Animációs filmek terén eléggé le vagyok maradva. Most persze jó páran hördülhetnének fel, s mondanák, hogy a rajzfilmek, animációs filmek a gyerekeknek valók. Nos, részben igazuk lenne, hisz tulajdonképpen ők a célközönség. Azonban egy felnőtt ember is rendkívül jól tud szórakozni ezeken, hisz tegyük hozzá: azért a legtöbb felnőtt a lelke mélyén egy kis részben mégis gyermek marad.
Gyermekkoromban elég kevés nagysikerű rajzfilmet láttam. Igazából csak azokat ismertem, amelyeket valamelyik csatorna levetített, vagy épp általános iskolában láttam. Így hát gyermekkorom meghatározóbb rajzfilmjei az Oroszlánkirály, Őslények országa, Vili, a veréb és társaik voltak. Persze mindig képben voltam az épp aktuális kedvencekkel. Azonban akkoriban valahogy nálunk nem igen volt divat moziba járni. Amit nem tudok mivel magyarázni, egyszerűen csak ez volt. Így nagyon sok érdeklődésemet felkeltett animációs filmet nem láttam. Az más kérdés, hogy internet hőskorában miért nem néztem meg eddig, de ugye ami késik, az nem múlik. Így nemrég szépen összegyűjtöttem azokat a rajfilmeket, animációs filmeket, amelyeket szeretnék bepótolni, vagy újra megnézni.
A Toy Story (Játékháború) egyik kivételt képez, hisz annak idején az egyik csatorna leadta mindkét epizódját. Idén debütált a harmadik epizód, de mielőtt megnézném szerettem volna egy kis vérfrissítést tartani, hisz csak az első epizódra emlékszem kristály tisztán.
Az alaptörténet roppant egyszerű: adott egy átlagos kisfiú, Andy. Mint a legtöbb fiúnak neki is nagyon sok játéka van. Amit nem tud, hogy ezeknek a játékoknak lelkük is van, azaz amikor az emberek nem figyelnek oda „életre kelnek”, s élik a maguk életét.
Legnagyobb tekintélynek Woody, a cowboy-baba örvend. Egészen Andy születésnapjáig, amikor is a kisfiú egy új játékot kap: Buzz-t, a „csillagharcost”, aki olyannyira jól sikerült gyártmány, hogy ő maga is elhiszi azt, hogy egy idegen bolygón zuhant le. Azonban rövid időn belül átveszi Woody helyét, aki nem igen örül ennek. S megkezdődik a két játék közötti harc.
Woody saját magába vetett önbizalma megingathatatlan, hisz ő Andy kedvenc játéka. Azonban a család költözni akar, így a kisfiú születésnapját előre hozzák. A játékok egy része azonnal felderítő útra megy, hogy megtudják mivel lepik meg a kisfiút. Azonban ekkor Woody-nak szembe kell nézni a ténnyel: gyakorlatilag új kedvencet talált Buzz-ban, aki szentül hiszi, hogy ő nem egy játék, hanem egy csillagharcos. A két játékbaba nem rajong túlzottan egymásért, ezért egy heves pillanatban Woody kilöki Buzz-t az ablakon. Ekkor a játék haragra gerjednek, azonban Woody ettől a haragtól megmenekül, amikor Andy magával viszi a helyi pizzériában. Buzz természetesen ezt észreveszi, s még idejében sikerül bemászni a kocsiba, ahol próbálja kérdőre vonni Woody-t. S a két játékbabának ekkor kezdődik közös nagy kalandjuk.
Nekem már a poszter láttán kellemes hangulat fogott el annak idején, pedig sokat váratott magára, hogy valóban meg is tekintsem. S nem csalódtam. Animációval semmi probléma nincs, tökéletesen vannak megrajzolva a karakterek. Sőt! Ugyan én szinkronosan tekintettem meg, de a játékok arcmimikája valami elképesztő módon lett megalkotva, ugyanis többször le tudtam olvasni pl. Woody szájáról az eredeti angol mondatot!
Az animáció több mint remek. Rendkívül jól lett felépítve a játékok birodalma. Sokszor nem is győztem csodálkozni. Az alkotók semmit nem bíztak a véletlenre, így gondoskodtak arról, hogy ne szájbarágós gagyit sózannak a nézőkre (gyerekekre). Így például a játékok rendelkeznek némi ésszel is, így példuál amikor Woody felismeri a pizza-t kiszállító autót egyből tudja, hogy ha azon elrejtőznek, akkor hazajuthatnak. Tehát nem utazzuk be az egész világot, mint más egész estés animációs filmben, hanem csak a sarki pizzériában teszünk látogatást.
Feszültséget muszáj kelteni, hisz izgulni kell a játékokért, hogy hogyan is fognak hazajutni. Persze figyelembe kell venni a célközönség életkorát is, azaz okosan kell bánni a „gonosz” karakterekkel. Itt természetesen nem más játékokkal kell majd megküzdenünk, hanem a szomszéd kissráccal kell szembenéznünk, aki előszeretettel kínozza, szedi szét játékait. És ha ez nem lenne elég, akkor még van egy kutyája is. Tehát a menekülés nem lehet túl könnyű.
Az idő szorít, hisz másnap Andy-ék költöznek. Ahhoz képest, hogy viszonylag rövidnek mondható a Toy Story, mégis nagyon sok mindent sikerül belepakolni. Az utolsó húsz perc valóban elég tömör, eseménydús. Többek között Buzz ráébred arra, hogy tulajdonképpen egy játék, s nem több. Azonban a játékoknak össze kell tartani, így a szomszéd srác megkínzott, átalakított játékai erre épp a legmegfelelőbbek.
Azért a „happy end” előtt még húzunk egyet, ugyanis gyakorlatilag kutyás üldözést kapunk a képünkbe. Az már csak hab a tortán, amikor a kocsiból hallhatjuk az Oroszlánkirály Hakuna Matata-ját. Ezen felül az utolsó tíz perc szállítja az igazi aranyköpéseket, amin azért így második megnézésre is rendkívül jót derültem.
Összességében bárkinek szabadon ajánlható a Toy Story. Többszöri nézésre sem lesz unalmas, legalábbis én egy percig nem éreztem azt, hogy unnám, pedig nem most láttam először.