Kecskenyál blogja

Valamikor réges régen, úgy nagyjából három évvel ezelőtt kicsivel több szabadidőm volt, mint most. Ennek köszönhetően annyira elöntött az unalom, hogy szinte minden sorozatba belekezdtem, ami számomra elérte minimum a közepes szintet.
Egy poszternek köszönhetően találtam rá a Wilfred-re, amelynek annak idején az első évadát le is tudtam. Bevallom őszintén, hogy egyszerűen nem tudtam hová tenni. Körülbelül több, mint negyed órás, tizenhárom epizód nem volt sok ugyan, de valahogy nem nagyon tudtam a sorozattal mit kezdeni. Sem minőségileg, sem pedig szórakozási faktor szempontjából. Úgy döntöttem, hogy majd kiforrja magát a széria. Időben legalábbis nem vett el tőlem sokat még akkor sem, ha azt nézném, hogy egyben ledarálnék egy egész évadot. Azonban valahogy sohasem néztem tovább. Rejtély még számomra is miért. Aztán eljött érte is a kaszás, s mivel a negyedik évad előtt meglépte a csatorna, így kapott egy szép lezárást. Egy olyan lezárást, ami szinte csak pozitívumot kapott, illetve sok olyan hozzászólást, mely szerint hihetetlen szintlépéseket tett minőség és történet terén a sorozat. Mivel egy húsz perces sorozat simán beleférhet az időmbe, így az első évad újranézése után (melyből elég kevés maradt meg nekem) be is pótoltam a  második évadot.

Az alapkoncepció továbbra is az, hogy adva van főhősünk, aki gondját viseli a szomszédjában lakó lány kutyájának. Akit egyébiránt mindenki egy kutyának lát, azonban főhősünk kutya jelmezben feszülő, füvező és roppant mód irritáló férfinak. Ebből pedig számtalan olyan dolog hozható ki, ami nem látható egyébiránt előre. A második évad fényében azt kell mondanom, hogy az első évad egyfajta nyekergés volt, ami akár összeszűkíthető lehetett volna még egy kicsit epizódszám terén. A zárása ugyan nem volt olyan, ami miatt falat kapartam volna, de a második évad valóban tudott némileg újat mutatni mint történetileg, mint pedig minőség terén. Nem mondom, azért akadtak olyan részek, amelyeknél elgondolkoztam, hogy vajon valóban akarom-e én ezt folytatni. Illetve az is megfordult a fejemben, hogy esetleg hiba volt ismét belekezdenem. De szerencsére kibírtam az évad végéig, s meglepő fordulattal végződött, melynek köszönhetően mindenképp belevágok a harmadik etapba is.

A második évad egyik legnagyobb erénye talán épp az volt, hogy szépen építette fel azokat a szálakat, melyek az évadfináléban kerekedtek ki. Ryan egyre inkább arra törekszik, hogy vajon mi is lehet annak az oka, hogy egy maskarás embert lát, akit mindenki más viszont kutyának hisz. Erre többször is rámutat az évad, de azért a készítők igyekeztek mindenképp megőrizni az alapkoncepció zsenialitását ahhoz, hogy jó pár morbid viccet belecsempésszen. Ezek pedig mindenképp olyanoknak kellett lennie, amely egyedi, de mégsem olyan, melyen az ember hasát fogva könnyesre neveti magát.

Az azonban mindenképp pozitív, hogy nem vártak évadokat, hogy Jenna végre megtudja mit is érez a szomszéd iránta. Kicsit meglepő is volt beismerése, mely szerint kezdetektől fogva tudott a férfi érzéseiről. Évad elején egy újabb női karakter érkezik, aki szépen teljes mértékben felforgatja az alapfelállást, így nehéz volt eldönteni, hogy vajon melyik is lesz az, amelyik dominálni fog majd.

Az évadzáróra viszont mindenképp azt mondanám, hogy zseniális. Főleg azért is, mert Ryan szépen elkezdi összerakni azokat a szálakat, amely a nem létező barátjához kötik. S mindenképp egy olyan csattanóval végződött az epizód, melynél még én is csak kimerevedett pupillával nyugtáztam. Egy azonban biztos: a karcsú játékidejével mindenképp lehetővé teszi, hogy a következő tizenhárom epizódos évadot minél hamarabb magamévá tegyem.