Mindenkinek vannak kedvenc filmjei, amelyeket képes akár ezredjére is megnézni. Vagy azért, mert tetszett neki, vagy pedig csak nosztalgiából. Nekem is megvannak a kedvenceim, bár bevallom őszintén, hogy java részüket már csak nosztalgiából nézem újra, mert megtekintésük közben mindig átérzem azt, amit az első megtekintéskor átéltem. És persze feltehetően a legtöbbünknek lehetnek olyan kedvencei, amelyeket – feltehetően az olcsó jogdíjjak miatt – állandó jelleggel belefutnak valamely tévécsatornán.
A Forces Of Nature, azaz magyar vonatkozásban a Mint a hurrikán nálam pont ilyen alkotás, melyet bő egy héttel ezelőtt kaptam el az egyik kereskedelmi csatorna műsorán, de szabadidő hiányában sajnos még nem született róla bejegyzés, s ezt kívánom most pótolni.
Az alapkoncepció szerint adva van egy szerelmes pár Ben és Bridget, akik épp az esküvőjük előtt állnak. De előtte természetesen a „kötelező” buliknak meg kell történniük a nagy esemény előtt. Bár nem minden úgy alakul, ahogy kellene, de ennek ellenére mindketten készek arra, hogy kimondják a boldogító igent. A helyszín megvan, s szinte minden adott ahhoz, hogy egy nagyszerű esküvőnek lehessünk tanúi. Így legénybúcsúja után Ben gépre ül, azonban nem is sejti, hogy egy őrjítően vadító szépséggel hozza össze a sors Sarah személyiségében, miközben esküvőjére igyekezne, ahová egyébként egy természeti katasztrófa is tart.
Tipikus limonádé vígjátékot kapunk, melynek egyik legnagyobb kérdése a végkifejletig, hogy vajon tényleg megtörténik-e az esküvő, vagy pedig a fő karaktereink valóban össze jönnek-e. Az igazság az, hogy annyira könnyed az egész, hogy az egész film alatt valahogy nem is igazán érdekelt ez a dolog, hanem hagytam, hogy jól szórakozzak, s kikapcsoljon az agyam. Habár hozzátartozik az igazsághoz, hogy bő tíz évvel ezelőtt láttam először, s akkor is pont olyan körülmények között, hogy nem is igazán akartam valami mélyebb tónusú, s igazán elgondolkodtató alkotást, mely után napokig forgolódok, s gondolkozok a mondandóján. A legnagyobb igazság az, hogy a leírtak alapján nem mondható az, hogy egy olcsó vígjátékról van szó, hiszen azért az ember tud benne találni mondanivalót, ha eléggé odafigyel. Bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy annak ellenére, hogy vígjáték lenne a film műfaja, én inkább egy könnyed, nyári romantikus filmet láttam benne, mint mosolygós vígjátékot.
Ben nem túl szerencsés az útjával kapcsolatban, hisz először a gépe hajt kényszerleszállást, majd rosszul választja meg az utastársait, s persze még sorolhatnám. És persze mellette van Sarah, aki gyakorlatilag a szöges ellentéte magánéleti zűrjei ellenére is. Az ember könnyen észreveszi, hogy azt az átlagos karaktereket kapjuk, ahol az egyik egy megszokott keretek között éli életét, míg a másik sokkal vakmerőbb, s leginkább a mának élő egyén, s kettejük találkozása elég sorsfordító lehet. Feltéve persze, ha ezt mindketten akarják. A lényeg persze nem ez, hisz Ben és Bridget is szintúgy elbizonytalanodik a házassággal kapcsolatban, s ez az út mindkettejük számára egy igazi próbatétel.
Fiatalabbként, azaz iskolásként anyagi keretem sokkal korlátozottabb volt, mint most felnőttként, s pont emiatt a szórakozási faktor nagyobb része leginkább a filmnézés tette ki. Nem szégyellem bevallani, hogy nálam hatványozottan igaz, hogy képes vagyok megnézni egy filmet, vagy egy sorozatnak esélyt adni legalább egy rész erejéig, ha benne egy olyan színész, színésznő játszik, aki a kedvencem, vagy épp láttam tőle egy olyan alkotást, ami nekem tetszett, vagy amelyben jó alakítást hozott. Azt hiszem nem cseng senkinek sem Ben Affleck, Sandra Bullock neve. Nos, tőlük rengeteg filmet láttam abban az évben, amikor először találkoztam ezzel az alkotással, így nem volt kérdés, hogy megnézem. A rájuk osztott szerepet rendkívül jól el tudták játszani, habár nem kérdés, hogy az általuk alakított karakterekben elég sok sablont, s közhelyt fel lehet fedezni.
Mindezek ellenére azt gondolom, hogy kellemes szórakozást tud biztosítani, ha az ember nem támaszt nagy elvárásokat, s csak kellemesen akar szórakozni. S emellett az alkotóknak természetesen sikerül remekül összehangolni a két szálat, hogy mi, a nézők egy percig ne unatkozhassunk, s akár a film végéig élénken éljen bennünk a kérdés, hogy vajon hogyan is fog majd végződni, hisz kevés olyan jelenet van, amelyben kikövetkeztethető, hogy hogyan is fog befejeződni a történet. És persze utolsó sorban nem szabad megfeledkezni a zenei alapanyagról sem, hisz eme alkotásnak köszönhetem, hogy megismerkedtem Sarah McLachlan Fear című számával: