A mozilátogatós korszakomat olyan 2003 és 2009 közé tudnám besorolni. Ez volt az az időszak, amikor szinte óránként követtem nyomon az aktuális filmhíreket, s bizony amely film elnyerte a tetszésemet, azt képes volt akár többször is megnézni.Így volt ez az X-men 2-vel is, amit egyébiránt úgy néztem meg, hogy az első részt nem láttam. Persze később bepótoltam a hiányosságomat, s szuper hősökről szóló filmek közül az X-men trilógia viszi nálam a prímet. Mindez persze úgy, hogy képerény változatot sohasem olvastam.
Aztán ugye jött egy eredet történet, melynek középpontjában ugyebár a közönség kedvenc karakter a Farkas állt (bár most nem mennék bele, hogy miért nem a Rozsomák nevet viseli, mondjuk engem nem is érdekel, hisz nem olvastam egy képregényt sem). Az alkotást körülbelül az egyszer megtekinthető kategóriába esett nálam, habár nagyon sok kérdésre adott választ. Aztán jött egy X-men: First Class névre keresztelt előtörténet, amit ugyan megnéztem, bár felére se emlékszem már. Bevallom annyira voltam naprakész az aktuális filmmel kapcsolatban, hogy akkor szereztem tudomást róla, amikor már kifutott a mozikból. Habár azt beismerem nem hiszem, hogy elmentem volna egy vetítésre akár. Szerencsére ez nem történt meg, mert minden bizonnyal a legrosszabb mozis élmények közé került volna a The Wolverine.
Én elhiszem, hogy a rajongók körében hatalmas nagy kedvenc Farkas karaktere, de én azért úgy érzem ideje lenne már hanyagolni őt, s inkább másokra, vagy pedig új karakterekre fókuszálni, illetve letenni az asztalra egy valamit is érő folytatást. Tény, hogy nekem a trilógia mindhárom része tetszett, s az utolsó vitte a prímet nálam teljesen, így tökéletességéből fakadóan talán nem is kellene folytatás.
De most ugyebár nem ez a lényeg, hanem az, hogy itt van egy újabb film, melynek a játékideje többségében Hugh Jackman pofavágásait, illetve kidolgozott félmeztelen felsőtestét bámulhatjuk, miközben szinte az összes karakter a háttérbe szorul, s az egész egy egyszer nézhető látványorgiába torkollik, mely néha fájóan rossz CGI-s megoldásokat kínál nekünk. Az alaptörténet szerint valamikor a múltban főhősünk megment egy japán katonát, mely Japán egyik legnagyobb emberévé válik. Mivel nem felejti el, hogy mit tett érte valamikor az adamantium karmokkal rendelkező főszereplőnk, így felkutatja a trilógia harmadik része óta remeteként élő hősünket, s segítségét kéri. A film első fele leginkább csak egy erős bevezetés abba, hogy mi is vár ránk. Ennek legnagyobb hátránya az, hogy így az első órában többször ásítottam, mint amikor három órás alvás után fel kell ébrednem, mert bizony munkába kell menni. És pontosan itt van a legnagyobb probléma a filmmel, hogy inkább csak néztem ki a fejemből, mint hogy magával ragadjon. Az igazság az, hogy sokszor fordult elő, hogy alvás helyett inkább egy filmnézést választottam, mert az adott alkotás jobban felkeltette a fantáziámat, s egyszerűen muszáj volt megnéznem, mint hogy kibírjam másnap délutánig, s aludjak egy jót. De sajnos a The Wolverine esetében ez nem mondható el, mert egyrészről kipihenten ültem neki, s úgy, hogy aznap épp szabadnapos voltam, s másnap se volt munkanapom. S pont itt rejtőzik a probléma, hogy egyszerűen untatott. Nem kötött le, nem tudott magával ragadni, s csak azért jutottam el a végére, mert úgy voltam vele, ha már a felét megnéztem, akkor már megnézem a hátralévő cselekményt is, hátha jobb lesz. Nos, nem lett.
Mint ahogyan fentebb is írtam van egy főkarakterünk, akit olyannyira középpontba sikerült tenni, hogy mindenkit sikerült szépen a háttérbe szorítani. A film első fele Farkas nyekergéséről szól, hogy ő neki milyen rossz, hisz halhatatlan, aztán pedig hirtelen egy lány testőrévé válik, majd pedig nem lesz olyan szereplő, aki épp nem akarja őt megölni. Rengeteg olyan film van, amely lassan építkezik, majd pedig előrukkol a lényeggel, s az ember bátran jelentheti ki, hogy megérte az adott alkotásra szánt idő. Itt sajnos nem így van, mert ha túlvészeljük az első órát, utána olyan, mint ha egy csettintésre elkezdődne a kaland, utána pedig győzze az ember kibogozni, hogy ki kicsoda, illetve ki kivel van, vagy kinek az oldalán is áll igazából. És persze nem szabad elfelejtkezni a stáblista végén lévő jelenetről sem!
Ha eltekintünk a hihetetlenül felszínes, s majdnem kiszámítható véglettel, illetve az olykor zavaros történettel akkor talán azzal tudná vigasztalni magát az ember, hogy majd a látvány majd pótolja azt, amit nem ad meg a történet. De sajnos ez sem mondható, hisz ami megvolt az előző alkotásokban, az most hiányzik, tehát még az sem lehet mondani, hogy egy olyan filmet láthatunk, amelyben a látványtól az embernek úgymond „grafikus orgazmusa” lehetne. Leginkább azért is mondható ez el, mert a felsorakoztatott további mutánsok igazán felejthető példányok a filmnek. Egyetlen egy pozitívum azonban nekem is akadt, hogy Jean Grey karakterét visszahozták, még ha csak pár perc erejéig.
Összegezve azt kell mondanom, hogy talán a legjobb dolog, amit csináltam az az volt, hogy nem ültem le elvárásokkal a film elé. Ugyan semmiféle kritikát nem olvastam róla, csak teljesen átlagos filmnézésként volt tervbe véve. Minden bizonnyal hatalmas nagy csalódás lett volna, ha vártam volna tőle valamit. Ahogyan az előző próbálkozások is egyszer nézősek voltak, így sajnos ez is az „egyszer megnéztem, elég is volt annyi” nevű pöcegödörbe került nálam.
1 thought on “The Wolverine (Farkas)”