Magyar cím: Így jártam anyátokkal
Azt gondolom minden sorozatrajongó ismeri azt az érzést, amikor egy széria annyira magával rántja, hogy az új epizódok úgy kellenek neki, mint egy falat kenyér. Egyszerűen alig lehet létezni nélküle, s amennyiben lehetséges akár napi több részt is magáévá tesz az ember. Kevés sorozatnak adódik meg az a lehetőség, hogy tisztességes befejezéssel véget érjen. Még kevesebbnek pedig az, hogy a rajongó ne keserédes szájízzel keljen fel a képernyő elől, miközben visszasírja a korábbi epizódokat, melyeket úgy szeretett. Így jártam a How I Met Your Mother esetében is, amelynek az első három évada számomra etalon, mert valóban nagyon szórakoztatóak voltak, s azután elindult számomra a lejtőn, hogy az utolsó négy évadot már nem is követtem nyomon.
Természetesen azok közé tartoztam, akik elolvasták mi is lett a befejezés, konkrét történeti részeket is megtudtam, de ez az a sorozattá nőtte ki magát, amit hetiben nézni kínszenvedés volt. Amikor elfogynak a néznivalók, akkor viszont előfordul, hogy olyan hatás éri az ember, hogy ad még egy esélyt kedvencének. Tavaly ledarált ER volt, amely eszembe jutotta a sorozatot, idén pedig frissen bemutatkozott Rise volt a végső lökés. Miért? Ugyanis a How I Met Your Mother kulcsfigurájának életre keltője az előbbi szériában mellékszereplőként tűnt fel, míg az utóbbinak a főszerepében. Így visszacsábultam a sorozatba.
Tovább…
Nap: 2018. április 21.
A Viszkis (2017)
Gyermekként halványan még emlékszem arra, hogy mennyit is foglalkozott a média Ambrus Attilával, azaz a Viszkis rabló néven elhíresült bűnözőről. Komolyabban én magam nem foglalkoztam később se, de meglepődtem mikor kiderült, hogy film fog készülni. Az tény, hogy szinte legendává vált a férfi, akivel nagyon sokáig foglalkozott a média. Nem is csoda, hiszen ha megnézzük a bűnlajstromát, valamint azt, hogy milyen okosan játszotta ki a különböző rendszereket, s szerzett ezáltal milliókat, akkor nem is meglepő. Ámbár tény, hogy erkölcsi kérdéseket vet fel egy ilyen emberről olyan filmet készíteni, melyben továbbra is pozitív személynek van beállítva.
Tovább…
Tavaszjáró
Az a fajta ember vagyok, aki sokáig nem nagyon tud egy helyben megmaradni. Valaminek nagyon le kell kötnie ahhoz, hogy ne azon járjon az eszem, hogy folyamatosan mozgásban legyek. Több ismerősömmel szemben gyakorlatilag örökmozgó vagyok, s számomra szinte felfoghatatlan olykor, hogy hogyan is képesek sokan egész nap ücsörgéssel, fekvéssel, semmittevéssel tölteni anélkül, hogy ne kattannának be. Minden évszakban megvan a maga sajátos bája, ámbár a tél az, amit a legkevésbé szeretek. Hiszen a hideg idő miatt az itthonról való kimozdulás lehetősége gyakorlatilag majdnem nulla, hiszen az ember nem szívesen pattan fel egy biciklire miközben álló helyzetben is süvítenek a mínuszok a füle mellett.
Ebből fakadóan is vártam már nagyon a jó időt, hiszen eldöntöttem, hogy idén végre meglépem a több éve tervezett bicikli vásárlást, s komolyan elkezdtek végre kimozdulni. Annak idején élvonalbeli sétálgatós, bicajozós ember voltam, azonban a munka világa eléggé megváltoztatott. Időközben rájöttem, hogy olykor sokkal jobb a csend, s az egyedüllét, vagy csak a magányos baktatás az utcákon. Ekkor értettem meg egykori tanárom osztályfőnöki óráján elhangzott monológját, mely szerint miért is nem volt bunkó egykori diákjával, aki szeretett volna vele hosszan beszélgetni, s ezalatt hazakísérni őt. Mai napig kristálytisztán emlékszem a „jól esik az embernek az a kis csend, ami körülveszi míg hazaér”. Azonban ez rátelepedett az itthoni létre is, s azon kaptam magam, hogy egyre feszültebb, s idegesebb vagyok, amely főleg a munkahelyre igaz, valamint a programokat is úgy intézzem, hogy előtte-utána minél több időt tudjak egyedül tölteni. Ezt az űrt hivatott betölteni az új kerékpár, hiszen ugyanúgy egyedül vagyok, ugyanúgy zenét hallgatok. Annyi különbséggel, hogy közben mozgok, s ez pedig remek stresszoldó.
