Az előző bejegyzésben tettem fel egy kérdést önmagammal kapcsolatban, miszerint várható-e téli depresszió. Ami leginkább a monoton életvitelből és a munka hiányában fellépő itthon üldögélésből adódhat.
Valamikor november közepe táján futottam bele egy hirdetésbe az egyik portálon. Emlékeztem az E-mail címre és a névre, hisz még friss regisztrált munkanélküliként küldtem el az önéletrajzomat még június végén. Természetesen azok közé tartozott a tisztelt cég, aki bizony nagyban tojik arra, hogy egy elegáns elutasító vagy „megkaptuk, majd értesítjük” választ eresszen meg az állásra pályázó felé. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy bő három hónapig elég szerény önéletrajzot küldtem szét, melyhez kezdetben az itthoni később hivatásos fotós által készített képet küldözgettem szét. Bevallom az első kép, amit magamról csináltam valami iszonyú borzalmasan sikeredett. Nem vagyok fotogén, s bizony elég nehéz megnyerő és jó képet készíteni rólam, ami valóban a valóságot fedi, s nem vagyok túlságosan taszító vagy túlságosan vonzó (mert ugye mindkettő elő szokott fordulni).
Lényegében egy új (inges, nyakkendős frankón magam által itthon lőtt és beállított) kép került a kissé kibővített önéletrajzhoz. Csak pár dolgot írtam bele, illetve kicsit emeltem a gyakorlatokon töltött időt úgy, hogy azért mégse tűnjek túlságosan tapasztaltnak, de túlságosan tapasztalatlannak sem. Feltehetően ez volt a kulcs, mert novemberi hónapban három (!) részben vagy teljesen szakmába vágó állásinterjúm is volt.
Azt ugye tudni kell, hogy a nagy munkanélküliség közepette bizony elég rendesen felborítottam az alvási ciklusom. Éjszaka fent, nappal ágyban. Volt valami előérzetem, hogy esetleg telefon lesz másnap. Alig három órája pihentem le, amikor is csörgött a telefonom, s bizony közölték, hogy másnap állásinterjúm lesz. A dolog pikantériája, hogy az hívott fel, akinek már egyszer még júniusban – az elsők között – küldtem el a pályázati anyagomat. Másnap kissé kómásan keltem ráadásul nem is sikerült megfürdenem, csak mosakodni sikerült egy technikai probléma következményeként, s megfordult a fejemben, hogy elmenjek-e? Hisz ők nem is válaszoltak majd fél évvel ezelőtt! Nagy nehezen megerőltettem magam és elbicajoztam az állásinterjú helyére. Magabiztosan léptem fel. Igazából a pokolba kívántam az egészet, mert nem tudtam bevenni, hogy korábban válaszra sem méltattak, s most meg behívtak. Igazából csak azért mentem el, hogy ne legyen azt mondva, hogy nem akarok dolgozni szerintük. Mert hát ki tudja kikkel vannak kapcsolatba, ugyebár. Közölték majd értesítenek. Másnap délután csörög a telefon. Felveszem. Közlik, hogy több embert választottak próbaidőre. Az egyik én lennék. Az öröm megvolt, de azért vegyült egy „nyaljátok ki azért” érzéssel a korábbi megkeresésem sikertelensége miatt. Szóval hétfőn kezdés, s decemberre tuti meló van, ami kifizetésre is fog kerülni! Ugyan gáz, hogy nem elég jónak lenni, hanem a legjobbnak kell lenni, de öt hónapos pályakezdői lét után ez nagyon nagy lehetőség!
Ebből kiindulva iszonyúan megcsappant a szabadidőm, s bizony a több mint nyolc órás munkaidő (plusz a hazaút) rendkívül le fog foglalni, így nem sok időm lesz hétköznap. Hétvégén se annyira ugye, mert amit nem tudok megtenni hétköznap az marad hétvégére. Így azonnal lekerültek megtekintendő filmek, sorozatok a listámról. Így maradtak azok, amiket valóban szeretek és tetszik.
Persze apróbb örömök sem maradhattak el. Első körben a héten végre havazott. Hó imádó lévén ennek nagyon örültem, azonban az öröm kb. csak két órán át tarthatott, ugyanis a hó szépen átváltott „cseppfolyós” formába, ami azóta is tart. Kár. 🙁
Hatalmas sikerélményként könyveltem el azt, hogy hosszú idő óta (kb. másfél hónapja) vívott elkeseredett harcom a Google Chrome fagyásaival szemben végre meghozták a várva várt sikert: kiderült, hogy a böngészőbe integrált Internet Download Manager (ami eddigi legjobb letöltő manager véleményem és tapasztalatom szerint) okozta a problémát!