Platform: PC
Az eredeti sorozat még valamikor a 2D-s korszakban indult hódító útjára, de az igazság az, hogy igazából csak a 2003-as Sands Of Time és az azutáni epizódokról van értelme beszélni. Legalábbis részemről mindenképp.
A 2003-as epizód nekem nagy kedvencem lett, habár eddig kétszer vittem végig, szóval nem érzem olyan erősnek, mint például egy Tomb Raider-t, melynek sokadszorra is hajlandó vagyok nekifeküdni. Ennek ellenére elismerem, hogy az Ubisoft bizony bizonyított a 2003-as trilógia első epizódjával. Így hát egy évvel később érkezett a Warrior Within, ami személy szerint nekem nem jött be annyira, azonban a The Two Thrones volt az, ami valóban megszeretette velem a Prince Of Persia szériát. Teljesen elvakult rajongó sem lettem, hisz az eltelt évek alatt talán, ha kétszer végig vittem az első és a harmadik epizódot. A második epizód azóta pedig rég a feledés homályába veszett nálam.
Az Ubisoft a harmadik epizód után hosszú szünetre vonult, majd pedig 2008-ban dobta piacra az újragondolt,s nemes egyszerűséggel Prince Of Persia-ra keresztelt – korábban Prodigy alcímet viselő – epizódot, mely tulajdonképpen több sebből is vérzett. Legnagyobb probléma talán ott gyökeredzett, hogy a játék elején szert tettünk különleges segítőtársra, akinek köszönhetően a legrosszabb helyzetben mindig túléltük az adott szituációt. Tömören: a negyedik epizódban képtelenség volt meghalni. Ebből fakadóan nehézségről nem igen beszélhetünk, ráadásul számomra teljesen riasztó, már-már visszataszító volt a grafika, mely tulajdonképpen eléggé képregényes sikeredett. Persze sokaknak tetszett ez a megoldás, de nekem egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, így már a játék elején ért is egy nagy csalódás grafika szempontjából. Ezért nem is éreztem késztetést arra, hogy valóban játszak is vele, habár kipróbálgattam, de a negyedik végigjátszás is abbamaradt félúton, így végül ment a süllyesztőbe.
Mivel nemcsak nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket az új rész, így az Ubisoft igencsak elgondolkozott, s úgy döntött, hogy itt az ideje visszatérni az alapokhoz, s onnan végrehajtani a különböző finomításokat, változtatásokat. Az idén mozikba kerülő filmnek köszönhetően a játék kapott némi hátszelet is, hogy új rajongókat tudjon maga köré gyűjteni, azonban régieknek ellenszenvét vívta ki az Ubisoft, aki kizárólag konzol exkluzív játékot készített, azonban a rajongók hada meggyőzte a kiadót, hogy valamivel több, mint egy hónappal később megjelentesse a The Forgotten Sands-ot – ami egyébként az első és a második rész közé tehető történetileg – PC-kre is.
Történet most is van, habár az előző epizódokkal ellentétben itt már nem annyira meglepő, pörgős, hanem inkább kiszámítható. Hősünk hazatér, azonban ismét csata fogadja. Segíteni próbál bátyjának Malik-nak, akinek fontos a győzelem, ezért az ellenség hadára engedi egy túlvilági sereget. Azonban ez nem a legjobb ötletnek bizonyul, hisz a sereg elfoglal mindent, továbbá homok szoborrá változtat szinte mindenkit. Ha ez még nem lenne elég, akkor a legyőzésükhöz szükségünk van egy bizonyos pecsét másik felére – melynek egyik felét ugye mi birtokoljuk -, de annak megszerzése elég körülményes, hisz maga a bátyjánk birtokolja azt. Ami ugyan nem lenne probléma, ha rokonunk éppenséggel nem lenne fertőződne és borulna el elméje a legyőzött ellenfelek kapcsán.
Kezdetnek rögtön kapunk egy ígéretes bevezető videót, melyből tapasztalhatjuk, hogy a készítők nem csak összedobtak valamit, hanem valóban dolgoztak rajta. Emellett megfigyelhetjük, hogy a herceg arca megint plasztikázva lett. Eltellik pár év, s versenyre kelhet a másik állandóan átszabott kalandornővel, Lara Croft-tal, akinek csak a mellmérete marad állandó az újabb Tomb Raider epizódokra. Feltehetően évek múlva is csak az izmai lesznek változatlanok a mi hercegünkön. De ez természetesen nem lényeges a játék szempontjából.
Kezdésnek rögtön beledobnak a készítők a mélyvízbe: harcolnunk kell, falon kell átmásznunk, miközben nyilakat lőnek ránk, továbbá pár akrobatikus képességet is kipróbálhatunk. Tehát kezdéskor szinte mindennel megismerkedhetünk, így a későbbiekben már szinte semmi nem jelenthet nekünk problémát.