A kerékpár beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ámbár tény, hogy van rajta állítgatni való. De még így is sokkal jobb, mint a korábbi, amelyre hosszabb útra nem tudtam volna indulni. Jelenleg próbálom a mindennapjaimba ismét visszavezetni a mozgást úgy, hogy közben jusson mindenre időm: munkára, programokra, emberekre, és persze vizuális szórakozásra is. Ugyan még az összhangot nem találtam meg, de folyamatosan keresem a megfelelő programokat a telefonomra, hogy minél hitelesebb statisztikát tudjak meg arról, hogy mennyire is vagyok mozgékony. Jelen pillanatban a legtöbb megtett út 60 km volt, amit azért majd szeretnék felülmúlni. Azonban minden bizonnyal a szabadságom alkalmával lesz, amelynek jelentős részét ismét a fővárosban akarom tölteni. Annyi különbséggel, hogy most sokkal, de sokkal céltudatosabban.
Fentiek mellett ismételten hódolok a fotózásnak, ámbár lassan már nincsen tavasz. Nagyjából két hét volt az a kellemes idő, amikor a nap bármely szakaszában elindulhatott az ember sétálni, bicajozni. Így április közepén már simán megvan a 25°c napközben, amely a kezdődő nyarat idézi, így aztán a délutáni órákra időzítem a kijárást. Ráadásul a héten már többször töltöttem az alvást ventilátor mellett.
Spider-Man „csemege”
Szeretek a képernyő előtt görnyedve megfeledkezve a világról játszani, s ezáltal egy másik univerzum magába ragadjon. Azonban többséggel ellentéttel nekem nagyon kell, hogy tetszetten egy adott cím, hogy az ne csak fél órányi játékidőt jelentsen, amelynek végeredménye az adott alkotás törlése. Emiatt nagyon kevés az olyan, amit végigvittem, s hajlandó is vagyok még egyszer (vagy voltam) nekiülni.
Az egyik várományos a playstation 4 exkluzív címje a Spider-Man, mely a videók és képek alapján valóban jónak ígérkezik. Egyelőre még csak külső szemlélődő vagyok, hiszen a korábban tönkrement konzolt még mindig nem pótoltam, és a minden bizonnyal kezdő 20 ezer forintos ár sem lesz számomra instant vétel.
Természetesen érkezett még pár videó is:
Széllel szemben
Mindenképpen vicces az, hogy azon emberek közé tartozom, akiknek napi szinten minimum szükségük van arra, hogy legalább két órát zenét hallgassanak. Szinte minden műfajban találtam kedvemre valót egészen a gyerekdaloktól a komolyzenéig. Eme blogon is indítottam külön zene kategóriát, amely ritkán van/volt használva, s a legutolsó bejegyzésem is nagyjából két évvel ezelőtti.
Mindez persze úgy, hogy volt olyan, hogy akár hetekig nem néztem meg egy filmet, vagy értem végére egy sorozatnak, mert zenét hallgattam. De nem egyszer akadt olyan, hogy találkozókra nem mentem el, vagy inkább előbb eljöttem, később értem oda csak azért, mert épp találtam kedvemre való nótát, és azt rongyosra hallgattam. Ugyan nem vagyok rá büszke, de olyan is volt, később mentem aludni, majd kialvatlanul mentem dolgozni a zenehallgatás miatt, vagy majdnem elkéstem.
Azonban a legjobbak mégis a főcímzenék. Igaz, hogy szorosan összefüggnek az adott tartalommal, de amennyiben minőségiek azok megragadnak az ember fejében. A hazai sorozatgyártástól mindig is óvakodtam, de úgy néz ki, hogy fejlődünk. Van még bőven hova, de azért már láthatóak a minőségi megmozdulások. Legutolsó ilyen A tanár, mely ugyan egyszer nézős lett, de azt el kell ismerni, hogy a főcím és annak zenéje zseniális lett.
…és a tegnapi napon befutott a klipp is: