Platform: Android
Eszköz: Huawei P9 Lite (2017)
Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nálam a telefon tényleg telefon. Ebből fakadóan számomra a fő dolog, hogy lehessen rajta elsősorban telefonálni, zenét hallgatni, s másodsorban pedig internetezni. De azért mégis van, hogy úgy hozza a sors, hogy az ember unatkozik. Legyen az egy busz, vagy egy orvosi váróterem, mint környezet. Ilyenkor pedig az ember előveszi a kis „kütyüjét”, s elkezd játszani, mert hát azzal lefoglalja magát.
Ugyan én is nézegettem, hogy milyen játékok érhetőek el az androidos készülékekre, de azért csak az egyszerűbbek fogtak meg igazán. De természetesen, ha van egy nagy franchise, amiért az ember rajong, akkor aztán minden egyes alkotását kipróbálja. Főleg akkor, ha tényleg fillérekbe kerül az adott dolgot megvásárolni. Így volt ez a Relic Run-nal is, amellyel már bő egy éve kötöttem barátságot, de sajnos annyi frissítésen esett már át, hogy nem is emlékeztet a korábbi önmagára. Ezért is volt az, hogy többször nekiindultam, de soha nem értem a végére. Főleg akkor nem, amikor jött egy frissítés, s szépen a mentéseimnek annyi lett. Ámbár tény, hogy komolyabban nem foglalkoztam a játékkal, így hát ilyenkor megesett, hogy akár 1-2 hónapra is letettem eme címet. Azonban valahogy mindig elővettem, s ilyenkor mindig szomorúan tapasztaltam, hogy tényleg ajánlható a Relic Run, mint minőségi játék, azonban ezzel egyetemben megtestesíti azoknak a címeknek a tökéletes iskolapéldáját, ahol az adott szoftver/program minden egyes frissítéssel nem javul, hanem csak rosszabb lesz.
A koncepció roppant egyszerű. Adva van egy híres franchise karaktere, akivel különféle feladatokat kell teljesítenünk ahhoz, hogy előre juthassunk. Emlékszem, amikor megjelent a Tomb Raider Legend mennyi lelkes rajongó esett neki, majd pedig fröcsögő szájízzel tépte szét virtuális szájukkal a szóban forgó címet mondván, hogy mindenféle nehézség kiveszett a játékból. Akkor azt kell mondanom, hogy itt van a Relic Run, mely a legutolsó frissítés óta gyakorlatilag olyan nehézségi szintre jutott, hogy szinte végigjátszhatatlan. De erről később.
Mobil platformhoz mérve elég korrekt grafika fogad, habár itt meg kell jegyeznem, hogy az én készülékemen egyetlen egy szaggatás, reccsenés, belassulást nem vettem észre. Ennek nagyon örültem, mert legalább a játékélmény ezen része részemről teljesen tökéletesnek mondható volt. Ugyan történetről nem beszélhetünk, de letöltés után kapunk némi intrót az adott pályához, ahol kellő tudással vághatunk neki rögtön az első futásnak. Ugyanis a ránk váró pályákat futva kell megtennünk. Három nagy helyszín vár ránk: kalandozhatunk dzsungeles pályarészen, de átverekedhetjük magunkat a kietlen, sivatagos terepen, s ez mellett még havas tájegységre is eljuthatunk. Rögtön ránézésre elég sok játékidőt jelent, ha alapul vesszük, hogy minden egyes nagy pályaszakasz egyenként negyven pályát ölel fel, s a végére 120 pályán kell magunkat átvergődnünk.
Kezdetben persze nagyon könnyen mennek a pályák leküzdése. Csillagos rendszert kapunk, ami valamelyest megkönnyíti a könnyű előrehaladást egészen addig, míg nem vesszük azt észre, hogy egyre inkább földhöz akarnánk csapni a telefonunkat. A pályákon különféle feladatok várnak ránk, s ahogyan haladunk előre úgy hosszabbodnak a pályák. De a nagy reményekből hamar fel kell ébrednünk, mert ha legalább egy órát eljátszogatottunk a játékkal, akkor rá kell döbbenünk, hogy hiába fantasztikus a grafika egy mobilra fejlesztett játékhoz mérve, ha az első tíz pálya után gyakorlatilag a játékmechanizmus folyamatosan ismétlődik. A keserű pirulák persze csak ezek után jönnek igazán.
