Mióta hobbiként középiskolában belevágtam a blog írásba azóta minden évben készítettem egy évösszegzőt. Ezek többsége eléggé középszerű volt, hiszen alig történtek velem olyan említésre méltó dolgok, amelyekről elég mély és hosszú írás születhetett volna. Az idei év is elég sablonosan indult, de az utóbb hónapokban eléggé felpörögtek az események annyira, hogy meghozzak egy olyan döntést, amely már korábban is érlelődött bennem. Ez pedig nem volt más, mint hogy hátra hagyjam a fővárost, s hazaköltözzek. Erről bővebben írtam is egy bejegyzést, melyben kifejtettem miért is történtek dolgok. Azt gondolom jól döntöttem, hiszen az előtt léptem meg ezt a lépést, mielőtt még elfajultak volna a dolgok anyagi és magánéleti téren egyaránt. Az elég komoly problémakört tartalmazó lépés viszont elég könnyű megvalósítás követte.
Először is mindenképp jeleznem kellett ezt a munkahelyemen. Szerencsére komolyabb problémát nem okozott, hiszen az anyagiakra való hivatkozást könnyen elfogadták indoknak, s nem volt belőle későbbi szájhúzás. A munka is elég korrekt módon zajlott le, hiszen egy multinál való munkavállalás azt a lehetőséget biztosította nekem, hogy a cég alkalmazottja maradtam továbbra is csak épp a jelenlegi városban található helyén folytatom tovább a munkámat mindenféle munkabéren kívüli juttatások megmaradásával. Igaz, hogy anyagi bukással fog járni, melyet meg fogok majd érezni a következő fizetéskor, de akárhogyan is számoltam mégis nagyobb kárt jelentett számomra az albérletben való élés négy éven keresztül pénzügyileg, mint a fővárosi jövedelem megszerzése. Több tanácsot is kaptam a lakótárs problémámmal kapcsolatban, de ebből nem lett senkivel konfliktusom, mert tulajdonképpen mindenki egyféleképpen gondolkodott. Méghozzá arról, hogy a fennmaradó időre nem érdemes összeveszni a másikkal, s ahogy közösen megszűnik a szerződés azonnal induljak el haza. A megbeszélt időpontra megjelent a közös képviselő az új szerződéssel, s a szabadságom első napján aláírásra is került az, aminek köszönhetően mindenféle probléma, konfliktus és veszekedés nélkül elindulhattam a vonatomhoz.
Az utolsó fent töltött hetem viszont nehéz is volt. A beosztásom miatt sok helyre nem jutottam el, továbbá pár embertől nem sikerült elbúcsúzni. Bár tény, hogy a feljutás nem jelent számomra sok időt, s anyagilag sem megterhelő számomra. Főleg, ha azt veszem alapul, hogy például nem dohányzóként más akár a többszörösét költeni el annak az összegnek, amibe nekem fog majd kerülni a feljutás, valamint az egy vagy pár napos bérlet megvásárlása. Elég jó idő volt, így az első szabadnapomon Hűvösvölgy volt a célpont, ahol a réten megnéztem a naplementét.
A séta mindenképp jót tett, mert a friss levegő mellett némileg elkezdtek bennem ülepedni a dolgok valamint el is tudtam gondolkozni az elmúlt négy évről. Többek között olyanok is eszembe jutottak, hogy mennyire nem volt önbizalmam utazás terén, s utána pedig mennyire könnyen belevágtam egy-egy kirándulásba. Egy kis keserű szájíz azért kísérte ezt a dolgot, mert egyik városban sem az ismerősök számával volt a probléma, hanem inkább azzal, hogy elsősorban azok maradnak meg tartósan az ismeretségi körömben, akikkel komolyabb kimozdulást nem tudok tervezni. Ezt sokáig nem tudtam elfogadni, de mivel a fotózás is egyfajta hobbim lett, melyet rendszeren osztottam meg közösségi portálokon, ezért kénytelen voltam korlátlan mobilnetre váltani azért, hogy ne lépjem túl a csomagom keretét. Mai napig nem bántam meg eme lépést, mert rájöttem arra a megoldásra, hogy ennek köszönhetően nem probléma, ha valahová el akarok menni, hiszen addig, míg más otthon tevékenykedik tudok hagyományos és videóhívást kezdeményezni a másikkal. Eme kimozdulásom egyik részét is az tette ki, hogy csoportos videóhívásban mutattam meg merre is járok miközben egy jót beszélgettem. Rávilágított ez a kiruccanás arra, hogy nem probléma, ha a másikkal nem egyezik a mozgási tevékenységünk, mert bőven megoldható, hogy mindkét félnek jó legyen.
A hét második felében akadt egy napom, amikor már délután itthon voltam, s másnap pedig délutánra kellett mennem. Egyértelmű volt, hogy nem otthon fogok ülni, így aztán kilátogattam ismét a Margit-szigetre, ahol megnéztem a szökőkút legújabb előadását, majd pedig tettem egy kört a szigeten. Itt arra ébredtem rá, hogy már a felköltözéskor megvoltak a problémák, de annyi embert ismertem meg, s annyira új volt minden, hogy ezek eléggé kicsiknek tűntek miközben már akkor is elég nagy konfliktus lehetőséget hordoztak magukban. Magához a városhoz hozzászoktam, s minden hétköznapi, s megszokott lett számomra, ezért sem tudtak már annyi energiával ellátni ezek a helyek, hogy ne foglalkozzak a mindennapi problémákkal. A munkahelyemen korrekt módon álltak hozzám, s mivel mindenkivel jóban voltam így nehéz is volt az utolsó hét főleg akkor, amikor búcsút kellett venni mindenkitől. Az természetesen jól esett mindenképp, hogy az utolsó nap után is több online felületen megkerestek azok, akikkel jóban voltam.
Majd elérkezett a vasárnap este, amikor is nem érkezett álom a szememre. Reggel nagyon korán felkeltem, s délelőtt vártam, hogy vége legyen mindennek. Minimális késéssel, de megérkezett a közös képviselő, aki meghozva az új szerződést aláírva azt minden anyagi dologgal kiegyenlítve elhagytam a lakást, s elindultam a vonathoz. Már az meglepett, hogy nagyobb csomaggal vágtam neki egy viszonylag hosszú útnak, de feleannyi idő alatt értem ki, mint előtte valamint sokkal könnyebben úgy, hogy nagyobb csomaggal indultam ki az állomásra. A hazautam is könnyű volt, hiszen már nem voltam feszült, mert valahol tisztában voltam azzal, hogy már nem lesz visszaút csak látogatóba. Hazatérve meglepett az, hogy mennyire jól tudtam aludni, s közben pedig nyugodt is voltam. Emellett pedig mindenképp meglepetés volt, hogy több ismerőssel is sikerült összefutnom, s elég jól elbeszélgettünk. Egyelőre utazni nem tervezek utazást a nyárra, de bízom benne, hogy jól fog majd telni.