A tavaszi upfronts nálam egyfajta alapot képez arra, hogy vajon a szeptemberben startoló amerikai kereskedelmi tévék kínálata mennyire is lesz érdekes nálam. Amióta az internet lehetőséget biztosított arra, hogy ne kelljen éveket várni egy-egy új epizódra a sorozatokat illetően míg szinkronos változatban eljut hozzánk már csak így „tévézek”.
Az már biztos volt számomra, hogy lesz olyan, amit majd nagyon fogok várni, de végül csalódni fogok benne, de lesz olyan is, amit be se akartam próbálni, de be fog jönni. Mióta kiléptem az iskolapadból, s beszippantott erőteljesen a munkaerőpiac a szabadidőm jelentősen megcsökkent, s magánélet mellett bizony erősnek kell lenni, s ami csak háttérzajnak lenne jó azt kaszálni kell. Viszont ki vagyok éhezve az újdonságra, az olyanokra, melyek beszippantanak, s tényleg várom minden héten az új epizódot. A várósok között nem volt a Kevin Can Wait, de megfázásnak köszönhetően a négy fal közé kerültem program nélkül, s így végül, ami szimpatikusnak nézett ki kipróbáltam. Az viszont már most biztos, hogy eme sorozat nem került be a nézősök közé.
Általában egy sitcom műfaját tekintve arra hivatott, hogy aki leül elé az jól szórakozzon. Elfelejtse a mindennapi gondjait, s egy-egy epizód alatt azért felröhögjön legalább ötször. Ennek ellenére a mostaniak sajnos arra sem elegendőek, hogy lekössék a figyelmemet. Ezért is zavaró példának okáért, hogy a Friends (idehaza Jóbarátok) sokadik megtekintése után is úgy mosolyogtam az adott epizódok alatt, mint a szűz kislány a nászéjszakán. Nyilván nem kéne mindent eme szériához hasonlítanom, de műfaját tekintve igenis kicsit irritál, hogy amit bepróbálok és sitcom mezőnyben indul az vagy nem tetszik, vagy nem vicces. A Kevin Can Wait pedig egyszerre mindkettőt magán hordozza.
Az alaptörténet szerint hősünk egy nyugdíjba vonuló rendőr, aki ezek után majd otthon ellehet magában. Persze van családja, egy szép felesége, s két gyereke, így hát nem arról fognak szólni az otthon töltött napjai, hogy csak ül a tévé előtt sört iszogatva. Ebben nagyon sok potenciál lehetett volna, de sajnos a készítők olyan steril környezetet rittyentettek elé, hogy arra szavak nincsenek.
Szó szerint fapofával néztem végig az első részt, s csak azért nem kapcsoltam ki, mert tudtam, hogy csak húsz perces, s ha már az első tízet rááldoztam, akkor már megnézem milyen is lesz a vége. Dögunalmas, várható fordulatokkal. Már az önmagában kissé vontatott volt, hogy főhősünk legnagyobb problémája, hogy lányának barátja lesz, s ehhez a készítők a lehető legtöbb klisés jelenetet adták hozzá, hogy tényleg, de tényleg semmi meglepetés ne legyen abban, hogy mi is fog történni. Lehetett volna vicces momentumokat beletenni, de sajnos azt kell mondanom, hogy még akkor is középszer maradt volna csak a sorozat.
Nem tudom azt mondani rá, hogy rossz, nézhetetlen, mert nem az. Viszont koránt sem szórakoztató, mint ahogyan az ember elvárná egy ilyen műfajú sorozattól. A legnagyobb baj talán az, hogy ha megnézzük a felhozatalt az elmúlt évekből iszonyatosan sok szériát tudunk említeni, ami hasonló ezzel. Természetesen akkor még nem is beszéltem arról, hogy a karakterek egyáltalán nem szimpatikusak. Semmilyenek. Szinte nincs se negatív, se pozitív tulajdonságuk. Nem viccesek, nem kötnek le. Egyszerűen semmi nincs bennük, hogy arra ösztönözzenek, hogy leüljek ismét a tévé elé egy hét múlva. Ebből fakadóan pedig az egész szó szerint dögunalmas volt számomra, amely nem nyújtott szinte semmi szórakozást csak időtöltést.
Ahogyan néztem a többségnek se túl pozitív a véleménye a sorozatról, amely nézettség tekintetében egyelőre (még) nem bukott meg odakint. Ámbár az, hogy mennyi potenciál lesz benne kint engem nem érint, s nem is lényeges ebből a szempontból. Az biztos, hogy az új sorozatokból a Kevin Can Wait nem lett nézős.