Magyar cím: Pókember: Hazatérés
Koromból fakadóan még nem tudom azt mondani, hogy öreg vagyok, de azt sem, hogy középkorú. Viszont mindig eszembe jut, hogy mindenki számára milyen viccesen hangzik, amikor egy idős emberrel történő beszélgetésben felmerül a tipikus „régebben….”, s az én számból is ez koromból fakadóan érdekesen hangzik. Ámbár tény, hogy régebben, ha nem is havonta, de éves szinten legalább nyolcszor, de ha úgy alakult akár tízszer is elmentem moziba. Ez a szám lassan leredukálódik az egy, illetve kettőre, de akadt olyan évem, ahol egyáltalán nem is fordultam meg moziban.
Ennek pedig több oka van. Egyrészről kevés a valóban egyedi tartalom, ami felkeltené a figyelmemet, másrészről pedig nagyon sok filmmel találkozunk, amely tulajdonképpen nem más, mint valamelyik korábbi filmnek az újbóli feldolgozása. A szuperhős filmekből részben kinőttem, ezáltal az alkotásokkal, vagy a központi karakterekkel kapcsolatban többnyire vagy negatív, vagy pozitív megítélésem alakult ki. A kedveltek között persze ott van Spider-Man, azaz honosított nevén Pókember, melynek első trilógiája viszonylag tetszett. Majd jött a befejezetlen The Amazing Spider-Man, majd ezek után jogcsere kapcsán jött a harmadik reboot. Aztán mindenfelé lehetett olvasni, hogy ez most nem eredettörténet lesz, tehát nem kell megint a felesleges köröket lefutni, hogy hogyan is válik Peter Parker piros ruhás hőssé. Ámbár, ha jobban belegondolunk ez a film is egy eredettörténet másféle szemszögből megközelítve.
Ez volt az első Pókember film, amit nem néztem meg a moziban úgy, hogy minden körülmény adott volt, hogy ezt meg tudjam tenni. Már az előzetes kapcsán is vegyes érzelmeim alakultak ki ezzel kapcsolatban, de a megtekintés után is azt kell mondanom, hogy bőven voltak pillanatai, amikor élveztem az egészet, de aztán mindig jött valami, ami ebből a zónából kirángatva arcon csapott a negatívumokkal. Ugyanis nálam ez az univerzumépítgetés olyannyira irritáló, hogy ki lehet vele kergetni a világból. Hiszen hiába van egy kedvelt képregény karakter, ha az tulajdonképpen még az önálló filmjében sem lehet igazán főszereplő. Erre példának csak a tavalyi Captain America: Civil War-t tudom felhozni, amire egyébként nem voltam kíváncsi, és előzetesek se keltették fel a figyelmemet, de hát csak megnéztem, mert már jó előre lehetett tudni, hogy a végén feltűnik Pókember.
Nagyjából ezen a ponton támadt hányhatnékom mentálisan, mert azt jobban bevenné a gyomrom, ha egy-egy karakter kapna egy külön filmet, mint sem amennyit csak lehet egy filmbe összeereszteni. Ugyan számomra teljesen pozitív karakternek minősül Pókember, de azért nem szeretnék olyan filmeket megnézni, ami egyébiránt nem érdekelne, de mégis megtekintem, mert belerakják a karaktert. Ugyan lehet tapsolni, hogy maga a Marvel univerzumban gondolkodik, de véleményem szerint ennek sokszor több hátulütője van, mint előnye.
Ugyebár szinte mindenki ismeri, hogy Peter Parker történetét, azaz hogy egy genetikailag módosított pókcsípés hatására tesz szert fizikai tulajdonságaira, továbbá bácsikájának halála indítja el azon az úton, melynek végén ő lesz Pókember. Abban egyetértek, hogy harmadjára ezt elsütni már tényleg unalmas lett volna, de viszont részben megváltoztatni ezt véleményem szerint nagy hiba volt. Elhiszem, hogy a képregény univerzum rengeteg lehetőséget kínál, de azért ez a rész engem személy szerint eléggé idegesített. Ugyanis a film rögtön azzal a jelenettel kezd, amellyel a fent említett Civil War befejeződik, tehát sehol nincs pókcsípés, csak annak említése, továbbá sehol nincs Ben bácsi, illetve annak halála. Egyedül May néni van, továbbá Tony Stark, azaz Vasember. Nálam itt indult el lejtőn a film, ugyanis ez az ágazat volt, amelynek az köszönhető, hogy sokszor kizökkentem – az egyébként meglepő módon sokszor élvezhető filmből -, s tettem fel a kérdést, hogy „miért?”.
