


A virtuális gondolataim gyűjtőhelye



Az éves szabadságom mennyisége sajnos még mindig nem elegendő ahhoz, hogy hosszabb időt legyek távol a munkahelyemtől. Mivel anyagi helyzetem nem teszi lehetővé a nagyobb anyagi kiadásokat, így ebből a szempontból a szórakozás ugyan változatos továbbra is, de igencsak helyhez és időhöz kötött. Ebből fakadóan pedig amióta munkába álltam, s stabil pozíciót tudtam kialakítani még munkahely váltás közben sem töltöttem pihenéssel több, mint egy hetet. Ebből a szempontból úgy állok hozzá, hogy nekem megfelel, ha a munkáltató osztja ki a szabadságokat, amelyek jelentős része év elejére vagy még tavasz kezdete előtt megtörténik, s utána marad végül az ősz. Ebből fakadóan ez a sokadik év, melyet úgy kezdek meg, hogy valószínűleg a nyárra úgy tervezhetek, hogy szabadnapok összetologatásával talán lesz hosszú hétvégém más egyéb pedig nem. Annak viszont megörültem, hogy az elmaradt szabadnapok is kiadásra kerültek, így végül március végén elmehettem egy kilenc napos szabadságra, melyet teljes egészében otthon töltöttem.
Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon hogyan is fussak neki majd az egésznek. Egyrészről nagyon rossz időjárást jósoltak másrészről a fent említett anyagi nehézségek miatt inkább az ingyenes szórakozási lehetőséget kellett alapul vennem. Mivel délutánra esett az utolsó márciusi munkanapom, így kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy bárminek is akarok nekiugrani azt majd másnap vasárnap fogom tudni megvalósítani. Ugyan nemrég voltam otthon, de végül azt a döntést hoztam meg, hogy a szabadságom első felét majd odahaza fogom tölteni, hiszen nagy valószínűséggel nyáron nem lesz alkalmam hazautazni. Hiszen a távolság és az utazási idő a menetjegy függvényében nem lenne ésszerű döntés, mert nem látom értelmét annak, hogy kis időre hazamenjek, ahol mindent kapkodva kelljen csinálnom. Kora délutánra terveztem a hazautazást, de mivel már reggel felébredtem, s nem tudtam visszaaludni, így végül reggel kimentem a vasútállomásra, s megvettem a jegyemet. Viszonylag hamar eltelt a másfél óra, melyet a vonaton töltöttem, de felkészültem arra, ami majd várni fog otthon. Leszállva a vonatról aztán kissé meglepett mennyire jó idő volt majd hazafelé sétálva meglepődtem a pompázó napsütésen, mely kellemes tavaszias idő kísért a beígért záporokkal, s zivatarokkal ellentétben.

Már az esti órákban is azt beszéltük, hogy amennyire nem sikerült a vasárnapi időjárást eltalálni bízunk abban, hogy a következő napok is ilyen napsütésesek lesznek. Sajnos ez nem így lett, mert az otthon töltött napokban megismertem milyen a négy évszak, mely naponta változott. A hét eleje nem hozott nagyon jó dolgokat, hiszen a hétfő és a kedd sajnos otthonülésre kényszerített melyből a kimozdulás a volt kolléganőmmel való találkozás, s bevásárlás biztosította miközben szembe kellett néznem a hatalmas széllel, mely esőt, s némi havazást is hozott. Szerencsére ritkán jelentkeznek nálam időjárás által generált negatív testi tünetek, így javarészt unatkozással töltöttem. Ámbár tény, hogy a házi kedvencek jelenléte csökkentette a rossz közérzetemet. A hét közepén megérkezett egy enyhe nyár, s közben pedig nyakamba kaptam a várost, mely olyan jól sikerült, hogy nem csak megvalósítottam a legnagyobb sétával töltött időmet, de hazafelé megtekinthettem a naplementét is.


Hazafelé baktatva este azon gondolkoztam, hogy vajon van-e értelme visszajönnöm a fővárosba, hiszen egyrészről a fizetés előtt állok, másrészről pedig minden bizonnyal hosszabb ideig nem fogok tudni hazalátogatni, s ezáltal a még ott élő ismerősökkel találkozni személyesen. Végül hét közepén bejelentettem, hogy maradok, s a szabadságom utolsó napján fogok majd visszajönni Budapestre. Ennek többen örültek, habár nekem voltak terveim fent is. Végül nem bántam meg, mert több zivatar és zápor elkerülte a megyénket miközben jöttek a hírek a zord időjárásról, mely a fővároson haladt keresztül. A hét második felére sikerült némileg kimozdulnom.

Sok dologról esett szó időközben. Többek között arról, hogy belépve az áprilisi hónapba több évvel ezelőtt ilyekor már, ha nem is pólóban, de egy meleg felsőt felkapva az ember bátran sétált a napsütésben. Ennek ellenére szembe kellett nézni azzal, hogy ahány nap volt, annyi féle időjárás és évszak ütötte fel a fejét. Nagyon sajnáltam, hogy jobban nem tudtam kimozdulni otthonról, de legalább valamennyire sikerült pihennem miközben több régen látott ismerőssel is sikerült összefutnom. Eközben pedig szembe kellett néznem azzal, hogy valószínűleg a további három hónap némi megszorításról fog szólni számomra. Több helyre el akartam menni, amelyről letettem, de mivel elfeledkeztem arról, hogy Szép-kártya tulajdonosként minden évben kapok rá egy közepes összeget meglepetésként ért, amikor megkaptam az üzenetet az aktuális egyenlegemről. Minden bizonnyal nem fogom a főváros határát átlépni, de olyan helyekre, mint az Állatkert vagy a Tropicarium eljuthatok, hiszen a tavaly a döntést hozók nagyon megnyirbálták a Cafetéria rendszerét. Ugyanis drága éttermek, s egyéb kulturális tevékenységek nem vonzanak. Abban mindenképp bízom, hogy az év második fele már sokkal jobban fog alakulni, mint ahogyan eddig alakult.
Az év vége felé haladva azt gondolom kevés olyan ember van, aki nem gondolkozik el azon, hogy mennyire gyorsan elmegy egy év. Hasonlóan vagyok én is, hiszen sajnos az év vége számomra mindig szürkeségbe torkollik. Egyrészről az alkalmazottak ilyenkor már nem rendelkeznek szabadsággal csak a kötelező pihenőnapjaikkal. Másrészről pedig a tél közeledtével és az óraátállítás miatt hamarabb sötétedik. Ebből fakadóan pedig én sokszor nehezen mozdulok ki itthonról, melynek következménye többnyire az szokott lenni, hogy pár hét után észbe kapok, hogy tulajdonképpen az itthon tartózkodás, vásárlás és munkavégzés hármasságán kívül nagyon nem csinálok semmi érdemlegeset, ami kikapcsolna. Idén nyáron azonban úgy volt, hogy a munkahelyen felújítást terveznek, s hogy minél gördülékenyebben menjen nagyon sokunknak több szabadság jutott az év első felében, ami azt eredményezte, hogy sajnos a nyarat tulajdonképpen végig dolgoztam. Ennek egy másik következménye pedig az lett, hogy maradt több szabadságom, aminek első részletét megkaptam szeptemberben majd a másodikat múlt héten. A fennmaradó pedig érkezik jövő héten. Persze kérdés adott lesz, hogy mihez is kezdjek.
Ahogyan lenni szokott most is hazalátogattam. Azzal tisztában voltam, hogy sok program nem fog várni, ellenben sokat sétáltam a városban, s sikerült pár ismerőssel össze is futnom, s jókat beszélgettem. Így fizetés előtt azért odafigyeltem, hogy kevesebb kiadásom legyen, mert ugyan vonatjegy ára nem változott, de sajnos a távolság miatt nem olcsó hazautazni. Gondolkoztam, hogy a négy napból csak kettőt töltök lent, de végül mint a négy nap lent telt el. Annak azért örültem, hogy a munkahelyemről sem kerestek kieső dolgozók miatt, s a beosztásom sem lett átírva valamint otthon is viszonylag nyugalomban teltek a napjaim. Jó magam nem vagyok hívő, s számomra semmit nem jelent a mindenszentek, s az azt követő halottak napja, mert azon a véleményem vagyok, hogy ha valaki fontos volt számomra, aki távozott az élők sorából az ott marad az emlékeimben és így nem fogom elfelejteni. Ámbár azt elfogadom, hogy sokaknak az jelenti a megnyugvást miután eltemeti a hozzá közelállóját, rokonát akkor rendszeres látogatója lesz sírjuknak. Többek között emiatt is maradtam tovább otthon, mert egyeztetve lett a kíséretem a temetőkbe. Jómagam ezek a helyek semlegesnek számítanak. Nem félek bennük, s amíg lent éltem szinte mindennap keresztül vezetett az utam rajtuk, mert így volt rövidebb az utam vagy a munkahelyre, vagy ha épp mentem vásárolni. Függetlenül mindentől azért el kell ismernem, hogy ilyenkor nagyon szép képet mutatnak magukról ezek a helyek, amikor tele vannak virággal, s majdnem minden síron ég legalább egy mécses. Ebből a szempontból örültem a korai sötétedésnek, s annak is, hogy az egyik sétám az egyik temető mellett vezetett el.
Továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy kinőtem az ünnepeket, s akkor szeretek ünnepelni, amikor valami olyasmi történik velem, ami arra alkalmas. Így nálam még mindig nem jelent semmit egy névnap, születésnap vagy akár egy húsvét esetleg egy karácsony. A nemzeti ünnepekről nem is beszélve. Persze tisztában vagyok azzal, hogy sokak fontosnak tartják ezeket, így fel szoktam őket köszönteni, s itt be is fejeződött nálam ez a dolog. A piros napos ünnepek pedig inkább azért jelentősek, mert ezek a napok nekem munkaszünetnek számítanak. Ha programot szeretnék szervezni vagy valakivel találkozni, akkor szinte biztosra tudom ezeket a napokat mondani, ha nem jön közbe valami, mint például egy betegség. Ugyan jövő héten felhasználom a megmaradt szabadságomból a napjaimat, s hiába fizetés utánra esik, de nem tervezem elhagyni a fővárost. Sajnos megnézendő mozifilm sincs számomra, de bízom benne, hogy lesznek szabad emberek az ismerősi körömben ezeken a napokon valamint az idő is kegyes lesz némi sétára. Az otthoniakkal pedig abban maradtam, hogy mivel két napos a karácsony, így az már be van tervezve, hogy szenteste miatt aznap legrosszabb esetben is délutánig dolgozhatok, így december 24-én haza tudok utazni, s a 26-ára tervezett visszautazás időbeli megvalósulása attól függ, hogy a karácsony utáni első nap dolgozok-e, illetve ha igen, akkor délelőtt vagy délután. Bízom benne, hogy fog esni a hó, mert nagyon szeretem a havazást, s jó lenne egyet sétálni a hófedte területen, mint ahogyan most is megnéztem hogyan fest a város az ősz színeiben.
Mivel jövő héten lesz elhasználva az utolsó napok a szabadságomból, így sok mindent a fentebb tervezett hazalátogatáson kívül nem tervezek. Amennyiben lesz jó idő a séta mindenképpen be lesz tervezve, s talán még a Normafa is belefog férni egy napnyugta megtekintésére. Viszont bízom abban, hogy hamar lemennek majd az ünnepek, s az ünnepi kapkopdások, kavarodások, s kicsit magabiztosabban indul majd az új év. Reménykedek abban, hogy lesz egy kis normális tél, s a jelenlegi gazdasági problémák, ha nem is oldódnak meg, de nem fognak súlyosbodni. Addig pedig marad majd a vizuális szórakozás.





Ismét eljött az év utolsó napja, és természetesen továbbra is hasonlóan állok eme jeles naphoz, mint ahogyan az elmúlt években is. Tehát nekem a szilveszter tulajdonképpen semmit nem jelent, s inkább úgy érzem, hogy többen rá vannak feszülve erre az ünnepre, mert úgy érzik, mintha ennek a napnak különlegesnek kellene lennie. Én középiskolás koromban megléptem az első (és egyben utolsó) szilveszteri bulimat, így azóta úgy vagyok vele azzal járok a legjobban, ha biztonságot nyújtó négy fal között maradok, és azzal töltöm az időmet, amivel kedvem van, és természetesen akkor megyek aludni, amikor fáradt leszek. Így aztán a mai napot ismét azzal indítom, hogy kiposztolom az év utolsó bejegyzését a blogomra, ami továbbra is nem mást, mint egy évösszegző.
Idén (főleg az év második felében) elég kevés bejegyzést tettem közzé. Aminek több oka is volt, habár az egyik az, hogy a középpontban ismét az volt, hogy elég sokszor sikerült pofára esnem, s az idei évet is úgy tudom jellemezni, hogy a pofára esések sorozata volt. Ami azt gondolom kisebb részben az én hibám, nagyobb részben viszont a körülményeké, valamint az engem körülvevő embereké. De nyilván ennek is megvannak a maga előnyei. De most a részletek mögött ki is fejtem mi is történt velem az elmúlt egy évben.
Eltelt egy teljes év. Azt gondolom senkinek nem ismeretlen a koronavírus és a Covid szó, így aztán most az egész év ismét majdnem erről szólt, és lassan másfél évben kell ezzel a dologgal együtt élni. Ami nem csak azért nehéz, mert ebbe a betegségbe bele lehet halni, valamint elég borzasztó következményei is lehetnek, hanem azért is, mert rengeteg járványügyi intézkedésnek szinte csak hátrányai vannak. A maszkviselet engem kevésbé visel meg, mint az, hogy ismét eltelt úgy egy év, hogy ha valami hivatalos ügyem volt, akkor nem csak a várakozási idő volt nehéz, hanem az is, hogy már jó előre időpontot kellett foglalni, amit eddig nem kellett. Mindezek mellett ismét eltelt egy év, hogy nem kaptam el ezt a betegséget, és komolyabb egészségügyi problémám sem volt, ellenben mégis volt, hogy orvoshoz kellett fordulnom, s bizony nem volt kellemes ami továbbra is uralkodik az egyébként is leharcolt és kizsigerelt egészségügyben.
A január elég érdekes indult. Annak mindenképpen örültem, hogy a gyomrom kezdett helyre jönni, amit betudtam, hogy megpróbáltam nem zabálni. Főleg akkor, amikor épp feszült, vagy ideges vagyok. Nagyon sok ismerősömről hallottam azt, hogy koronavírusos lett, de természetesen az évet “szerencsésen” sikerült nyitnom, hiszen sikerült ágynak esni, de furcsának találtam az arcomon megjelenő érdekes foltokat. Mivel egész életemben náthán és néha előforduló hasmenésen kívül más problémám nem volt, így azonnal a helyi ügyeletre mentem, ahol megállapították, hogy komolyabb bajom nincs, de azért keressem fel másnap a bőrgyógyászati részt. Ami meg is történt, így aztán meglepően szembesültem azzal, hogy amikor már sikerült betölteni a harmincadik életévemet is sikerül elkapnom a bárányhimlőt. Szerencsése mindenféle probléma nélkül átestem rajta, habár az itthon ülést nehezen viseltem. Ahogy túl lettem rajta rögtön meg is csodálhattam az év első hóesését.
Ahogyan azt sejtettem sajnos a január nem volt túl eseménydús. Nagy vonalakban leginkább arról szólt, hogy dolgoztam, és mivel nagyon sokan voltak táppénzen, így sajnos azzal is szembe kellett néznem, hogy össze-vissza voltam beosztva. Mivel elég stabil embernek számítottam, valamint az összes vezetővel jóban voltam, így bizalmi szempontból is sokszor engem választottak. A február már kicsit jobban indult. Első körben mindenképpen pozitív dolognak számított, hogy új mobiltelefont vásároltam, ami nem más volt, mint egy Huawei P40 Pro, amely minden szempontból jó választásnak bizonyult. Így aztán a hónapom javarészt nem szólt másról, mint hogy mennyi időt is tudok a szabadban tölteni, és tesztelni a fotózási képességeit.
Március szintén visszafogott volt. Első körben itt volt a koronavírus és az abból fakadó járványügyi intézkedései. Ennek ellenére még a hónap elején sikerült hazalátogatnom is. Azonban ismét sikerült egy újabb helyett felfedeznem a fővárosban, ami nem volt más, mint a Róka-hegy. Nagyon élveztem a barangolást, s ismét tervezek majd oda elmenni. Természetesen akkor, amikor már tavasz lesz. Sokszor tettem említést a blogban arról, hogy gyermekként mennyire kiszámítható volt az időjárás. Tehát a tél az tényleg tél volt, és legalább három hónapig tartott, és a nyár se arról szólt, hogy az ember konkrétan megdöglik a melegben. Azonban a márciusban már beköszöntött a tavasz. Ennek nagyon örültem főleg azért, mert az új mobiltelefonnal nagyon szép képeket készíthettem a virágba borult természetről:
Sok hátránnyal, és sok előnnyel is járhat, ha az embert “beszippantja” egy multicég. Persze minden munkahely más és más, de tény, hogy minél nagyobb egy cég, annál nagyobb biztonságban lehet az ember. Hiszen minél nagyobb, annál több és sűrűbb ellenőrzéseket kaphat, tehát kevés lehetőség adott, hogy az ember feketemunkássá váljon. Nem sokkal a felköltözés után ismét egy ilyen cégnél helyezkedtem el, s kicsivel több, mint egy év után pozíció váltással kerestek meg. Ezt elfogadtam, habár tény, hogy első körben azért mondtam igent, mert egy-két dolog kikerülhetett volna a munkafolyamataim közül, melynek köszönhetően ritkán tudtam eljutni wc-re, vagy későn tudtam kivenni a szünetemet. És persze sikerült kifognom egy olyan kolléganőt, aki elég házsártás volt, így aztán kevesebbet kellett volna vele töltenem. Mielőtt belekezdtem volna a betanulásba kaptam egy hét szabadságot, s amikor visszatértem tulajdonképpen mindenki hallott már az engem érintő változásról, amiről én nem. Ez pedig nem más volt, mint hogy a pozíciót megkapom csak épp egy hónap múlva már másik helyen fogok dolgozni. Akkor ennek még nagyon örültem, habár azt gondolom nem ártott volna, ha előtte engem megkérdeznek illendőségből.
A dolognak egyébként örültem, hiszen több problémám volt az adott hellyel. Leginkább az, hogy a vezetők túl engedékenyek voltak, amelynek megvoltak a maga következményei. Például az, hogy nagyon sokan kissé elengedték magukat, vagy pedig úgy álltak másokhoz, ami konfliktusokhoz vezetett. A betanulás persze nem volt nekem zökkenőmentes, hiszen több más helyre is el kellett mennem és ott töltenem egy kis időt oktatás címén. Természetesen igyekeztem kihasználni az időt, így aztán a május elég eseménydús volt, és elég sokat is mozogtam. Ami annak is köszönhető volt, hogy a korlátozásokat egyre jobban kezdték el feloldani. Majd a hónap közepén az új helyemen kezdhettem új emberek között. Örültem neki, de már akkor is volt egy sanda gyanúm, hogy nem lesz zökkenőmentes ez az egész számomra, amely a nyáron be is bizonyosodott.
Első körben elég pozitívan álltam neki a dolgokhoz, és úgy látszódott, hogy a kollégák és a vezetők is ilyenek. Ez persze abban nyilvánult meg, hogy kezdetben nem én voltam a “célpont”, akit tulajdonképpen csesztetni kell. Így, ha nem is éreztem azt, hogy aranyból van a kerítés, de mindenképpen jobban éreztem magam. Ebből fakadóan pedig úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha elkezdek életmódot váltani. Ami persze szokás szerint nem jött össze, vagy csak időszakosan működött. Első körben természetesen jól éreztem magam, és elkezdtem ismét kimozdulni itthonról, ha már beköszöntött a rövid ruhás időszak. Mindezek mellett újabb költözésre került sor, habár most azért, mert nagyobb lakás volt a háztömbben minimális többletköltségért, ami mindenképpen megérte a váltást. Mindezek mellett pedig újabb helyszínt fedeztem fel a fővárosban, ami nem volt más, mint a Kamara erdő.
A nyár természetesen tovább folytatódott, és nem volt kérdés, hogy szembesültem azzal, hogy bizony az új munkahely koránt sem olyan kellemes, mint amilyennek elsőre tűnt. A problémakör pedig leginkább abban nyilvánult meg, hogy a más helyről összeválogatott emberek nem tudtak összeszokni, így aztán nem volt jellemző a csapatmunka. Kivéve, ha éppenséggel nem arról szólt az egész, hogy hogyan is keverjék meg azt a bizonyos ürüléket. És persze ekkor szembesültem a vezetők alkalmatlanságával is, így a nyáron nem épp arról voltam híres, hogy kipihent voltam. Még egy felmondást is kilátásba helyeztem, amiről persze sikeresen lebeszéltek. Bár tény, hogy úgy gondoltam jobb, ha úgy érzik lebeszéltek, mintha elismerem, hogy a felajánlott munkahelyről kiderült időközben, hogy minél kevesebb óraszámban szeretne foglalkoztatni. Persze ez további frusztrációhoz vezetett, amit igyekeztem levezetni. Az oltási igazolvány elengedésének köszönhetően az Állatkert mellett a Tropicariumba is eljutott a nyáron.
Szeptemberre jó pár tervem volt, de sajnos már az elején kútba esett, amikor a családban felütötte a fejét a Covid. Szerencsére mindenki jól viselte, és elég hamar túl is lett rajta, továbbá következmények nélkül átestek ezen. Ebben a hónapban is igyekeztem kirándulni, habár már egyre kevesebb kedvem volt, hogy bármit is csináljak. Ekkor kezdett körvonalazódni bennem, hogy valami nagyon nincs velem rendben. Ekkor még nem foglalkoztam ezzel a dologgal, amelyre a környezetemben egyre többen felhívták a figyelmet, hogy az utóbbi időben egyre feszültebb és frusztráltabb lettem. Igyekeztem kikapcsolódni, így idén először (és egyben utoljára) elmentem moziba, és bevállaltam egy magyar filmet, amely nem volt más, mint a Toxikoma. Mivel magyar alkotásról van szó, így nem sikerült senkit meggyőzni, hogy beüljön velem, de én elmentem és remekül szórakoztam. Várom is, hogy megjelenjen, hogy újra megnézhessem. A nyár ismét gyorsan elment, így októberben úgy döntöttem, hogy ismét felutazok a Normafához, ahol megnézem a naplementét ha az ősz magával hozta azt, hogy egyre korábban sötétedik.
Érdekesen telt mindenképpen az október, habár ekkor már körvonalazódott bennem az, hogy talán nem tervezek hosszú távú maradást a cégnél. Bár egy kicsit az könnyített a pszichésen, hogy sikerült újabb találkozókat összehozni, továbbá még meglepetésnek egy görkorcsolyát is sikerült kapnom az egyik ismerősömtől, habár az ősz beköszöntésének köszönhetően nem tudtam megtanulni használni. Novemberi hónap már keményebbnek bizonyult, és már ekkor elkezdtem érdeklődni ismerősöktől, hogy vajon milyen lehetőségeim lehetnének más cégeknél. Ekkor már egyre nehezebben viseltem a meglévő konfliktusokat, és a vezetői alkalmatlanságokat, de a hónapban kiadott utolsó hét szabadsága kicsit tompított ezen. Azonban amikor visszatértem nem voltam túl boldog, hogy pár dologba tulajdonképpen sikerült beleszarni, majd pedig amikor ennek meglettek a negatív következményei valahogyan sikerült olyan jól formálni a szavakat, hogy én, aki egyébként nem is dolgozott az adott héten hibásként jöjjön ki ebből. A december már alapból úgy kezdődött, hogy már kedvem sem volt bemenni, de már elkezdtem önéletrajzokat kiküldözgetni, továbbá a felajánlott pozícióról is lemondtam, és jeleztem is, hogy inkább visszamennék oda és abba a pozícióba, amelyben voltam majdnem másfél évet. Azonban egy munkahelyi baleset ezt megváltoztatta, és cégen belül ebből lett némi probléma, amely végül azt eredményezte hogy ugyan a munkaviszonyom nem szűnt meg, de abba belementek, hogy cégen belül máshová más pozícióba elmenjek. Minden bizonnyal tarthattak attól, hogy a táppénzről való visszatéréskor esetleg kiverhetem a balhét, hogy nem úgy álltak a dologhoz, ahogy kellett volna. Habár nem voltam hibás a dologban, de mégis elengedtem a dolgot, mert fontosabb volt, hogy ennek (is) köszönhetően elmehettem máshová dolgozni cégen belül. Így úgy helyre kerültem, új emberek közé, ahol már az első napom jól telt, és a továbbiak is arról győztek meg, hogy jól döntöttem a váltást illetően. Még akkor is, ha ki kellett volna vernem a balhét, hogy hogyan is viselkedtek a másik helyen.
Az utóbbi napjaim elég könnyen teltek, így kifejezetten örültem is annak, hogy eseménytelenül teltek el. Bár tény, hogy az időjárás miatt nem tudtam kimozdulni, de ennek ellenére mégis sikerült egy elég jó statisztikát hoznom az évre:
Jövőre komolyabban nem tervezek semmit, hiszen nem tudom pontosan mi fog rám majd várni. Elsősorban arra törekszem, hogy nyugalmamat megpróbáljam megőrizni, és ebből fakadóan többször tudjak kimozdulni itthonról. Habár tény, hogy a tavasz elég messze van, de azért bízom benne, hogy legalább esni nem fog sűrűn.






