A besúgó (1.évad)
Ha sorozatokról van szó, akkor elég nagy a lemaradásom. Egyrészről az idő jelentős részét nem a képernyő előtt töltöm másfelől pedig elég nehezen kezdek bele új szériákba. Ha mégis, akkor elég nehezen tudom őket követni hetente, s sokszor mikor lemegy az évad akkor már nem is emlékszem mi volt az, ami megfogott benne. Egy valami azonban biztos, hogy nem voltam és nem is leszek előfizetője semmilyen platformnak lévén szinte minden elérhető és felkerül az internetre. Az HBO Max új sorozatára is így találtam rá, amelyet még hajlandó voltam hetiben nézni.
Szégyen vagy nem szégyen, de azért a magyar történelemben annyira képben már nem vagyok. Egyrészről nagyon sokat felejtettem másrészről pedig magával a témával nem is foglalkoztam középiskolás korom óta. Harmadrészt mivel egyáltalán nem nézek TV csatornákat, s politikai tartalmakat sem olvasok ezáltal elég gyorsan felejtem azokat, amelyekkel elég naprakész voltam iskolás koromban. Ezek ellenére azért mégis bepróbáltam eme szériát, melynek tegnap ért véget az első évada. Kérdéses persze, hogy az első évada vagy maga a sorozat.
Sorozatok a gyermekkoromból
Én azon emberek közé tartozom, akik a nyolcvanas évek vége felé született, és a kilencvenes években élte a gyermekkorát. Ismerősi ajánlásra csatlakoztam egy Facebook csoporthoz, amely tulajdonképpen azoknak jött létre, akik a kilencvenes években voltak gyermekek. Bevallom eléggé nosztalgikus hangulatba kerültem tőle, hiszen mindennap több bejegyzés is napvilágot lát. Ennek is köszönhető többek között, hogy úgy döntöttem készül egy bejegyzés azokról a szériákról, amelyekért nagyon rajongtam gyermekként, vagy pedig valamilyen szinten meghatározó volt, hiszen emlékek kötnek hozzá. Az más kérdés, hogy felnőtt fejjel ezeknek a többségét már nem tudnám élvezni, és amennyiben elérhetőek lennének java részük, akkor már csak nosztalgia miatt néznem meg őket.
Mindenképpen érdekesen éltem meg ezeket a bejegyzéseket a fent említett közösségi portálon. Az internet térhódításával, és a technika fejlődésével a mai gyermekek teljesen más életet élnek, mint régen. Az, hogy ez mennyire fogja őket alakítani nem tudom, ámbár tény, hogy én is azon emberek közé tartozom, akik szerint rossz hatással lehet egy gyerekre, ha úgy akarják lefoglalni, hogy leültetik a számítógép elé vagy kezébe nyomnak egy telefont. A kilencvenes években ilyen nem volt. Anyagi szempontból nem nélkülöztünk, de nem is voltunk eleresztve, így azon gyerekek közé tartoztam, aki iskola után, vagy nyári szünetben kint biciklizett, játszott, vagy játszottunk más gyerekekkel. Ha ezek nem voltak, akkor pedig otthon voltam, és közösen tévéztünk. Ráadásul középiskolás koromig kizárólag a szabadon fogható csatornák álltak rendelkezésre, azaz a TV2 és az RTL Klub indulásáig maradt a két közszolgálati csatorna, mint szórakozási lehetőség. De nézzük szépen sorban, hogy mik azok, amelyekhez kellemes, vagy érdekes élmények kötnek, s kezdve az első bejegyzést magyar sorozatokkal. Tovább…
La Brea: 1×01 (Pilot)
Emlékszem, hogy fiatalabb koromban, illetve középiskolásként mennyire faltam a sorozatokat. Szinte vártam a szeptembert, amikor indultak az új szériák. Egy ideig megvoltak a kiválasztottak, majd pedig szépen leírás alapján sokszor olyanokat is bepróbáltam, amik koncepciók alapján nem is nagyon jöttek be. A High Concept szériák voltak az egyik kedvenceim, de aztán szép lassan véget értek, amelyeket követtem, s az újak pedig nem húztak be. Azonban most itt van a La Brea, amelyre nem tudom azt mondani, hogy minőségileg kiemelkedő lenne, ellenben lekötött, aminek nagyon örültem.