Nagyjából hármas felosztás érvényesül a játékban. Az egyik feladat szerint a nagyítót ábrázoló ikonokból kell összegyűjteni annyit, amennyit az adott pálya kér tőlünk, hogy aztán begyűjtsük az adott szakaszra megadott relikviát. Aztán jön, hogy hány métert kell teljesítenünk, továbbá egy adott feladat teljesítése. Utóbbinál érmék gyűjtése, ellenség levadászása, ami feladatunk lehet. Itt némileg lehet csalni, mert ezeknél a pályáknál csillagokat kapunk. Három a maximum, de ha már egyet összeszedünk, akkor máris feloldódik a következő pálya, így nem kötelező maximalistának lenni.
Ha jól emlékszem a dzsungeles szakaszt nagyon jól toltam. Két frissítés előtt eljutottam a közepéig, de mivel nem voltam annyira beleszerelmesedve a játékba, így minden egyes mentés vesztés után abbahagytam egy időre. Szomorúan vettem tudomásul, hogy mennyire is szétszedték a készítők a játékot, s mennyire is pénzfüggővé tették az egészet. Ahogyan több játékban itt is megjelent a fejlesztési lehetőség. Fejleszthetjük a ruháinkat, fegyvereinket, továbbá vásárolhatunk különféle dolgokat, mint az egészségügyi csomagok, kevlár, valamint egy hosszú futás után sem kell földhöz vágni a telefont, mert a kedvenc karakterünket fel is támaszthatjuk. Ez mind jól hangzik, de azonban van egy kis bukkanó. A pályákon vannak érmék, amiket mindenképpen jó, ha fel tudjuk őket venni. A kincskeresés egyik fontossága is ebben emelkedik itt ki, s az érmék fejlesztése sem elhanyagolható. Hiszen ahogyan haladunk előre úgy lehetőség lesz a fejlesztésre, mennek keretén belül nem csak réz, hanem ezüst, illetve arany érmék is megjelenek. Míg előbbi egyet, addig második kettőt, s az utolsó pedig hármat ér önmagában. Ebből fakadóan pedig nagyon, de nagyon jól meg kell fontolni, hogy mire is költjük az adott pályán összeszedett pénzmennyiséget. Ha teljesítettük a feladatot, akkor azért is kaphatunk pontokat, a pontokért pedig érméket, vagy egyéb jutalmat. Így aztán nincs annyira sanyarú sorsunk, mint ahogy eljutunk egy bizonyos fejlettségi szintre. Arra fejlettségi szintre, ahol a pisztolyunk már nem elég erős, s majdnem mindent fejlesztettünk már. Ugyan a játék közben lehet többször is értékes gyémántot szerezni, melyeknek a számát az utolsó frissítéskor jelentősen lecsökkentették, de a hideg zuhany akkor éri a játékost, amikor rájön arra, hogy egy bizonyos frissítés után már csak gyémántokért lehet vásárolni. Ez pedig egy igazi virtuális tökön rúgás.
Mint ahogyan fentebb is írtam, hogy nagyjából az első tíz pálya az, ami tényleg teljesíthető úgy, hogy ne akarja az ember a készülékét legszívesebben a földhöz vágni. Az első tíz pálya után viszont kevés a muníció, nem elég erős a fegyver, nincs elég póteszköz, valamint egyre hosszabbak a pályák, s az ellenségek is keményebbek. Ha ez nem lenne elég, akkor a program ráadásul úgy dobálja be a nehezebb pályaszakaszokat, hogy csak a szerencsén múljon, hogy az ember teljesíteni tudja. A legszomorúbb az egészben természetesen az, hogy a játékbéli vagyonnak meghatározó szerepe van abban, hogy a játékos előre tudjon jutni. S nem túl szerencsés abban az esetben, ha éppenséggel a játékos azért nem tud fejlődni, mert a játék nem túl kegyes vele, s minden vagyonából kiforgatja, s a későbbiekben pedig megreked egy bizonyos szinten. Itt jön elő a készítők pénzéhsége, mert a program korai változatában nagyon is hasznos, s jó időtöltésnek bizonyult. Nagyon meglepő volt, amikor először jött elő a jármű használat, vagy egy igazán frappáns megoldást mutattak meg az alkotók. Viszont nem mindent lehet az ügyességre bízni, s egy bizonyos idő után nem csak ellaposodik a kaland, hanem kizsigereli a játékost is. Hiszen amennyiben az adott játékos tovább akar menni, akkor kénytelen lesz két válaszút elé állni: az össze nem gyűjthető gyémántokat valódi pénzért megvásárolni a Play áruházban, vagy pedig keresni egy modifikációt, s azzal fejlesztéseket elérve végigvinni a játékot. Én az utóbbit választottam.
