Az idei Upfronts számomra elég harmatgyengére sikerült. Egyrészről kevés volt az olyan újonc sorozat, amelyre azt mondtam volna, hogy olyannyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy alig bírom kivárni az őszt, míg képernyőre kerül. A másik nagy csalódás pedig leginkább az volt, hogy nem volt olyan általam nézett sorozat, amelynek a sorsáért igazán aggódtam volna. Vagy tudtam, hogy biztos berendelés előtt állt, vagy pedig egyszerűen elvesztettem iránta a teljes érdeklődésem az aktuális évad alatt.
Az újonc sorozatok általában a figyelmemet általában háromféleképp szokták felkelteni a figyelmemet: húzónév miatt döntök úgy, hogy bepróbálom. Legyen az akár színész, színésznő, rendező, író stb. Akkor persze még ott van az alapkoncepció is, hisz elsődlegesen az alapján szoktam dönteni, hogy végül mégiscsak megnézem a bevezető epizódot. És utolsó sorban pedig ugyebár van az, amikor olvasok egy jó írást róla, vagy pedig látok róla egy előzetest, s végül ez visz rá, hogy mégis tegyek vele egy próbát.
A The New Normal pont tipikusan az a fajta sorozat, amely sem a színészek, sem az alapkoncepció miatt nem próbáltam volna be. Nemes egyszerűséggel azért, mert semmi olyan nincs benne, ami felhívná önmagára a figyelmet, hogy ez bizony nem egy átlagos, vagy átlag alatti széria, ami esetleg kiemelkedne a tömegből. Viszont itt volt Ryan Murphy neve, s mivel a készítő előző munkái nagyon bejöttek, így ezért úgy döntöttem nincs mese, ezt be kell próbálni. Végeredmény végül, hogy a The New Normal az idei második újonc, amit megnéztem, s szintén csalódást okozott.
