Kecskenyál blogja

Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor kifejezetten irritál az, ami a mai filmes világban történik. Ha valami sikeres, akkor rögtön kell neki rittyenteni folytatást. Ha nem jól sül el, akkor csinálunk egy olyan epizódot, ami nem veszi figyelembe azt, amelyik rosszul sikerült. Ha véletlenül az sem sikerül akkor sincs semmi veszve. Hiszen jöhet a Remake, azaz új szereplőkkel leforgatjuk ugyanazt. Tehát sem folytonosság, sem pedig egyediség nincsen lassan, amit én egyébként nagyon, de nagyon hiányolok.
Az itthoni filmgyártás egyébként is olyan lassan, mint egy pöcegödör, s szinte kizárólag csak a régi filmeket lehet felhozni tényleg minőségi alkotásként. Az újak pedig szinte el sem jutnak az emberhez, vagy annyira nincs marketing mögötte, vagy csak simán ótvar annyira, hogy DVD-n vagy nem jelenik meg, esetleg valamelyik üzlet raktárában porosodik, mert még száz forintért se kell a kutyának.

Lehet mondani, hogy kinek milyen gyermekkora volt. Ha vizuális alkotásokra akarok szorítkozni, akkor azt kell mondanom, hogy tartalmas gyermekkort tudhatok a hátam mögött. Egyik kedvencem volt gyermekként is a Tüskevár, melyet csak mozgóképes változatban láttam, így nem tudom, hogy mennyire is tért el a regénytől. Azonban némileg borúlátó voltam, amikor megtudtam, hogy ebből is érkezik egy feldolgozás. Igaz, hogy lassan három éve debütált, de csak most jutott el hozzám.

Többnyire az újrafeldolgozásokkal egyetlen egy baj szokott: amennyiben az adott ember szereti az eredeti alkotást, akkor kevés az esély arra, hogy el tudjon vonatkoztatni attól. Mindezek mellett pedig amennyiben van egy már létező alapja az adott címnek, akkor bizony nehéz úgy leülni a képernyő elé, hogy az ember ne legyen kíváncsi, hogy hogyan is nézett ki eredetileg. S amikor egy klasszikusról van szó, akkor bizony elég nehéz azt megcsinálni, hogy az ember leül a képernyő elé, s kikapcsolja az agyát, s magában azt ismételgeti: ez csak egy film.

Annak ellenére, hogy még a harmincas életkort sem értem el gyermekkorom egyik legmeghatározóbb magyar kultikus alkotás volt a Tüskevár. Berántott rendesen, s mai napig emlékszem, amikor a délután vártam, hogy mikor lesz az újabb rész. Vagy amikor már láttam, akkor mikor lesz ismét képernyőn, hogy az ismétlést megnézhessem. Volt benne valami egyedi, valami megfoghatatlan, s valóban érezhető valóságtartalmi hangulata, mely kedvelhető tette. Ellenben itt van a 2012-es változat, ami csak van. És semmi több.
De miről is szólna ez az egész? Ahogyan utána olvastam a készítők nem csak egy egyszerű feldolgozást akartak készíteni, hanem egyszerűen az egészet át akarták tenni a modern korba. Ezt még a megtekintés előtt olvastam, s fel is voltam készülve, hogy majd jönnek az okos telefonok, laptopok, vagy éppen a nádas közepén történő facebook bejegyzés posztolgatása, de szerencsére ettől megkíméltek minket az alkotók. Viszont pont emiatt is lett olyan steril szinte az egész, mert valahogy nem tudták azt megteremteni, mint amit az eredeti film készítői igen.