Az alapkoncepció viszonylag elég egyszerű. Egy nap földrengés rázza meg a várost, ahol egy hatalmas lyuk keletkezik, amely sok embert elnyel. Az első negyed órában persze nem tudjuk, hogy miről van szó, majd pedig hamar képbe kerülünk, hogy bizony a túlélők nem a föld alá kerültek, hanem tulajdonképpen egy másik világba. A kérdés persze adott volt számomra, hogy vajon mit is lehet tudni erről a világról, amely számomra, kissé csalódásnak hatott, hiszen nagyon sok mindent nem tudtam meg róla. De persze nyilván kell valami az évadra is, azonban tény, hogy már most látható, hogy a középpontban elsősorban a túlélés fog kerülni, továbbá pedig az, hogy a túlélők milyen élőlényekkel találkoznak majd a másik világban. Ha a karaktereket akarom számba venni, akkor azt kell mondanom, hogy ezen a téren nem túl erős a sorozat, s nem is volt olyan, akivel kapcsolatban szimpátiát éreztem volna. De természetesen kellett egy kis szappanopera is a középpontba, hiszen kell némi családi dráma ahhoz, hogy kapjon némi klisét.
Nem tudom azt mondani, hogy ez jó volt, inkább közepesnél jobb, ami arra sarkall, hogy tovább nézzem. Viszont nagyon gondolkodok azon, hogy vajon ezt hetiben kellene-e vagy csak simán ledarálni majd az egész évadot, ha már végére ért. Egyértelmű, hogy egy TV sorozatnál azért az ember ne várjon el olyan látványvilágot, mint egy nagy költségvetésű filmet, de azért nem tudok elmenni az mellett, hogy azért voltak elég gagyi jelenetek, amelyeket nem nagyon tudtam hova tenni pont amiatt, ahogyan az egész kinézett. Ellenben ez még megbocsájtható tud lenni nálam, ha a minőségi szint idővel emelkedik, vagy olyat mutatnak majd a későbbiekben, amely maradásra bír.
Összegezve azt tudom mondani, hogy egyelőre maradok, és meglátom, hogy mi fog vajon ebből majd kisülni. Nagy reményeket azért nem táplálok, de azért bízok benne, hogy elfog menni majd olyan irányba, ami nekem majd tetszeni fog.
Sliders – A teljes sorozat
Az otthoni kikapcsolódásnak tökéletesnek mondható sokak számára egy elsőre szimpatikusnak tűnő film vagy sorozat, amely nem sokkal később az embert teljesen berántja. Olyannyira, hogy rajongója lesz, s akár többször is képes újra nézni az adott tartalmat. A forgalmazók és gyártók szemszögéből azonban harc a bevételért és nézettségért. Így a nézőnek hatalmas nagy érvágás az, amikor egy-egy történet lezáratlan marad miután nem érkezik újabb berendelés epizódokra vagy ahogyan sokan szokták mondani „elromlik”. Rengeteg szériában van mélyrepülés, de kevés az, amelyik onnan vissza tud kapaszkodni fénykorába. A Slidersnek ez sajnos nem sikerült.
The Big Leap: 1×01 (Pilot)
Nagyjából egy hete tologattam a sorozat bevezető epizódjának megtekintését. Azt hiszem talán tavasszal az előzetes kapcsán döntöttem úgy, hogy mindenképpen ki akarom próbálni majd, hiszen mindenféle zenés és táncolós dolgokra kapható vagyok. Azonban azt kell mondanom, hogy elég nehezen tettem magamévá a bevezető epizódot, s bevallom miután véget ért csak azon gondolkoztam el, hogy ez vajon mi is volt?
