Platform: PC
Előző teszt a játékról: v1.0
12 év. Nagyjából ennyi idő telt el, hogy megismerkedtem az első Tomb Raider játék demójával. Nem később pedig egy akciós szoftvervásárlásnak köszönhetően pedig megvásárolhattam az első eredeti példányt a második résszel kezdődően, lévén annak a termékismertetőjéhez kapcsolt képek alapján sokkal több számomra érdekesebb pályát tartalmazott, mint elődje. A kapcsolatunk már megpecsételődött, s onnantól fogva, hogy ha játékról van szólt, akkor nekem mindig csak ez az egy jöhetett szóba.
Természetesen azóta ebből a szempontból változtam, ámbár a sorozat iránt továbbra is tart a hű lelkesedésem, ámbár azt mindenképp megemlíteném, hogy a szemellenzőt már levettem, így nem akarok olyan epizódokat görcsösen szeretni, amelyek nem jók, vagy csak számomra nem sikerült túl jól. Első körben a számítógépes problémák okozták, hogy nem sorrendben haladtam az epizódokat követve, illetve nehezítette még az is, hogy a szoftverek nem voltak elérhetőek számomra. Természetesen még akkor nem is szóltam arról, hogy a nehézségi szintből adódó fennakadások megálljt parancsoltak nekem, így még a 2015-ös évben is voltak olyan epizódok, amelyeknek nem értem a végére. A kiegészítő részek mellett egyetlen egy főrészt nem sikerült végigvinnem teljesen az pedig a szóban forgó The Last Revelation. Az év elején androidos rendszerre megjelenő első rész tökéletes portja indított el az úton, hogy szépen sorra vegyem a soron következő epizódokat akármennyi időt ölelnek fel.
A sorozattal történő megismerkedésem után nagyjából egy évre futottam bele a negyedik részbe. Nagyon sok újítást tartalmazott az előző részekhez mérve, ami nekem nagyon tetszett főleg grafikai szinten. Bele is vágtam a nagy kalandba, viszont a 35 pályából álló játék könnyen teljesíthető szakai nagyjából az első 12. Ezek után az egyszerű ember szépen felszáll arra a bizonyos szopórollerre, amit már annak idején se szerettem, de miután egyre inkább haladtam előre rájöttem, hogy elbeszélgetnék én a készítőkkel úgy igazából.
Az okát nem tudom, de se az egyiptomi tájegységet, sem pedig a hozzá tartozó szubkultúrát illetve vallást nem szeretem, s minden ezzel foglalkozó alkotás nálam hamar el is vérzik. Talán még régen a Múmia című film volt az, amit megtudtam nézni anélkül, hogy a képernyőre tettem volna a már megemésztett vacsorámat. Feltehetően előző életemben rabszolga lehetettem ezen a helyszínen azért is nem nagyon szeretem….
Rajongói fórumokon (lévén nem is nagyon vagy fenn egyiken sem) nem is nagyon vállaltam a véleményemet a nehézségi szintekkel kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy az első két rész az, ami számomra is vígan teljesíthető anélkül, hogy komolyabban megakadnék. Viszont én, amikor leülök egy játék elé, akkor elsősorban szórakozni akarok, s nem pedig érezni azt, ahogyan az ereimben áramlik a vér az idegtől. Mert ahogyan észrevettem a játékok előrehaladtával elsősorban a nehézségi szintek erősebbek, s a grafikai megoldások lettek szebbek. Utóbbi az, ami kevésbé gyógyír eme sebre, hiszen annak idején ezért kellett pár pályát befejezetlenül hagynom a szóban forgó részben. Technikai hiba miatt csak évekkel később tudtam nekiülni a harmadik résznek, melynek a vége felé aztán voltak igazán gusztustalan szakaszok, de azt gondolom, hogy a The Last Revelation olykor nagyon is átesik a ló túloldalára.
