Jóformán majd egy hónap telt el, hogy bejegyzés született volna. Ennek egyik oka, hogy más webes tevékenykedésem szabadidőm egy részét foglalta le, így már nem volt kedvem bejegyzéseket írni, másfelől pedig van egy intézmény (továbbiakban nevezzük csak sulinak), ahol le kellett húzni az utolsó két hetet…

Nem mondom, hogy fényes eredmények születtek így év végén. Nem mondom azt, hogy megtettem minden azért, hogy rendkívül jó eredményeim legyenek, de úgy vélem azért lehetett volna jobb is. Ezt inkább összehasonlítási alapként mondom, mert igenis zavar az, hogy egy pár emberke lekörözött. Mondhatnánk, hogy mezei irigységről van szó, de jelen esetben inkább csak pofátlanságról beszélhetünk.
Ez alatt leginkább azt értem, hogy én is le tudtam volna úgy zavarni az évet, hogy havonta/kéthavonta egy teljes hetet lezavarok, hogy meglegyenek a dolgozataim, s utána menjek a világnak. Nem, én nem így tettem, hanem többször is bementem, azaz „jó kisfiú” voltam. Ezzel szemben, aki – magyarul mondva – sz@rt az egészbe néha sokkal jobb eredményt ért el, mint én. Azzal semmi baj nem lenne, ha ezt egyedül a tudásának köszönhette volna, de felbosszantott a mindenféle segédeszköz használata, majd pedig az a bizonyos pillantás, hogy „én jobb vagyok!”. Csak a kérdés az, hogy mihez képest. Persze nem panaszkodhatok, mert értek pozitív meglepetések is. Azért hozzáteszem, hogy voltak kínos pillanatai is a delikvens „egyedeknek” is, melyből én lazán vágtam ki magam. De valahol akkor is igazságtalannak érzem az évzárást, habár azzal jó páran tisztában vagyunk, hogy csak azért van a többinek szerencséjük, hogy a vizsgának stabil létszáma legyen.

Miután sikerült „túlélni” a nagy feleléseket, úgy döntöttem, hogy emelt fővel vágok neki az utolsó hétnek. Miért is emelt fővel? Pont azért, amiért érettségi előtt nem: felvállaltam olyan dolgot, amit annak idején nem, s éltem a meglepetés erejével. A ballagásról van szó. Ugyanis részemről egy felesleges rongyrázás, ami annyit nem ér, mint a cipőm sarkára ragadt kutyasz@r. És tapasztalatból beszélek, mert bizony volt már nekem, és pofára estem, mert többet vártam.
Szóval nekem az ilyen rendezvényekből egyetlen egy is elég, hogy el tudjam dönteni, akarok-e több ilyenen megjelenni. Félévkor nem sok választásom volt a szalagavatóval (aminek megítélése megint ott van, mint a ballagás), s mivel idén már – az általam normálisnak hitt – emberekkel közöltem, hogy ne számítsanak rám, így azért belementem pár kompromisszumba is. Úgy vélem minden embernek alanyi joga van eldönteni, hogy mit akar csinálni, hogyan szeretne élni. Én is ilyen vagyok, s ha valami kihagyható – még, ha sokak szerint ciki és égbekiáltó bűn – akkor meglépek. Aki meg ezen besértődik, az idővel majd megnyugszik. De ugye ehhez is kell egy intelligencia, s a hozzá tartozó tolerancia, hogy az illető(k) megértse, hogy valamit én másképp gondolok, s nekem így van jól, s semmi lenézni való nincs abban, ahogyan én gondolkodok. De hát sajnos ez nincs így.