Már maga a kezdés is elég érdekes volt számomra. Az alkotók ugyanis elég érdekes akarták bemutatni a főbb karaktereket. Mivel nekem kiesett az alapkoncepció, így tulajdonképpen csak kapkodtam a fejem, hogy most tulajdonképpen mit is látok, hiszen eléggé meglepő fordulatokat tartogatott az első tíz perc. Legalábbis nekem eléggé bugyutának hatott az, hogy egy tinédzser lány teherbe esik egy meleg sráctól, majd pár év múlva ismét feltűnnek egymás életében. Nagyjából ekkor indul be a történet, és ekkor tudjuk meg, hogy miről is szól a sorozat. A középpontban a Big Leap táncos reality show van, amely tulajdonképpen nem mást jelent a szereplőknek, mint egy második esélyt, hogy a szürke hétköznapokból a csillagokba emelkedjenek, vagy pedig szürke életükből kitörjenek. Ez alapkoncepcióként nem is lenne rossz, azonban azt kell mondanom, hogy a megvalósítás nagyon borzalmasra sikeredett.
Véleményem szerint az alapkoncepció önmagában még bőven vállalható lenne. Azonban ez az a fajta, amelyiknél nagyon sokat számít, hogy kik a szereplők, milyen karaktereket láthatunk, illetve kik is alakítják őket, továbbá hogyan sikerül őket életre kelteni. Mindezek mellett pedig nem mehetünk el amellett, hogy vajon ezeket hogyan is sikerül összehozni, valamint mennyire is fogják tudni elbírni a történetszálat, s hogyan is fognak összekapcsolódni. Ebből a szempontból a sorozat bevezető epizódja nem kötött le, s egyik karaktert sem éreztem annak, hogy szimpatikus lenne, s így viszont azt gondolom, hogy az alapkoncepció képtelen lesz működni. Legalábbis nálam.
Nálam ilyenkor a problémát leginkább az szokta jeleneti, hogy sajnos úgy ültem le elé, hogy semmilyen elvárásom nem volt. Így aztán nagyobb a csalódás, mintha magas elvárásokkal ültem volna le a képernyő elé. Nem mondom, hogy vállalhatatlan, de ha valakinek tetszik a koncepció, és eltekint a megvalósítástól, akkor talán tud majd rajta szórakozni. Én sajnos nem tudtam.
Apex (2021)
Magyar cím: Apex – Vadászok szigete
Ha a vizuális szórakozásról van szó, akkor általában nagyon megszoktam fontolni, hogy mibe kezdtek bele, ha a korlátozott szabadidőmet veszem alapul. Nagyon sok film maradt ki számomra, ezért a tavaly év végéhez közeledtével úgy gondoltam, hogy amikor nincs kedvem zenét hallgatni, vagy sorozatozni, akkor elindítok valami filmet, amit nem láttam, s előzetes alapján semlegesnek mondanám. Esetleg, ha nem tetszik, akkor bealszok rajta. Eme film már a főszereplője miatt is érdekelt, mert kíváncsi voltam arra, hogy vajon mit is tudnak összehozni egy akciósztárral, aki azért már jelentősen benne van a korban, amikor már az ilyen kaliberű szerepeket lehet szögre kellene akasztania. A filmet ugyan végig tudtam nézni, de a végén csak lestem, hogy mi volt ez.
Alapkoncepció szerint adva van egy sziget, ahol szabadjára engednek embereket, akik egy kiválasztott bűnözőt kell levadászniuk. Szabályok vannak, de néha megszeghetőek. Főleg akkor, amikor egymást vadásszák le. Nagy elvárásaim nem voltak a filmmel kapcsolatban. Talán még azt is mondhatom, hogy szinte semmilyen elvárással ültem le elé, de még ezt is sikerült alul múlnia. Persze elmondható az, hogy aki már jártas a filmes világba, az azért elég könnyen kiszúrhatja, hogy nem egy komoly alkotással van dolga, hanem tulajdonképpen egy popcorn mozival, amely talán egyszer végig nézhető. De az is hatalmas kitartásnak tudható be. Komolyabb elfoglaltságom nem volt, és fáradt sem voltam, így én úgy álltam hozzá, hogy ha már belekezdtem, akkor végig is nézem. Látványban azért nem volt nagy valami, s a történetnek se íve, se kerete nem volt. Mindezek mellett pedig tulajdonképpen egyetlen egy kedvelhető karaktert sem sikerült találni benne.