Ebben a részben a készítők úgy döntöttek, hogy Croft kisasszony nem járja be egész világot, hanem egyetlen egy nagy helyszínen „lébecolhat”, s ez pedig nem más mint Egyiptom. Annak ellenére, hogy nekem nem nagyon tetszik még azt kell mondanom, hogy remek választás volt, hiszen mitológia szempontjából bizony nagyon sok potenciál van benne, amit egy ilyen műfajnál fel lehet használni.
Némi szeletet megismerhetünk hősnőnk fiatal múltjából is, illetve bemutatkozik végre nekünk a mentora is. Innen indulnak a történetszálak, melyek végül szorosan kapcsolódnak az egyiptomi mondákhoz. Ezt a szeletét a játéknak véleményem szerint remekül megoldották a készítők, s ha alapul vesszük, hogy 35 pályán keresztül kell majd haladnunk a végcélunkhoz, akkor bőven kijelenthető, hogy akinek van némi türelme az bizony remekül szórakozhat. És itt a türelmet vasidegekből kell érteni.
Rengeteg hozzászólást olvastam a játékkal kapcsolatban, s mivel érdekel a régi értékelések is, ezért a régebbi teszteket is elolvastam. Igazat adok abból a szempontból az íróknak, hogy megszületett a korszakalkotó első rész, melynek tulajdonságaiból évente adtak ki egy újabb epizódot mindenféle komolyabb változtatás nélkül már ami a játék dinamikáját illeti. Így jutottunk el oda, hogy a negyedik rész valóban szebb, hosszabb, s érdekesebb lett, de viszont ennek ellenére nagyon, de nagyon nehéz. Olyannyira, hogy az embernek olykor kedve támadna ketté törni a billentyűzetet.
A pályák közötti átjárhatóság rendkívül jó ötletnek tűnik leírva, azonban a megvalósítás már nem annyira. Az első ilyen eset volt, amikor megakadtam, s ezeknek a pályáknak csak egy részét tudtam végül teljesíteni, mert egyszerűen nem tudtam megtalálni a megoldást. Míg a korábbi részekben szét kellett nézni, s mindent megtalálni, bekapcsolni, kikapcsolni, hogy tovább tudjunk menni, addig eme játék ezen részein ezek megszűntek. Főleg, ha először játszunk a játékkal egy-egy ajtó mögé nem látunk, így többször előfordult velem, hogy úgy sikerült a következő pályára mennem, hogy az előzőn nem vettem fel valamit, vagy éppenséggel nem sikerült valamit bekapcsolnom, kikapcsolnom. Ennek „gyönyörű” végeredménye pedig az volt, hogy az adott pályán megakadtam. S hiába néztem körül, kóvályogtam, de nem sikerült megoldást találnom. Többször nekiültem a játéknak, de mindig ezeken a szakaszokon akadtam el, míg végül végigjátszást megpillantva rájöttem, hogy bizony a szintek közötti átjárhatóság következménye, hogy ha figyelmetlen az ember akár véletlenül is tovább mehet anélkül, hogy mindent összegyűjtene. Remek!
Igazából hiába ennek az epizódnak van szinte a legmagasabb eladási rátája, s legnagyobb pontszáma, s ennek megfelelően elég nagy rajongó tábora. Én azt gondolom, hogy nem csak a hardcore rajongókra kell gondolni, hanem esetleg az újakra is, akik szeretnének bekapcsolódni úgy, hogy valami miatt nem szeretnének az előző részekkel játszani. S azt gondolom ebből a szempontból némileg buktak a készítők, hiszen kellene valamit ajánlanom egy „újoncnak” a klasszikus részek közül bizony nem ez lenne.
A legnagyobb problémám a szintek átjárhatósága mellett a csapdák tömkelege, illetve a továbbjutáshoz szükséges nehézségi szint irracionális magassági volt. Szó se róla a játék soha nem arról volt híres, hogy könnyű lenne, vagy pedig arról, hogy minden megoldást az ember szájába köpköd. Én leginkább a második részt tudom felhozni, melyet többször kijátszottam. Nem volt könnyű, s nem is tárta elém a megoldásokat, de mégis egyedül végig tudtam játszani, s nem próbált az őrületbe kergetni. Addig itt azt vettem észre, hogy a készítők leginkább a nehézségi szinten próbáltak változtatni, ahelyett hogy tényleges változtatásokat eszközöltek volna. Ezzel nekem leginkább az volt a bajom, hogy egyes rejtvények, feladványok olyan szinten nehezek voltak, hogy szinte lehetetlenség volt rájönni, hogy mi is megoldás. Aminek értelmét egyébként nem értem, hiszen annak semmi létjogosultságát nem látom, ha adva van egy olyan játék, amivel szórakozás szempontjából nem sokat lehet kezdeni. Persze az első negyedét kivéve.
Nem mondom, hogy rossz lett volna az irány abban az esetben, ha némi segítséget adnak ezeknek a megoldásához. De rajongókkal szembe fordulva is azt kell mondanom, hogy ez nem volt annak idején jó irány, s nem is csoda, hogy ugyanazt alkalmazva már az ötödik rész nem is volt sikeres. Régen az iskola miatt (akár mennyit nyavalyogtam eme blog keretein belül) több időm volt, mint most dolgozóként. Azonban ahogyan haladtam a játékban, s akár két órányi tökölés után mentem tovább egy szinten az jutott eszembe, hogy ha ez egy új játék lenne bizony én már tenném is félre, hiszen mellette mennyi játékot tudnék kipróbálni, vagy pedig mennyi filmet tudnék magaménak tenni. A nehézségi szint mellett pedig még egy csomó akadály is helyett kapott a játékban, ami tökéletesen nehezítette a továbbjutást, ami nekem továbbra sem volt ínyemre. Elhiszem, hogy igény volt rá, de talán a választható nehézségi szintek lehettek volna a megoldások.
Pozitívumok persze most is akadtak bőszen, amelyek feledtették a fenti keserűségemet. Első körben új járműveket kaptunk, habár tény, hogy használatuk olykor okozott némi bonyodalmat, hiszen nem mindig úgy működtek, ahogy kellett volna. Mindezek mellett a történeti szál remekül haladt előre, s innen indult az első átívelő szál, aminek köszönhetően lett egy maradandó élmény a soron következő epizód.
Ugyan tényleges változtatásokat nem eszközöltek a készítők, de legalább grafikailag elérték a játékmotor csúcspontját, ami mindenképp pozitívum, s egyes helyszíneken pedig feledtette azt, hogy a készítők mennyire is „gyökerek” tudnak lenni, hogy ha a rejtvények nehézségéről van szó. Azt gondolom, egy olyan embernek, aki még nem játszott a klasszikus részekkel minden bizonnyal nem a negyediket ajánlanám, hiszen elég hamar beletörne a bicskája. Mindenesetre örülök, hogy magaménak tudhatom végre. Ámbár tény, hogy nagyon sok kellemetlen időt okozott, s a játék utolsó egy harmadára két (!!!) napot szántam, de azért mégis ott van a sikerélmény, hogy minden pályát magaménak tudhatok. Teljesen.
Soha nem lesz kedvencem a The Last Revelation, de mindenképp örülök, hogy a végig nem játszott pályákat sikerült pótolnom. A teremtmények remekül voltak megalkotva, hiszen szinte mindent felhasználtak a készítők az egyiptomi mondakörből. Voltak skorpiók, ismert Istenek, szkarabeuszok, sakálok, s az elmaradhatatlan járkáló múmiák. Ebből a szempontból pedig azt gondolom, hogy nem lehet egy rossz szavunk sem, ha a nehézségi szintből fakadó frusztrációt félre tesszük. Számomra pedig halad tovább a klasszikus részek, s jön az utolsó ki nem játszott kiegészítő rész (ami tulajdonképpen egy pálya): The Times.