A harcok nagyjából maradnak ugyanolyanok, habár a történet előrehaladtával fejleszthetjük a képességeinket, melyeket a kapott pontok alapján válthatunk be. A pontokat természetesen a legyilkolt homokszörnyek után kapjuk. Kezdéskor nincs semmiféle képességünk, ráadásul az idő tőre sincs nálunk. A kezdeti harcok után pillanthatunk meg egy átjárót, melyen természetesen belépünk. Ekkor egy Dzsinnel találkozunk, így ő tesz minket „különlegessé”, tehát tőle megkapjuk az idő visszatekerésének képességét, ami viszonylag jobban lett kivitelezve ebben az epizódban, mint a többiben. Ő a játék egyetlen női karaktere, ő az, aki segít nekünk. Így tőle kapunk jó pár képességet, amivel tovább tudunk jutni. Ilyen például a víz bizonyos idejű megfagyasztása, a régi elemek újraalkotása, valamint teleportáláshoz hasonló képesség, amit akkor tudunk alkalmazni, amikor egy ellenség messze van, vagy olyan helyen leselkedik rá, ami megközelíthetetlen, elérhetetlen.
Természetesen ezeket nem egyszerre, hanem külön-külön kapjuk meg, hisz a Dzsinnel többször összefutunk, s amikor úgy látja a továbbjutásunk akadályba ütközhet, így megajándékoz minket pár képességgel, így már egészen biztosan tovább tudunk menni.
Ezek közül talán a víz megfagyasztása az, ami elég látványos, és érdekes. És persze hozzáteszem bizonyos pályákon az egyetlen használható képesség, s olykor-olykor igencsak foghatjuk majd emiatt a fejünket, ha nem kezeljük elég fürgén a billentyűzetünket és/vagy kontrollerünket. Az irányítás ebben a részben rendkívül jól el lett találva. Részemről legalábbis, ugyanis nem csak átkalibrálható a billentyűzet kiosztása, de ha rendelkezünk valamiféle Gampead-del, vagy kontrollerrel, akkor azt is beállíthatjuk. Utóbbi – mint büszke kontroller tulajdonos – rendkívül örültem neki. Visszatérve a képességekre, a játék ebben egyáltalán nem fukarkodik. Nagy segítségünkre lesz az idő visszapörgetése, a víz megdermesztése is. Utóbbi leginkább a játék végére válik nehezebbé, hisz igencsak fürgének kell lennie ilyenkor az ujjainknak, különben az esetek túlnyomó többségében bizony a biztos halál fog ránk várni. Természetesen akkor sincs minden veszve, hisz birtokolni fogjuk az idő visszapörgetésének lehetőségét is, így nem mindig kell az utolsó checkpointtól újra kezdenünk a játékot.
Természetesen képességünket sem használhatjuk végtelenségig. Piros életerő csíkunk alatt pár labdaszerű kék pontok jelzik, hogy mennyi alkalommal használhatjuk a képességeinket. Ha ezek elfogynak, akkor bizony bajban lehetünk később. Mint már fentebb említettem különböző pontokat szerezhetünk, így az ellenség lekaszabolásával kaphatunk életerő pontokat, illetve képesség pontokat is. Így gondoskodhatunk, ha vesztettünk életerő vagy képesség pontokat. De továbbá kaphatunk sárga színű tapasztalat pontokat is, melyekből összegyűjtűnk annyit, amennyit maga a játék megkövetel, akkor különböző apróbb képességekhez juthatunk hozzá, vagy éppenséggel azt fejleszthetjük. Ezek által elérhetjük, hogy például nagyobbat rúgjunk, jeges vagy tüzes csapást mérjük ellenfeleinkre, vagy éppen az energia buborékok számát és az életerő csík hosszát növeljük. Ami ezzel kapcsolatban negatívumként fel tudok hozni az az, hogy sajnos elég ritka az, hogy ezekből az apróbb képességekből a játék végére az összeset fel tudjuk oldani. Szöszmötölhetünk sokat egy adott pályán, de még így is elég csekély az esély arra, hogy valóban feloldjuk az összeset. Habár a menübe kilépve, választva a Challange opciót ott is gyűjtögethetünk.
A készítők leginkább a képességeinkre helyezték a hangsúlyt, így például kimaradtak olyan dolgok, amelyeket megszokhattunk a korábbi epizódokból. Ilyen például az, hogy a harcok során védekezzünk. Az új epizódban helyette elgurulhatunk, vagy elugorhatunk a csapások elől. Ami elég hasznosnak bizonyul azonban, aki játszott a régi epizódokkal, azok tudatosan keresik azt, hogyan lehet védekezni. Sajnos ezt a játék végére sem sikerült megszoknom. Ugyan nincsenek bámulatos harci kombók, azokban van pár, ami elég látványos. Így például maradt az ellenség fején való átpördülés, majd szinte ketté hasítása, leszúrása, s természetesen alapjáraton a sok csapás utáni elporladás.
