Minden bizonnyal, ha a lustaság virágozna, akkor én már rég botanikuskert lennék.
Ugyan előző személyesebb bejegyzésem óta eget rengető dolgok nem történtek, azon kívül, hogy minden bizonnyal erősen kezdek lustulni. Ráadásul úgy, hogy még bűntudat is emészt miatta.

Hihetetlen, hogy mennyire kis semmi dolgokkal képes vagyok elfecsérelni a szabadidőmet, melynél drágább kinccsel egyelőre nem rendelkezem.
Rendkívül örültem a három napos hétvégének, amit sikerült remekül elszúrnom azzal, hogy említésre sem méltó dolgokkal foglalkoztam. Pedig, ha nem tettem volna, akkor tudtam volna haladni az egyéb dolgokkal, amik szükségesek, és olyan dolgokkal, amit élvezettel végzek. Azért erősen remélem, hogy a jobb idővel én is felélénkülök, s jobban odateszem magam, mert a hosszúra nyúlt tél nem tett jót nekem, s remélem valóban is így van, mert vizsgaidőszak közeledtével nem lenne szerencsés ennyire ellustulni. Az ember meg lustuljon érdemes dolog miatt.

Igazából elég rég volt már személyesebb hangvételű bejegyzés, ami leginkább a kedv függvényében maradt el. A hirtelen jött tavasz azonnal tova is tűnt, melynek köszönhetően ismételten a négy fal között ragadtam.
Nyáron már  említést tettem arról, hogy szabadtéri szórakozás erre felé nem igen van. S ahogyan halad az idő előre, annyira kezdem kinőni ezt a várost, ami azt illeti az egész megyét is. Így álmaimban már a Pestre való felköltözés tűnt elő, mint a legjobb lehetőség igazából minden szempontból. Valahol már unom a zombi állapotba kerülést így a hideg idő beköszöntével, hisz gyakorlatilag a nullával egyenlő azon dolgok összessége, melyekért a téli időszakban kimozdulnék. Ami egyébként eléggé gáz, mert így egy enyhe téli depressziót az ember simán bekaphat. Mert ugye mi értelmeset lehet csinálni azon kívül, hogy az ember a képernyő elő gubbaszt akár itthon, akár másnál? Nagyjából semmit.
Épp ezért vártam lélekszakadva a tavaszt, hogy amikor tele lesz a hócipőm, akkor fogjam magam és lépjek itthonról, amit egyébként normál esetben minden nap megteszek. S ezek után valahogy teljes kikapcsolódást jelent, ha itthon a monitor előtt maradok „véletlenül”. Azonban ebben az esetben már igazából meguntam, de más értelmes dolgot nem igen tudok itthon „elkövetni”. Ha hinni lehet az előrejelzéseknek, akkor minden bizonnyal pár napon belül bekopog a tavasz. Reménykedek.

Az elmúlt két hétben velem kapcsolatban sok dolog nem történt. Azonban a körülöttem élőkkel elég sok minden. Szokás szerint folytattam a téli időszakban megszokott zombi életmódot, amikor reggel felkelve elvánszorogtam a suliig, s igyekeztem nem összeesni a fáradtságtól a buszon, ami egyébként kellemes melegben, vagy hosszú álldogálás után azért kiüt az emberen. Suli végeztével viszont azonnal haza, s a monitor előtt gubbasztani. Ha nem itthon, akkor máshol, de akár egyszemélyes, akár több személyes „kockulásról” van szó, akkor is nyomasztónak hatott. Főleg miután két olyan nap is volt, melynek köszönhetően azonnal kiszabadulhattam a természetbe.
Az osztálytársak többször összefogtak, s megrökönyödve tapasztaltam, hogy bizony most már a kelleténél többször jelentik ki, hogy ők bizony nem hajlandók bemenni a másnapi órákra, így én is kénytelen voltam itthon maradni. Ami egyébként normál esetben még üdvözítő is lenne számomra, ha alig két hónap múlva nem kezdődne el a vizsgaidőszak, ami tulajdonképpen az iskola befejezését jelenti számomra. És azért akadnak tantárgyak (főleg számvitel), ami bizony nagyon nem megy. Persze az, hogy átmenetileg, vagy végleg vége lesz a sulinak az a jövő zenéje.
Szóval visszatérve az osztálytársakhoz… A probléma gyökere ott van, hogy gyakorlatilag két ember van, aki nem ment eddig az idegemre. Eddig. Ami elég jó arány, ahhoz képest, hogy velem együtt az óralátogatók létszáma eléri az öt főt. Igazából eléggé unalmasan telnek a mindennapok, egyre inkább kezdek kifogyni a témákból, amiket fel lehetne hozni beszélgetésben, s ezzel bizony ők is így vannak, hisz ritka, amikor egy délután történik olyasmi, amiről másnap majdnem egész nap tudunk beszélgetni. Ugye a tanárok is kezdenek paprikás hangulatban lenni a többiek hiányzása miatt, így gyakran kaptam a fejemhez érdemtelenül szidást, ami egyáltalán nem tetszett.

Az elmúlt pár napban elég sok dolgot felfedeztem magammal kapcsolatban, ami erősen befolyásolhatja a távlati terveimet. Igazából pozitívnak fogom fel, hisz attól függetlenül, hogy nem szolgált örömömre pár tény velem kapcsolatban, mégis higgadt gondolkodás után azonnal jöttek az ötletek ezen problémák megoldására, ami ismét megerősített abban, hogy igenis a jövőre nézve egy ideje szövögetett terveim nem állnak gyenge lábon, s ha elég céltudatos leszek, s ha a szerencse is mellém áll fordíthatok a sorsomon.
Bevallom ehhez hozzásegített egy személy, melyet nem rég ismertem meg. Kezdetben sok hasonlóságot láttam, azonban további beszélgetések után rájöttem, hogy a problémáink különböznek, csak a kiváltó okaik egyeznek meg. De ezzel szemben gondolkodásunk hasonló. Mondjuk eddig sem voltam depresszív alkat, habár vannak „gyilkos napjaim”, de ebben ez a hölgyemény mégiscsak megerősített, habár ebben eddig sem kételkedtem.