A film műfajának jegyeit egyáltalán nem hordozza magán, és sokszor inkább vontatottnak éreztem, mintsem egy olyan alkotásnak, ami élvezhető lenne. Igazából csak lestem, hogy mit is nézek éppen, valamint állandóan a The Hunger Games járt az agyamban. Nem is véletlenül, hiszen ha közelebb megyünk, akkor bizony a két film alapkoncepciója hát valljuk be nagyon hasonlít egymásra. Ebből is mondhatom azt, hogy talán némileg érezhető, hogy talán az a film adta a koncepcióját ennek.
Mindenképp nagyon gyorsan le akartam írni a fenti sorokat, mert egyszerűen annyira súlytalan volt a film, hogy még talán azt is elképzelhetőnek tartom, hogy pár hét múlva azon fogok gondolkodni, hogy ha szembe jön velem valamelyik oldalon, hogy vajon láttam-e ezt? Ajánlani nem ajánlom senkinek, s kizárólag olyanoknak, akiket nem zavar, ha valami nem túl szórakoztató, s mellette elég steril megvalósítással rendelkezik.
A tanár: 4.évad
Sorozatokra az elmúlt bő egy évben nem nagyon jutott időm. Így aztán egyre inkább szelektálok, hogy mit akarok követni és mit nem. Ezzel szemben azért bevállalós vagyok, hiszen azért egy új széria bevezető epizódjára azért be szoktam nevezni. A magyar film és sorozatgyártás soha nem a minőségéről volt híres, hanem inkább arról, hogy mennyire be tudtak állni a földbe ezek az elkészített “remekművek”, vagy mennyire tudta tükrözni, hogy az ember sokszor szörnyűlködni ül a képernyő elé, vagy pedig jót röhögni az elkövetett hibákon. A személyes véleményem, hogy azért van fejlődés, még ha így is bőven felróható hibák vannak jelen. Többek között ezért is volt újabb felüdülés A tanár, így aztán beneveztem az újabb évadra is, amiről időközben derült ki, hogy az utolsó, valamint online volt eddig elérhető, és jövőre jön majd a tévés premier.
Tavaszt hozott az új év
Korábbi bejegyzéseimben is leírtam én soha nem voltam ünneplős fajta. Főleg, ha a naptárbéli piros napokról van szó. Ahogyan az lenni szokott idén is az volt a terv, hogy majd itthon töltöm a szilvesztert. Azonban délután már egyszerűen azt éreztem muszáj legalább lemennem a sarki közértbe, mert olyan szép idő volt, hogy egyszerűen nem tudtam meglenni a négy fal között. Kissé húztam is a szám, hiszen karácsonykor mikor hazalátogattam akkor kénytelen voltam szinte otthon kuksolni, mert az esőt felváltotta a jeges eső, s visszatérve a fővárosba szinte ugyanezt tapasztaltam. A morgolódásom leginkább annak volt köszönhető, hogy a karácsony egy olyan ünnep, amit sokan otthon töltenek, és ilyenkor sokkal békésebbek az utcák, mint a szilveszter. Persze sötétedés előtt gyorsan visszaérkeztem a lakásba, és habár meglepetésemre elég kulturált volt az ünneplés errefelé persze ahogyan közeledett az éjfél azonnal elindult a “háború”.
Bosszankodtam, amikor megláttam, hogy milyen időt is jeleztek előre az év első két napjára, amit “megnyertem” szabadnapnak. Tegnapi nap mosollyal léptem ki az ajtón, amikor megláttam, hogy süt a nap. Az előre jelzett hideg szélből semmi nem volt, és nem is éreztem, hogy bármilyen front vonulna át a városon. Ebből fakadóan pedig tettem egy nagy sétát.