Aki új játékosként ül neki a The Forgotten Sands-nek, azaz egyetlen egy korábbi Prince Of Persia játékkal sem játszott, az minden bizonnyal elég hamar rá fog érezni az új részre. Azonban nálam akadtak problémák, amelyek elsősorban abból származtak, hogy behatóan ismerem az előző epizódokat, így vártam, hogy több momentum visszaköszönjön az új részben. Példának okáért az előző epizódokban úgy tudtuk életerő csíkunkat feltölteni, hogy egy-egy kútnál, vagy nagyobb tócsánál, tónál jóízűen belekortyoltunk. Nos ez az új részből kikerült, helyette vázákat kell összetörtünk, s ellenséget lekaszabolni, hogy elvesztett életerőnket visszaszerezzük. Nekem a játék közepére sikerült ezt teljesen elfogadnom, addig jó párszor előfordult az a jelenség, hogy egy-egy szebb vizes résznél akartam kortyolni….
A másik negatívum, amit ki tudok emelni, az a történet. Sajnos a The Forgotten Sands gyengéje lett ez. Elsősorban gondolok arra, hogy elég kiszámíthatóak a cselekmények, ráadásul az is előre látható volt, hogy a játék végén mi fog ránk várni. Persze a végkifejletről is lehetett korábban is elképzelésünk. Számomra ez még bőven a hibahatáron belül van. Legalábbis én valahol örültem annak, hogy nem olyan befejezést kaptunk, mint a 2003-as első epizódé volt, amely feltehetően csak nálam csapta ki a biztosítékot, s bizony jó pár napig azon gondolkodtam, hogy a készítők ezt most vajon komolyan gondolták-e vagy sem.
Igazából nem is emlékszem, hogy mely játék volt az, amelyik eléggé lebilincselt. Részemről ki merem jelenteni, hogy számomra az új epizód a legjobb a szériában, amiben feltehetően még megannyi végigjátszás lesz benne. S mindehhez számomra mindenképp egy remek grafika párosul, s mellé kaphatunk egy elég barátságos gépigényt is. Így, aki csak a játékért fejlesztené meglévő számítógépét annak sem kell aggódnia, ha azt akarja, hogy hibátlanul fusson rajta a The Forgotten Sands.
De természetesen a rengeteg pozitívum mellett akadnak negatívumok is. Az irányítás nem nehéz, habár az alap konfiguráció hagy némi kívánnivalót maga után, de persze tökéletesen át lehet állítani bárki szájízének megfelelően, így ebből probléma nem adódhat. Kamerát könnyen lehet kezelni, azonban itt is volt olyan példa, amikor a kamera önálló életre kelt, s nem tudtam úgy belőni a herceget, mint ahogyan akartam. Az esetek többségében pedig ennek nem várt halál lett a vége. A játék végén ráadásul eléggé felpörögnek az események, így eléggé gyorsan kell nyomogatni a gombokat. Nekem alapjáraton a CTRL és a Shift billentyűkkel volt problémám. Nekem így volt ugyan kényelmes, de a harmadik – észnélküli – Shift nyomásnál kapásból kikerültem az asztalra, a játék pedig le a tálcára.
Ezzel még önmagában nem is volt probléma, azzal már igen, hogy visszatérés után minden sárga lett, valamint kellett idő, még a játék magához tért. Ezen felül kissé logikai buktatónak tűnik, hogy a homok hadsereg hatására mindenki homok szoborrá dermed, de hercegünk vígan aprítja őket. Ugyan nem hangzott el a játékban (vagy az én figyelmetlenségemnek köszönhetően hagytam ki), de úgy vélem ennek leginkább a két medálnak lehet köze. A rejtvények is szerepet kaptak ebben az epizódban, bár leginkább kimerül különböző masinák átrendezésében. Hamisítatlan momentumok kerültek át a trilógiából. Ilyen például a csapdák tucatjai, mint a falból, padlóból előugró pörgő tüskék, fogaskerekek, lengő tüskék borda, valamint a padlóból előtőrő vékony tüskék. Ezek eléggé megszaporodnak a játék végére, s legtöbbjük nem is tartogat olyan veszélyt, mint amit sugároz, sajnos.
Összességében nekem maradéktalanul bejött. Noha az első végigjátszás talán három napig tartott, s napi 3 óránál többet nem is játszottam vele, így egészen biztosan kijelenthető, hogy a játékidő sajnos elég kurta lett. Ennek ellenére (főleg PC-s verzió) rendkívül jó grafikával rendelkezik, habár nyomokban emlékeztet az előző rész képregényes stílusára, de ennek ellenére barátságos gépigényt kapott, s talán csak kétszer volt némi szaggatás, valamint egyszer volt problémám egy ajtó ki nem nyílásával, ami ugyan nem róható fel hibának, hisz nem eredeti verzióról beszélünk. Még így is számomra az egyik legjobb rész a sorozatban, amely elé bármikor szívesen leülök. Ugyan hiányzik belőle a régi játékok nehézsége, de még így is nehezebb, mint a 2008-as kiadás.
Pozitívumok:
> Hamisítatlan Prince Of Persia hangulat;
> Gyönyörű grafikai megoldások;
> Kihívás;
> Kiváló zene és szinkronhangok;
> Rejtvények.
Negatívumok:
> Rövid játékidő;
> Kiszámítható történet;
> Egyszerűség és linearitás.
A bejegyzés a következő oldalakon olvasható még: