Platform: PC
Dimitrij Glukovsky szülőhazájában 2002-ben vált híressé, amikor megjelent  a Metro 2033 című könyve. A könyv hatalmas sikere azonban folytatásért kiáltott, így 2009-ben megérkezett a második epizód is, mely hasonló fogadtatásban részesült, mint elődje. Ahogyan a szórakoztatóiparban lenni szokott itt is elsősorban az író dolga az olvasóréteg szórakoztatása olyan minőségi színvonalon, hogy az a kiadónak rendkívül jól jövedelmező bevételi forrás lehessen. A nyereség növelése érdekében ilyenkor szokás előhúzni a tarsolyból az írott anyag vizuális formában történő újbóli eladását, ami többnyire film formájában szokott megvalósulni. Meglepő módon azonban a Metro 2033 esetében úgy gondolták sokkal nagyobb profit rejlene  egy játékban, mint egy másfél – kétórás mozifilmben. A hivatalos ok leginkább az volt, hogy egy játék jobban vissza tudná adni vizuális formában az igencsak terjedelmes könyvet, mint egy film, s így szinte minden kulcsfontosságú mozzanat érintetlen maradna, ami nem lenne elkerülhető egy forgatókönyv esetében.
Egészen pontosan majdnem négy évnyi fejlesztés eredményeként látott napvilágot 2010 márciusában a Metro 2033. A megjelenésig rendkívül jó reklámkampányt kapott a játék, habár én ezekre csak akkor figyeltem fel, amikor már a játékos társadalom javában nyúzta friss megjelenésként. Ha össze kellene számolnom, akkor talán egészen pontosan négy alkalommal futottam neki a Metro 2033-nak, s az utolsó próbálkozás bizonyult csak eredményesnek, hogy végére is tudtam érni, habár elismerem, hogy vért izzadtam vele, de utólag nem bántam meg a ráfordított időt. Jómagam rendkívül szeretem a poszt-apokaliptikus történeteket bármely formában, de viszont nem vagyok nagy rajongója az FPS játékoknak, s ebből a szempontból elég nagy kihívással kerültem szembe. Egyrészről roppant mód érdekelt a történet, s a videók alapján az atmoszféra is telitalálat volt, de viszont mégis ott volt a taszító FPS tulajdonságok tömkelege. És akkor még nem emeltem szót a grafikai megjelenésről sem. Első nekifutásom nem sokkal a megjelenés utánra esett. Vizsgaidőszak kellős közepén próbálgattam az akkor még elég karcsú specifikációkkal rendelkező PC-men, így a DX9-es környezet annyira nem nyűgözött le, valamint folyamatosan szembekerülő akadályoknak köszönhetően végül pihentettem a játékot egy hosszú időre. Amikor kisebb fejlesztéseket hajtottam végre a PC-men valahogy mindig előkerült a játék, de egy bizonyos idő után mégis a lomtárba landolt sokadszorra is.
Többi embertársamhoz hasonlóan a téli időszakban én is hajlamos vagyok a négy fal közt lustálkodni, s minimálisra venni a szabadban tölthető időt. Ilyenkor pedig könnyen elunja magát az ember, s én is így jártam, s mivel komolyabban egyébként sem lett tesztelve a tavaly összeállított PC-m, így úgy döntöttem, hogy a Metro 2033 tökéletes lenne erre. És ugyebár a nem kis összegért megvásárolt Controllert is nyúzni kellene alapon tökéletes elfoglaltsággá nőtte ki magát a játék.
A történet szerint az emberigés újabb nukleáris világháború elé nézett, melynek eredményeképpen milliók haltak meg, s kevés túlélő maradt csak életben. A föld felszíne lakhatatlanná vált, s a nukleáris fegyverek, vegyi gázok használatának következményeként különböző mutáns lények fejlődtek ki, s szaporodtak el olyan mértékben, hogy a túlélőknek a föld mélyét kellett választaniuk, mint biztos menedék. A kevés életben maradt ember ahelyett, hogy összefognának inkább „csoportokat” hoztak létre, s ezeken belül különböző hierarchiai réteget alkottak, s minden betolakodó, idegen sorsa feltehetően halál. Ebbe a világba született bele Artyom is, akiről azt is mondhatnánk, hogy véletlen folytán csöppen bele abba a feladatba, amit végre kell hajtania, mely nem más, mint segítséget hívni a bajbajutott embertársainak, illetve a többi állomáson tartózkodókat figyelmeztesse a közelgő veszélyre. Azonban ahhoz, hogy ezt teljesíteni tudja rengeteg kihívással teli utazással kell szembenéznie, habár a félelem legkisebb jele nélkül vág bele, hogy segítséget szerezhessen.
Tovább… →