Első körben megfogadtam, hogy csak megyek pár kört a környéken, lévén itt is van parkosított rész. Miközben szólt a zene a fülembe iszonyatosan jól éreztem magam, és annyira sikerült a friss levegőnek felpörgetnie, hogy végül a Margit-szigetig sikerült kicsalnia, amit szinte majdnem háromszor sikerült körbejárnom. Természetesen tartom az álláspontom azzal kapcsolatban, hogy nekem akkor van igazi december, január és február, amikor hó lep el mindent. Egyrészről szeretem a havat, és vizuálisan is csodálatosnak tartom, még ha ilyenkor kevesebbet is tudok a szabadban tölteni a hideg idő miatt. Persze estefelé megindultak a gomolyfelhők, így aztán hazafelé vettem az irányt.
A vízszint elég magas volt, így aztán leültem s néztem mennyien kilátogattam az új év első napján. Eközben persze megejtettem pár telefonhívást, s az otthoniakkal is váltottam pár szót. Nagyon jól éreztem magam, és szerettem volna még kint maradni, de nem akartam megkockáztatni, hogy elázzak. Ugyebár nem kell mondanom, hogy az esőből csak pár csepp valósult meg, s mire hazaértem tulajdonképpen a borongós időből csak annyi érződött, hogy sötétebb van, mint ahogyan szokott lenni. Szerencsére mai napra is jutott a jó időből, habár az elkövetkezendő hétre nem mondanak túl jót ezzel kapcsolatban. Így most takarékra tettem a vizuális szórakozást, és az esti zenehallgatás mellett tulajdonképpen nem csináltam mást. Bízom benne, hogy a hónap folyamán azért elfogadható időjárás lesz kevés esővel, így ha a szabadidőm engedi, akkor ismét nekivágok a városnak.
Hullámvölgy
Ismét eljött az év utolsó napja, és természetesen továbbra is hasonlóan állok eme jeles naphoz, mint ahogyan az elmúlt években is. Tehát nekem a szilveszter tulajdonképpen semmit nem jelent, s inkább úgy érzem, hogy többen rá vannak feszülve erre az ünnepre, mert úgy érzik, mintha ennek a napnak különlegesnek kellene lennie. Én középiskolás koromban megléptem az első (és egyben utolsó) szilveszteri bulimat, így azóta úgy vagyok vele azzal járok a legjobban, ha biztonságot nyújtó négy fal között maradok, és azzal töltöm az időmet, amivel kedvem van, és természetesen akkor megyek aludni, amikor fáradt leszek. Így aztán a mai napot ismét azzal indítom, hogy kiposztolom az év utolsó bejegyzését a blogomra, ami továbbra is nem mást, mint egy évösszegző.
Idén (főleg az év második felében) elég kevés bejegyzést tettem közzé. Aminek több oka is volt, habár az egyik az, hogy a középpontban ismét az volt, hogy elég sokszor sikerült pofára esnem, s az idei évet is úgy tudom jellemezni, hogy a pofára esések sorozata volt. Ami azt gondolom kisebb részben az én hibám, nagyobb részben viszont a körülményeké, valamint az engem körülvevő embereké. De nyilván ennek is megvannak a maga előnyei. De most a részletek mögött ki is fejtem mi is történt velem az elmúlt egy évben.
Eltelt egy teljes év. Azt gondolom senkinek nem ismeretlen a koronavírus és a Covid szó, így aztán most az egész év ismét majdnem erről szólt, és lassan másfél évben kell ezzel a dologgal együtt élni. Ami nem csak azért nehéz, mert ebbe a betegségbe bele lehet halni, valamint elég borzasztó következményei is lehetnek, hanem azért is, mert rengeteg járványügyi intézkedésnek szinte csak hátrányai vannak. A maszkviselet engem kevésbé visel meg, mint az, hogy ismét eltelt úgy egy év, hogy ha valami hivatalos ügyem volt, akkor nem csak a várakozási idő volt nehéz, hanem az is, hogy már jó előre időpontot kellett foglalni, amit eddig nem kellett. Mindezek mellett ismét eltelt egy év, hogy nem kaptam el ezt a betegséget, és komolyabb egészségügyi problémám sem volt, ellenben mégis volt, hogy orvoshoz kellett fordulnom, s bizony nem volt kellemes ami továbbra is uralkodik az egyébként is leharcolt és kizsigerelt egészségügyben.
A január elég érdekes indult. Annak mindenképpen örültem, hogy a gyomrom kezdett helyre jönni, amit betudtam, hogy megpróbáltam nem zabálni. Főleg akkor, amikor épp feszült, vagy ideges vagyok. Nagyon sok ismerősömről hallottam azt, hogy koronavírusos lett, de természetesen az évet “szerencsésen” sikerült nyitnom, hiszen sikerült ágynak esni, de furcsának találtam az arcomon megjelenő érdekes foltokat. Mivel egész életemben náthán és néha előforduló hasmenésen kívül más problémám nem volt, így azonnal a helyi ügyeletre mentem, ahol megállapították, hogy komolyabb bajom nincs, de azért keressem fel másnap a bőrgyógyászati részt. Ami meg is történt, így aztán meglepően szembesültem azzal, hogy amikor már sikerült betölteni a harmincadik életévemet is sikerül elkapnom a bárányhimlőt. Szerencsése mindenféle probléma nélkül átestem rajta, habár az itthon ülést nehezen viseltem. Ahogy túl lettem rajta rögtön meg is csodálhattam az év első hóesését.
Ahogyan azt sejtettem sajnos a január nem volt túl eseménydús. Nagy vonalakban leginkább arról szólt, hogy dolgoztam, és mivel nagyon sokan voltak táppénzen, így sajnos azzal is szembe kellett néznem, hogy össze-vissza voltam beosztva. Mivel elég stabil embernek számítottam, valamint az összes vezetővel jóban voltam, így bizalmi szempontból is sokszor engem választottak. A február már kicsit jobban indult. Első körben mindenképpen pozitív dolognak számított, hogy új mobiltelefont vásároltam, ami nem más volt, mint egy Huawei P40 Pro, amely minden szempontból jó választásnak bizonyult. Így aztán a hónapom javarészt nem szólt másról, mint hogy mennyi időt is tudok a szabadban tölteni, és tesztelni a fotózási képességeit.
Március szintén visszafogott volt. Első körben itt volt a koronavírus és az abból fakadó járványügyi intézkedései. Ennek ellenére még a hónap elején sikerült hazalátogatnom is. Azonban ismét sikerült egy újabb helyett felfedeznem a fővárosban, ami nem volt más, mint a Róka-hegy. Nagyon élveztem a barangolást, s ismét tervezek majd oda elmenni. Természetesen akkor, amikor már tavasz lesz. Sokszor tettem említést a blogban arról, hogy gyermekként mennyire kiszámítható volt az időjárás. Tehát a tél az tényleg tél volt, és legalább három hónapig tartott, és a nyár se arról szólt, hogy az ember konkrétan megdöglik a melegben. Azonban a márciusban már beköszöntött a tavasz. Ennek nagyon örültem főleg azért, mert az új mobiltelefonnal nagyon szép képeket készíthettem a virágba borult természetről:
Sok hátránnyal, és sok előnnyel is járhat, ha az embert “beszippantja” egy multicég. Persze minden munkahely más és más, de tény, hogy minél nagyobb egy cég, annál nagyobb biztonságban lehet az ember. Hiszen minél nagyobb, annál több és sűrűbb ellenőrzéseket kaphat, tehát kevés lehetőség adott, hogy az ember feketemunkássá váljon. Nem sokkal a felköltözés után ismét egy ilyen cégnél helyezkedtem el, s kicsivel több, mint egy év után pozíció váltással kerestek meg. Ezt elfogadtam, habár tény, hogy első körben azért mondtam igent, mert egy-két dolog kikerülhetett volna a munkafolyamataim közül, melynek köszönhetően ritkán tudtam eljutni wc-re, vagy későn tudtam kivenni a szünetemet. És persze sikerült kifognom egy olyan kolléganőt, aki elég házsártás volt, így aztán kevesebbet kellett volna vele töltenem. Mielőtt belekezdtem volna a betanulásba kaptam egy hét szabadságot, s amikor visszatértem tulajdonképpen mindenki hallott már az engem érintő változásról, amiről én nem. Ez pedig nem más volt, mint hogy a pozíciót megkapom csak épp egy hónap múlva már másik helyen fogok dolgozni. Akkor ennek még nagyon örültem, habár azt gondolom nem ártott volna, ha előtte engem megkérdeznek illendőségből.