Természetesen lehetőség volt arra is, hogy egy korábbi változatra visszaálljon a játék, azonban bizonyos fejlesztéseket, mint a tibeti pályaszakasz elveszett volna. Így számomra nem nagyon maradt más választásom, mint a moddolt változat. Ugyan nehezen leheltem bele életet, de mindenképpen látni akartam, hogy mi is a vége, valamint milyenek az új pályák.
Nagy nehezen gyűrtem le az első negyven pályát, s örültem is, hogy a dzsungeles környezetből meg is szabadultam. Azonban az igazi feketeleves ekkor jött: hiába az új pályák, ha szinte semmi újdonság nincs bennük. Új látványt kapott az adott pályaszakasz, de minden más ugyanaz maradt. A játékmechanika, s a feladatok. Valamint a további bosszankodás arról, hogy az adott szakaszon nagyjából tizenöt pályát tudsz teljesíteni, mert a tizenötödik végére már olyan nehezek lesznek a pályák, hogy egyszerűen nem lehet végigmenni rajtuk. Ez önmagában véve is roppant bosszantó dolog. Főleg akkor, amikor a fejlesztéseket csodálhatjuk meg. Milyen öltözékek is várnak ránk, vagy fegyverek, amelyeket szinte lehetetlen elérni, mert a pályák túlságosan szegénynek bizonyulnak, hogy azokat el tudjuk érni. Erre nagyjából azt lehet mondani, hogy az egész olyan összképet ad a játékosnak, mint amilyen a magyar hétköznap: szomorú.
Bár tény, hogy a legnagyobb probléma a játékkal a szavatossági idejében van. Ugyanis, aki nekilendül, s nem törekszik arra, hogy minden egyes jutalmat feloldjon, az elég hamar rá tud unni. Hiszen az első tíz pálya utána gyakorlatilag minden csak ismétlődik, csak éppen más köntösben látjuk az előzményeket újra. Ilyenkor az ember azt gondolhatná, hogy ha már kitartott, s kíváncsi milyen jutalmat kap a végén, vagy csak milyen lesz az utolsó pálya, akkor nem kell aggódnia, mert a folyamatos ismétlődő pályák lehetőséget biztosítanak arra, hogy a játékos megtanulja kikerülni az akadályokat. Lényegében ez igaz is lehetne, de sajnos itt nincsen. Hiába látja az ember előre, hogy mi mikor jön, vagy épp le akarja küzdeni az adott szakaszt, ha éppen a program olykor nem reagál elég gyorsan, vagy csak egyszerűen belezsibbad a kezünk az érintőképernyő nyomkodásba, vagy éppen kapunk egy két golyót, s életerőnk fogytán szépen meghalunk minden előjel nélkül. Bevallom sokszor azt éreztem, hogy ez a program engem direkt szívat,s szinte csak azért csinálja az akadályokat nekem, hogy még véletlenül se tudjak előrébb jutni. De mint említettem ebből fakadóan két lehetősége van a játékosnak: visszalépni egy előző verzióra ezzel lemondva az új pályákról, s némi fejlesztésről, vagy pedig moddolt változatot keresni, s élvezni a játékot teljes egészében.
Az újrajátszási faktor nekem már az elején is kicsi volt, azonban a vége abszolút megdöbbentett, hiszen csak végigtoltam, s semmi főellenség, semmi nagy katartikus élmény, mert csak végigmentem, s álldogáltam a 120. pályán. Ez egyrészről eléggé befejezetlen, másfelől pedig azt gondolom fognak még hozzá dobni pár plusz pályát, ámbár én úgy döntöttem, hogy részemről ténylegesen ennyi volt a Lara Croft: Relic Run.