Az osztály két év alatt rendkívül lecsökkent a száma. Ennek örültem, mert reménykedtem, hogy nem lesz szalagavató, szerenád, ballagás. Tévedtem.
Ahogyan korábban megbeszéltük, hogy nem lesz szerenád, olyan laza könnyedséggel lett meggondolva, ráadásul pont egy olyan ember osztotta az észt ezzel kapcsolatban, akinek akkora a szája, hogy egy lovaskocsi lazán beférne tolatva.  Így hát felbolydult a „méhkas”, s mivel ballagásra kínzással se vettek volna rá, hogy megjelenjek, így belementem ebbe az egészbe, habár volt már egy, amit szintén utáltam. Természetesen ez is olyan volt, mint az előző számomra. Elgondolkoztam ismét, hogy a körülöttem élő emberek (diákok, tanárok vegyesen) most tulajdonképpen híján vannak az intelligenciának, s a toleranciának, vagy csak alapjáraton nem értik a magyar nyelvet? És miért is gondolom ezt? Úgy vélem, ha valakinek kialakult személyisége, egyénisége van, azt illik tiszteletben tartani, ha ezzel nem sért másokat. Én úgy érzem, hogy nem sértek azzal másokat, hogy káros szenvedélyektől mentes vagyok, azaz az életben semmilyen szinten nem játszik szerepet a cigi, kávé és az alkohol. Nemes egyszerűséggel azért, mert utálom mindhárom ízét. De ugye milyen ez már, hogy szerenádkor nem iszik az ember, így az egész számomra olyan, mint egy ostrom: értesd meg a másikkal, hogy te azért nem eszel, mert már az előző helyen ettél, és nem kívánsz többet; azért nem iszol, mert soha nem is ittál, s az alkoholos italoknak van egy gyomorforgató mellékíze számodra. És akkor egy-egy pohár keretéig az ostrom sikeres, s ilyenkor csak szedem össze a bátorságot, hogy hogyan is legyek túl azon az egy pohár valamin…

Szerencsére az osztály létszámának köszönhetően idén az effajta ostromokat remekül bírtam, habár elég frusztrálva éreztem magam. Leginkább azért, mert jól nevelt vagyok, így tudom, hogy ha valaki vendégségben van, akkor mit illik, és mit nem. Továbbá tisztában vagyok a viselkedési alapszabályokkal, s azzal is, hogy egy magasabb „pozícióban” (itt kétség kívül a tanárokról van szó) lévő egyénnel hogyan kell viselkedni, beszélni.
Ugye az egyenrangú embereket egy idő után ilyen helyzetben emelkedett hanggal küldöm el a fészkes fenébe, azonban egy szerenádnál ez nem tudom megtenni. Így marad a bosszankodás, hogy a nem továbbra is igent jelent másnak. És nem az a gáz, hogy az egykorúaknak ez természetes, s engem is „téríteni” akarnak, hanem a tanároknak sincs annyi intelligenciájuk, hogy ha valaki azt mondja „nem kérek, mert nem iszok” akkor a válasz nem az rá, hogy „rendben”, hanem az „egy pohárba még nem halsz bele”.
Persze megbántam, hogy elmentem, mert a nagyszájú emberke két pohár után lazán eljátszotta a részeg pics@t, aki bámulatosan sebességgel, alig 45 perc alatt ki is józanodott… Pffff… És persze az egész ceremónia fénypontja volt, az én ballagásomra való meggyőzés, ami elég váratlan helyzetben ért engem, így köpni nyelni nem tudom, csak később bosszankodni, hogy pont így, s ilyen keretek között kellett közölni azokkal a delikvensekkel, akiknek nem kötöttem rá az orrára, hogy nem jövök el.

Ezután telefont kikapcsoltam, és pottyantottam az egészre. Ha azt mondom nem, az azt jelenti, hogy nem. De persze akadt „követőm” is, aki hasonlóan belátta, hogy egy ballagás teljesen kihagyható, felesleges baromság. S mivel neki se volt fontos, így ő élt a meglepetés erejével. Elég limitált volt az a létszám ami megjelent a ballagáson, habár be kell ismerni, hogy teljes létszámmal is ciki lett volna.
Vannak gondok a vizsga előtt (azok a rohadt számítások), s gondoltam, hogy majd azokkal elleszek ezek a héten. Pofára estem, ugyanis – számomra meglepő módon – egy éves nátha nélküli időszaknak vége szakadt hétfőn, s az egész hetemet tönkretette. Ráadásul csütörtök tájékán alig pár órás alvás után ugrottam ki az ágyból, így teljesen felborult az alvási ritmusom. Jelenleg az alvás hajnali négy és délután 2-3 köré redukálódott. Szép.

Mindenesetre az elmúlt heteket remélem sikerül kipihenni a jövő héten, s ennek az egészségi állapotom sem szab határt…