A dolognak egyébként örültem, hiszen több problémám volt az adott hellyel. Leginkább az, hogy a vezetők túl engedékenyek voltak, amelynek megvoltak a maga következményei. Például az, hogy nagyon sokan kissé elengedték magukat, vagy pedig úgy álltak másokhoz, ami konfliktusokhoz vezetett. A betanulás persze nem volt nekem zökkenőmentes, hiszen több más helyre is el kellett mennem és ott töltenem egy kis időt oktatás címén. Természetesen igyekeztem kihasználni az időt, így aztán a május elég eseménydús volt, és elég sokat is mozogtam. Ami annak is köszönhető volt, hogy a korlátozásokat egyre jobban kezdték el feloldani. Majd a hónap közepén az új helyemen kezdhettem új emberek között. Örültem neki, de már akkor is volt egy sanda gyanúm, hogy nem lesz zökkenőmentes ez az egész számomra, amely a nyáron be is bizonyosodott.
Első körben elég pozitívan álltam neki a dolgokhoz, és úgy látszódott, hogy a kollégák és a vezetők is ilyenek. Ez persze abban nyilvánult meg, hogy kezdetben nem én voltam a “célpont”, akit tulajdonképpen csesztetni kell. Így, ha nem is éreztem azt, hogy aranyból van a kerítés, de mindenképpen jobban éreztem magam. Ebből fakadóan pedig úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha elkezdek életmódot váltani. Ami persze szokás szerint nem jött össze, vagy csak időszakosan működött. Első körben természetesen jól éreztem magam, és elkezdtem ismét kimozdulni itthonról, ha már beköszöntött a rövid ruhás időszak. Mindezek mellett újabb költözésre került sor, habár most azért, mert nagyobb lakás volt a háztömbben minimális többletköltségért, ami mindenképpen megérte a váltást. Mindezek mellett pedig újabb helyszínt fedeztem fel a fővárosban, ami nem volt más, mint a Kamara erdő.
A nyár természetesen tovább folytatódott, és nem volt kérdés, hogy szembesültem azzal, hogy bizony az új munkahely koránt sem olyan kellemes, mint amilyennek elsőre tűnt. A problémakör pedig leginkább abban nyilvánult meg, hogy a más helyről összeválogatott emberek nem tudtak összeszokni, így aztán nem volt jellemző a csapatmunka. Kivéve, ha éppenséggel nem arról szólt az egész, hogy hogyan is keverjék meg azt a bizonyos ürüléket. És persze ekkor szembesültem a vezetők alkalmatlanságával is, így a nyáron nem épp arról voltam híres, hogy kipihent voltam. Még egy felmondást is kilátásba helyeztem, amiről persze sikeresen lebeszéltek. Bár tény, hogy úgy gondoltam jobb, ha úgy érzik lebeszéltek, mintha elismerem, hogy a felajánlott munkahelyről kiderült időközben, hogy minél kevesebb óraszámban szeretne foglalkoztatni. Persze ez további frusztrációhoz vezetett, amit igyekeztem levezetni. Az oltási igazolvány elengedésének köszönhetően az Állatkert mellett a Tropicariumba is eljutott a nyáron.
