Kecskenyál blogja

Platform: PC

A legújabb Tomb Raider kapcsán rengeteg pozitív visszajelzés érkezett, s nekem is nagyon elnyerte a tetszésemet. Rajongásom a széria iránt határtalan, így újra elkezdtem a témában olvasgatni. Óhatatlanul is előkerültek régebbi cikkek, melyektől megjött a kedvem nosztalgiázni. Annak ellenére, hogy nagy rajongónak tartom magam mégis vannak hiányosságaim, s a Core Design által készített epizódok azok, amelyeket egyetlen egyszer vittem végig, s utána csak játszogattam velük.
A rengeteg rejtvény, s olykor dühítő nehézségi szint miatt soha nem ültem neki a korábbi részeknek még egyszer. Azonban egy hónappal ezelőtt eldöntöttem, hogy itt az idő ismét nekifutni az alap játékoknak, s magamévá tenni a kiegészítő részeknek, melyek kimaradtak annak idején a szórásból.

Ismét fapados kiegészítő résszel volt dolgom. Azaz semmiféle átvezető animáció nincs a The Golden Mask-ban, s csak írott formában tudhatjuk meg az alapkoncepciót, mely úgy szól, hogy hősnőnk egy rég elfeledett ereklye nyomába ered, mely nem más, mint egy aranymaszk. A játék kiegészítő mivoltából fakadóan csak négy nagy pályát tartalmaz. Amennyiben tudjuk mit kell csinálni, vagy elég ügyesek vagyunk akár egy óra alatt végére is érhetünk. Persze ez csak akkor érvényes, ha titkos tárgyakra nem vadászunk. Amikre egyébként érdemes, ha szeretnék a bónuszpályára is eljutni, amely látványilag nem kis pályás az adott korhoz viszonyítva.

A Core Design jól a bevált sémát alkalmazta. Az esetek többségében az időnk leginkább azzal telik, hogy próbáljuk kitalálni, hogy merre is menjünk tovább. Ebből a szempontból sokszor akadtam el, mert egyszerűen nem láttam merre kellene haladni, vagy pedig olyan összetett rejtvénnyel futottam össze, melyen szöszmötöltem legalább pár órát, míg sikerült megoldani, vagy pedig végigjátszáshoz fordultam kínomban. Persze akadtak olyan pillanatok, amikor legszívesebben szétvertem volna a klaviatúrám, mert rengetegszer elmentem a megoldás mellett, vagy pedig egyszerűen lehetett volna kivitelezni a továbbjutást, s én pedig próbáltam agyalni, mert nem hittem el, hogy ilyen könnyen leküzdhető egy adott akadály.
Az Old Gen epizódoknak pont ez adta meg a hangulatát, ami a Crystal Dinamics által készített részekből hiányzik. Bevallom őszintén utóbbi csapat munkáját ezért jobban szeretem, mert könnyebben tudok benne haladni, így nem telik el felettem egy egész hónap, mire az adott játéknak a végére érek. Bevallom őszintén nem zavarna a hossz, ha éppenséggel nem nehézséggel próbálták volna megnyújtani a játékidőt, mely a türelmemet olykor igencsak kikezdte. Így kijelenthetem, hogy virtuális szórakozás terén a legnagyobb fa amibe vágtam a fejszémet az a régebbi Tomb Raider részek. Bár igyekszek nem feladni, bár a második rész, s eme kiegészítő alatt is többször felmerült bennem, hogy hagyom a fenébe az egészet. De egyelőre sikerült erőt vennem magamon, s legyűrni az akadályokat.

Sajnálatos módon a szériát nem volt alkalmam kronológiai sorrendben végigvinni bizonyos technikai feltételek meg nem léte miatt. Ebből fakadóan csak mások véleményére támaszkodhattam, hogy vajon a sorozat mennyire is volt képes epizódról epizódra fejlődni. Azt kell mondanom, hogy igazat adok másoknak, hogy az akkori alkotók a fejlődést a nehézségi szint növelésében látták, hogy az egyszerű játékos úgy érezze, hogy bizony rendesen szívatják őt. Az emberek vitték, mint a cukrot, így természetesen, hogy ezen a dolgon ebbe az irányba változtak. De meglepő volt számomra, hogy az első rész esetében szinte semmi segítség nélkül tudtam haladni előre, de benne is megvoltak a logikai feladványok, s nehézség szempontjából se mondhatom azt, hogy piskóta volt.
A második rész esetében pedig sokszor fogtam a fejem, mert nem tudtam merre kell mennem. Sokszor futottam bele, hogy a megoldás előtt simán elmentem, vagy pedig egyszerű megoldást kellett eszközölnöm ahhoz, hogy tovább tudjak jutni. Mindezek mellett persze akadtak bőven olyan pillanatok, amikor magam elé képzeltem, hogy apró darabokra török mindent, ami közelemben van. Ez hatványozottan igaz  a The Golden Mask-ra is, amelyet igyekeztem minél hamarabb a magamévá tenni, bár szégyenszemre úgy voltam vele, hogy a bónuszpályával kívánok játszani, de inkább leszedek egy mentést, mint hogy minden titkos tárgyat megtaláljak. Bevallom őszintén soha nem volt erősségem az effajta kincskeresés sem ebben a szériában, sem más játékokban, s kifejezetten utáltam a bónusz tartalmakat, melyeket így lehet megszerezni.

Az alkotók nem vitték túlzásba, s két helyszínt adtak nekünk, s megtettek mindent, hogy ne lehessen könnyű dolgunk. Ugyan két napom ment rá a kipörgetésre, s a játék végi statisztika csak három órányi játékot mutatott, de egészen biztos vagyok benne, hogy legalább 14-15 órányi játékidőm volt benne, hisz a halálok nem kerültek számításra. Utóbbiból nem volt hiány, hisz rendkívül sok ellenfél várt rám. Nem csak emberi, de állati, illetve különböző mítikus teremtmények akadtak az utamba, miközben igyekeztem a rám váró akadályokat legyűrni.

Összességében nem volt rossz móka, de ugyanaz a véleményem, mint az Unfinished Business esetében: az öt pálya tökéletesen elfért volna a második epizódban. Persze így sem rossz, csak számomra kicsit szokatlan az átvezető animációk teljes hiánya, így gyakorlatilag olyan, mintha csak kóvályognék össze-vissza.
Mindenesetre nem bántam meg a ráfordított időt, s bízom benne, hogy a lesz elég türelmem, s kitartásom ahhoz, hogy a többi kiegészítőt is végig tudjam vinni.