.
Véleményem szerint az a fajta ember vagyok, aki kevésbé hajlamos arra, hogy egy film felkavarja a gyomrát, vagy pedig olyan fázisokba emeljen, amire tényleg azt mondom, hogy minősíthetetlenül ocsmány, nézhetetlen. Na már most Az emberi százlábú egy olyan film, amelynek már az előzetese megtekintése után is azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire is van létjogosultsága ennek az alkotásnak, lévén aki ezen szórakozni tud…. hát érdekes lelkivilága lehet. Legalábbis részemről mindenképpen.
Az unalommal teli hétköznapok viszont arra ösztökéltek, hogy mindenképpen ideje lenne bepróbálni, hogy lássam, hogy vajon nekem mennyire is erős a gyomrom, illetve mennyire is tud szórakoztatni ez a film. Hiszen a horror műfaj az egyik kedvencem, igaz sajnos az utóbbi időkben nem érkezett olyan film, amely maradéktalanul tetszett volna. Ennek ellenére teljesen átlagos, s hétköznapi férfivá cseperedtem fel évek alatt, s egyszer sem volt olyan vágyam, hogy valakit kettéfűrészeljek, vagy levágjam a fejét.
A történet középpontjában egy remeteként élő orvos áll, aki elhatározza, hogy létrehozza az emberi százlábúját. Ehhez azonban azt kell tennie, hogy közös emésztőrendszert hoz létre, majd pedig az alanyok állkapcsát összeköti a végbélnyílással. A cím kissé ferde, hiszen itt három alanyról van szó, tehát a száz darab láb nem teljesen valós. Bár az ember megtekintés közben nem is ezzel foglalkozik.
Ha a gusztustalanságokat nem számoljuk, akkor bizony ez a film tele van közhelyekkel. Alacsony költségvetésből készült, így aztán kíváncsi lennék, hogy például a két fiatal színésznő vajon hogyan is volt képes ezt a valamit elvállalni úgy, hogy a film felében hozzá vannak kötve a másik végbélnyílásához. Némileg azért vannak sminkelve, mint ha valóban oda lennének varrva, de a készítői leleményesség volt, hogy egyszerűbb kötözést használni, mint trükközni, hogy valódinak hasson, hogy tényleg össze van varrva három ember.
Nem kell félni, hiszen a film tele van klisékkel, s iszonyatos idióta fordulattokkal, valamint pocsék színészi játékkal. Egyértelmű, hogy ez csak azért készült el, hogy az emberek idegeit borzolják, illetve azért legyen népszerű, hogy a gusztustalansága miatt kelendő legyen, s bekerülhessen minden idők leggusztustalanabb filmjei közé, s ezáltal valamiféle maradandóságot alkothassanak vele a készítők. Ámbár itt némileg hibádzik az összkép, ugyanis tulajdonképpen semmi gusztustalan dolog nem történik a filmben!
Ez alatt azt kell érteni, hogy ami valóban gusztustalan lenne, azt a kamera nem mutatja, így csak elképzelni tudjuk, hogy mi is történik. Gusztustalanul fogalmazva, ha megmutatnák hogyan szarnak egymás szájába a karakterek akkor se lenne rosszabb, vagy jobb.
Egy valami biztos: a film nem olyan gusztustalan, mint ahogyan be lett harangozva, ámbár tény, hogy nem is túl igényes, s vizuálisan fogyasztható. Nem lett, s nem is lesz a kedvencem lévén egyszer megnézve is bőven elegendő volt számomra. Erős gyomor nem kell hozzá, de azért jó, ha nem ettünk előtte, vagy kezdünk el enni alatta.