Szeptemberre jó pár tervem volt, de sajnos már az elején kútba esett, amikor a családban felütötte a fejét a Covid. Szerencsére mindenki jól viselte, és elég hamar túl is lett rajta, továbbá következmények nélkül átestek ezen. Ebben a hónapban is igyekeztem kirándulni, habár már egyre kevesebb kedvem volt, hogy bármit is csináljak. Ekkor kezdett körvonalazódni bennem, hogy valami nagyon nincs velem rendben. Ekkor még nem foglalkoztam ezzel a dologgal, amelyre a környezetemben egyre többen felhívták a figyelmet, hogy az utóbbi időben egyre feszültebb és frusztráltabb lettem. Igyekeztem kikapcsolódni, így idén először (és egyben utoljára) elmentem moziba, és bevállaltam egy magyar filmet, amely nem volt más, mint a Toxikoma. Mivel magyar alkotásról van szó, így nem sikerült senkit meggyőzni, hogy beüljön velem, de én elmentem és remekül szórakoztam. Várom is, hogy megjelenjen, hogy újra megnézhessem. A nyár ismét gyorsan elment, így októberben úgy döntöttem, hogy ismét felutazok a Normafához, ahol megnézem a naplementét ha az ősz magával hozta azt, hogy egyre korábban sötétedik.
Érdekesen telt mindenképpen az október, habár ekkor már körvonalazódott bennem az, hogy talán nem tervezek hosszú távú maradást a cégnél. Bár egy kicsit az könnyített a pszichésen, hogy sikerült újabb találkozókat összehozni, továbbá még meglepetésnek egy görkorcsolyát is sikerült kapnom az egyik ismerősömtől, habár az ősz beköszöntésének köszönhetően nem tudtam megtanulni használni. Novemberi hónap már keményebbnek bizonyult, és már ekkor elkezdtem érdeklődni ismerősöktől, hogy vajon milyen lehetőségeim lehetnének más cégeknél. Ekkor már egyre nehezebben viseltem a meglévő konfliktusokat, és a vezetői alkalmatlanságokat, de a hónapban kiadott utolsó hét szabadsága kicsit tompított ezen. Azonban amikor visszatértem nem voltam túl boldog, hogy pár dologba tulajdonképpen sikerült beleszarni, majd pedig amikor ennek meglettek a negatív következményei valahogyan sikerült olyan jól formálni a szavakat, hogy én, aki egyébként nem is dolgozott az adott héten hibásként jöjjön ki ebből. A december már alapból úgy kezdődött, hogy már kedvem sem volt bemenni, de már elkezdtem önéletrajzokat kiküldözgetni, továbbá a felajánlott pozícióról is lemondtam, és jeleztem is, hogy inkább visszamennék oda és abba a pozícióba, amelyben voltam majdnem másfél évet. Azonban egy munkahelyi baleset ezt megváltoztatta, és cégen belül ebből lett némi probléma, amely végül azt eredményezte hogy ugyan a munkaviszonyom nem szűnt meg, de abba belementek, hogy cégen belül máshová más pozícióba elmenjek. Minden bizonnyal tarthattak attól, hogy a táppénzről való visszatéréskor esetleg kiverhetem a balhét, hogy nem úgy álltak a dologhoz, ahogy kellett volna. Habár nem voltam hibás a dologban, de mégis elengedtem a dolgot, mert fontosabb volt, hogy ennek (is) köszönhetően elmehettem máshová dolgozni cégen belül. Így úgy helyre kerültem, új emberek közé, ahol már az első napom jól telt, és a továbbiak is arról győztek meg, hogy jól döntöttem a váltást illetően. Még akkor is, ha ki kellett volna vernem a balhét, hogy hogyan is viselkedtek a másik helyen.
Az utóbbi napjaim elég könnyen teltek, így kifejezetten örültem is annak, hogy eseménytelenül teltek el. Bár tény, hogy az időjárás miatt nem tudtam kimozdulni, de ennek ellenére mégis sikerült egy elég jó statisztikát hoznom az évre:
Jövőre komolyabban nem tervezek semmit, hiszen nem tudom pontosan mi fog rám majd várni. Elsősorban arra törekszem, hogy nyugalmamat megpróbáljam megőrizni, és ebből fakadóan többször tudjak kimozdulni itthonról. Habár tény, hogy a tavasz elég messze van, de azért bízom benne, hogy legalább esni nem fog sűrűn.