És ennyi volt. Két évaddal, s 26 epizóddal búcsúzott tegnap végérvényesen a Dollhouse, mely vegyes érzelmeket keltett bennem, ráadásul ez volt az egyetlen olyan széria, amit úgy néztem végig, hogy tulajdonképpen nem is tetszett igazán.
Előzményeket jóformán már lefirkantottam még júliusban az 1.évad bejegyzésében. Tulajdonképpen ismeretlenül kívántam a fenébe az egész szériát azt gondolva, hogy az egykori kedvenc túlélési esélyei javulhatnak, azonban utóbbi randizott a „kaszással”, előbbi pedig kapott egy rövid, 13 epizódból álló második évadot. Elmondhatatlanul dühös voltam, s nem is értettem a logikát az egész döntésben, hisz nézettség alapján mindkét szériának el kellett volna esnie, ellenben a folyamatosan nézettségcsökkenéssel bírkozó Dollhouse kap még egy esélyt. Hmm…
Hogy mégis csak legyen némi véleményem, neki álltam az első évadnak, melyből egyetlen egy epizód volt az, ami valóban szórakoztatott, s egyetlen egy epizód volt az, amelyik tetszett is: történetesen az Epitaph One, a le nem adott, de DVD-n fellelhető tizenharmadik epizód volt.
Igazából kíváncsi voltam, hogy az Epitaph One (és a mellé társuló büdzsé csökkentés) után mennyire is lesz képes megállni a helyét a széria, javuló tendenciát fog-e mutatni, vagy éppenséggel még nézhetetlenebb lesz, mint ahogyan az első évad volt. A kezdetekkor nem tudtam megmondani,  hogy tulajdonképpen rossz-e vagy jó a második évad, ugyanis mielőtt a nézhetőbb epizódok leadásra kerültek volna, az anyacsatorna száműzte a szériát bő egy hónapra, ami nem volt meglepő, hisz az első évad nézettségét már csak hírből lehetett ismerni. És igen, jött a kaszás…
Tovább… →