Talán a hatodik és hetedik „Úristen!” és az „Ez mi?” után elkezdtem nem számolni, hogy ezek a gondolatok mennyiszer jutottak eszembe, miközben ezt a „művet” néztem. És talán még szerencsés is vagyok, hogy olyan napot választottam, amikor az azt követőn is itthon vagyok, mert minden bizonnyal, ha másnap dolgozni mentem volna, akkor eléggé ki lennék most akadva, hogy eme filmre pocsékoltam el majdnem másfél óra hosszát. Mert, még ha nem is kezdem el hasonlítani az 1967-es változathoz még akkor is csak azt a szót tudom rá használni, hogy borzalmas.
A legnagyobb problémám a filmmel leginkább az volt, hogy nem tudtam, hogy mit is nézek igazából. Az egész olyan szinten steril lett, hogy arra szavakat nem is igazán tudok használni. Megértem, hogy a készítők az új korba szerették volna helyezni a történetet, s a Berek pedig valami hetedik mennyországot képviselte volna. De legyünk őszinték: az emberek, s főleg a tinédzserek nem úgy viselkednek, mint ahogyan azt a film bemutatta. Az iskolai háttérről pedig már ne is beszéljünk. Az egész életidegen, semmi több.

Egy-egy vizuális alkotás nagyon el tud csúszni a színészein. Hiszen hiába van egy jó alap, vagy hiába van egy jó történet. Esetleg rengeteg vizuális effekt, ha van benne legalább egy olyan színész/színésznő, aki képtelen megtestesíteni a karaktert, vagy pedig elhihetően eljátszania azt a személyt, akinek a mozivásznon való megjelenítése a cél. Ugyan nem vagyok benne a magyar filmezésben, s kevés ismert arcot véltem felfedezni, de ezt semmilyen szempontból nem nevezném színészkedésnek, ami másfél óra alatt történt. Ez inkább olyan hatást keltett bennem, mintha a kamera mögött lennének a papír darabok, s abból olvasnák fel a szövegüket. Borzasztó. A karakterek pedig iszonyatosan rosszul lettek eltalálva. Ha a filmbéli karakterek valós személyek lennének, s ezek vennének csak körül lehet két nap múlva már önként zárdába vonulnék, ahol bíznék abban, hogy soha többet nem lesz egyikkel sem semmilyen kapcsolatom.
A képvágás részemről kritikán aluli. Megértem, hogy egy több részes TV sorozat, illetve egy vaskos regény cselekménysorozatán bizony vékonyítani kell, hogy beleférjen egy másfél órás filmbe. De itt nem csak, hogy nem láttam értelmét, hanem egyszerűen eldobtam az agyam az idióta képvágáson, illetve a jelentéktelen jelenetek sokaságán. Ha mellettem ült volna a rendező ugyan megkérdeztem volna már legalább a film felénél, hogy most főzőműsort nézünk, vagy természetfilm lett volna az eredeti elképzelés. Mert még érthető, hogy a táj miatt kapunk némi kitekintést a vadvilágra, de például miért kell legalább egy percben azt mutatni, ahogyan rotyog a bográcsban készülő étel, esetleg ahogyan a levest tálalják… nem értem. Komolyan.

Olvastam a filmről kritikát, véleményt, s abban biztos voltam, hogy nem lett túl jó. Megvásárolni nem akartam, de kíváncsi voltam rá, hogy tényleg olyan ipari hulladék, mint amilyennek sokan beállítják. Mivel sehol sem tudtam megtekinteni, így lassan másfél év telt el megjelenéstől, hogy én is meg tudtam nézni. Azt gondolom, hogy talán jobban is jártam volna, hogy ha kimarad az életemből, mert erre csak azt tudom mondani, hogy borzalmas. A legrosszabb pedig az, hogy ha nem is létezett volna a TV sorozat, s a könyv sem íródott volna meg, ez pedig felbukkan valahonnan, mint egy családi film akkor sem lett volna jó. Sőt!

Aki látta az eredeti TV sorozatot, az inkább nézze meg azt újra, amennyiben tulajdonában van. A könyv olvasók pedig inkább olvassák el még egyszer a regényt, mert ez másfél órás tömény semmi.