Elhiszem, hogy valami újjal akartak rukkolni a készítők, de ha a fentieket nem vesszük figyelembe, tehát az eredeti eredettörténetre nem akarunk gondolni, akkor megint ott vagyunk, ahol minden kezdődött. Tehát a Spider-Man: Homecoming nem más, mint egy olyan film, amelyben ismét az kerül központba, hogy hogyan is lett Peter Parker Pókember. Ez még önmagában nem is lenne rossz, mert valóban ötletesek voltak az írók, valamint az új főszereplő is remekelt eme filmben. Azonban ott van a háttérben a frusztráció, azaz Peter Parker túlzott töketlensége.
Az alapokkal tisztában vagyok, hogy Peter Parker, mint karakter, mind pedig hétköznapi ember soha nem volt túlságosan népszerű társai körében, ámbár ezek mellett éles eszű, okos, de mégis olykor ügyetlen. Amivel nincs is baj, hiszen tökéletesen illik a tipikus szuperhős sablonba, azaz amikor egy szürke és/vagy társai által elnyomott figurából születik meg egy hős. Azonban totálisan zavart, hogy a készítők Parker figuráját szinte kiherélték. Nekem nagyon tetszett az előző két sorozatban, ahogyan maga a karakter ráébred képességeire, majd pedig eszét használva megszületik alternatív énje, Pókember. Ugyanis több ember áll mellette, aki tulajdonképpen irányt mutat neki. Ez fájó pont volt nekem, hogy a filmben többször előjön, hogy kire szeretne hasonlítani Parker, ez az előző sorozatokban nem volt meg.
A film egyik legnagyobb negatívuma maga Robert Downey Jr., aki három önálló filmje mellett még több „mixben” feltűnt Vasemberként, s a jelenlegi történeti szál szerint mentor szerepet kapott Parker felett. Nem a színészi képességeit, vagy az általa megformált karakterrel volt bajom, hanem számomra nem illet ide. A Vasember trilógiát láttam, egyszer megtekintés szempontjából jó volt, de ennyi. De lassan iszonyatosan irritálóvá vált számomra, hogy szinte minden egyes Marvel filmbe bele kell tenni. Ezáltal elveszett Parker legfontosabb jellemvonása, mely szerint ugyan népszerűtlen, de eszét felhasználva önállóan megszületik az alternatív énje, azaz Pókember.
Egy szuperhős film kapcsán az ember nem támaszthat semmilyen olyan dolgot, ami realitás szintjén mozoghat. Ezzel nincs is semmi probléma. Ugyan próbáltam a fent említett negatívumoktól elvonatkoztatni, ami szerencsére sokszor sikerült, de a film közepe fele már nem sikerült, amikor előtérbe kerül, hogy Parker milyen hi-tech ruhát is kapott. Fogtam is fejem, amikor rájött, hogy a szerkója szinte egy élő számítógép, s képesek egymással kommunikálni. Ettől nekem az egész hiteltelenné, már-már önmaga paródiájává kezdett átfordulni.
Ezeknél a filmeknél mindig előfordul, hogy az ember felteszi a kérdést: az aktuális karakter miért is nem bukik le az ismerősei, rokonai előtt? Nyilván itt is megvannak ezek a kérdések, hogy miért is nem kezdi senki se feltételezni, hogy Parker eltűnik, amikor Pókember felbukkan. Ezek nem annyira súlyosak, ha az ember nem akar szándékosan belekötni a filmbe. De bőven akadtak olyan jelenetek, amelyeknél én már nem tudtam dolgokra nem odafigyelni, s nem feltenni magamban a kérdés: a készítők ezt hogyan gondolták?
Nem a megvalósításról van szó természetesen. Hanem olyan banális hibákról, hogy miután lebukik Parker a barátja előtt, az folyamatosan alternatív szuperhős énjéről faggatja, s ezt szinte mindenki füle hallatára, akik erről tudomást sem vesznek, vagy teljesen hétköznapi módon reagálnak (tanórán csendre intés például), mint ha semmi érdekes dolog nem zajlana előttük.
Maga a karakter jó, de sajnos azt kell mondanom, hogy számomra kizárólag önálló filmben tudna működni. Azonban, ha megnézzük mennyien odavannak az univerzumépítgetésért azt gondolom ez nem fog megszületni. Ugyan nem voltam oda az ismételt reboot ötletéért, ha megnézzük, hogy az előző két részes próbálkozás tulajdonképpen nyitva maradt, de én nem ilyen folytatásra számítottam. Másfelől pedig kettős érzelmek alakultak ki bennem: voltak pillanatok, amelyeket nagyon élveztem, és voltak olyanok, amelyeket nagyon utáltam.