Platform: PC
A kilencvenes évek végén a Core Design és az Eidos-nak az aranytojás tojó tyúk a Tomb Raider volt. Az első rész hatalmas sikere további folytatásokat követelt magának. Általában egy-egy folytatásra többnyire másfél – két évet kellett várni a rajongónak, ha nem többet. Hatalmas pénzeket termelhetett a Tomb Raider-franchise, ha már évente kellett piacra dobniuk egy új epizódot. Alapul véve az 1996 és 2000 között elkészült öt epizódot azt kell mondanom, hogy a készítők remek munkát végeztek. Legalábbis, ha figyelembe vesszük azt, hogy szinte minimális idejük volt arra, hogy nem csak jót, hanem szórakoztatót is alkossanak miközben figyelembe kell venniük az adott kor követelményeit nem csak játékélmény, de látvány szempontjából is.
Én a sorozattal 2003-ban ismerkedtem meg, így bőven rendelkeztem olyan masinával, ami elegendő volt ahhoz, hogy a régi epizódokkal tudjak játszani. Így csak hírből, s régi játékosoktól tudom, hogy egy-egy újabb rész rendszerint az adott időben a grafikai látványvilág csúcspontját jelentette. Így a játékosoknak igencsak frissíteniük kellett a számítógépes hardvereiket, vagy a legújabb konzollal kellett rendelkezniük ahhoz, hogy zökkenőmentesen futtathassák az épp aktuális játékot. Mai szemmel ezeket a sorokat írva, olvasva jómagam is elcsodálkozom, hogy mekkora fejlődés ment végbe a látványvilág terén, s miket képes az ember alkotni számítógép segítségével. Persze mai szemmel már csúnyának is mondhatjuk a korábbi epizódoknak a grafikáját, de aki képes ezt figyelmen kívül hagyni, az minden bizonnyal remekül fog szórakozni. Ugyan az Eidos kérése volt, hogy évente egy epizódot meg kell jelentetni, de az alkotók kreatívak voltak, s tudtak bizonyítani, hogy kevés idő is elég ahhoz, hogy minőségi játékot dobjanak a piacra. Ugyan az első epizód grafikus motorját használták még a harmadik epizód alatt, ami számomra is meglepetés volt mikor olvastam róla, hisz rendkívül sokat csiszoltak rajta a készítők, s szinte szembetűnő a változás, ha alapul vesszük az előző két epizódot.
Tovább…
Nap: 2010. február 24.
[REC]
Bevallom rendkívül nagy kedvelője vagyok a horror műfajnak. Egészen kiskoromtól kezdve szerettem az olyan alkotásokat, melyeken lehet borzongani, melyektől nem tudok éjszaka aludni, ha csak eszembe jut egy jelenete.
Rengeteg horror műfajba sorolt filmet láttam, s be kell vallanom, hogy az utóbbi időben ennek bélyegzett filmek zöme nem volt túl szórakoztató számomra. Ami persze nem annak tudható be, hogy a régiek annyira megedzették az idegeimet, hogy az újak már nem hatnak rá sehogy. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az én ízlésemnek megfelelő horror filmet nem igen tudnak elém tenni az utóbbi évek rendezői. Egy évben általában 20-30 horror is kijön, azonban ezeknek csak negyedét tekintem meg, miután megnéztem az ajánlot, s természetesen a végül „megnézem” kategóriába került alkotásokból is csak 1-2 tetszik.
Azonban egy-egy ilyen filmnél rendkívül fontos, hogy mi a történet fő irányvonala, hogyan tálalják, s a központi téma érdekel-e, egyáltalán valósnak tudom-e a hinni a képernyőn látottakat. Ennek fényében nekem tökéletes szórakozás – s nem utolsó sorban a szívinfarktus közeli állapothoz közel segítő – volt a Paranormal Activity vagy a The Fourth Kind. Nemzetközi alkotásokat nem szoktam nézni leginkább pont azért, mert az amerikai tömegfilmekre van kihegyezve az ízlésem. Ezért is csalódtam pozitívan a spanyol [REC]-ben, melynek majdnem minden pillanatát izgalommal néztem, s melynek végén már a párnámat szorongattam, annyira borzongtam. Persze az amerikaik is felfigyeltek az alkotásra, így készülhetet el a Quarantine, ami teljes mása a [REC]-nek, s pont emiatt nem is jött be nekem.
Tovább…