Emlékszem arra az időre, amikor iszonyatosan sok mennyiségű sorozatot néztem. Ez leginkább az iskolás idő volt, s tudtam szinte mindenre időt fordítani. Természetesen akkor is voltak olyan pillanataim, amikor csak fogtam a fejemet, hogy mi is lesz, illetve mikor tudok megcsinálni majd valamit. Azonban ott volt egy adott dolog, mely rendesen előtérbe kerített mindent: a nyári szünet. Az az időszak, amikor korlátlanul tudtam bármit bepótolni. Természetesen vizuális értelemben.
Mióta munkába álltam természetesen ez elég szépen megváltozott, s most örülök annak, ha sokszor van időm arra, hogy ténylegesen tudjak annyit aludni, hogy ha majd másnap kinyitom a csipás szememet, akkor ne azt érezzem, hogy hány óra múlva fogok tudni ismét ágyba kerülni, hanem azt, hogy milyen jót aludtam. Pont ezért is történet meg, hogy az általam közepes megítélt alkotások is mennek a kukába. Könyörtelenül. Ez olyannyira jól megy nálam, hogy míg régen átlagosan követtem akár 20-25 sorozatot, most ez a szám keményen ötre redukálodott.

A túlélők
Nálam ez az a fajta kategória, amelyet leginkább két részre szeretem szedni. Mert itt nem csak azok a szériák kapnak helyett, amelyek számomra a legnagyszerűbb szórakoztatást nyújtanak. Hanem vannak olyanok is, amelyeket egyszerűen már nem tudok abba hagyni, mert kísért a múlt. Ilyen a Supernatural, melynek első három évada kellemes kikapcsolódás volt, s a harmadik etapja olyan szintű tökön rúgás volt, hogy csak lestem azon a minőségi szintlépésen, ami a negyedik évaddal elindult. Sajnos a széria már csak árnyéka egykori önmagának, de a régi idők annyira nem engednek el tőle, hogy még most a tizedik évadban is kitartok, pedig már nem szórakoztat. Sőt!
Nem említeném egy szinten, de sokszor felmerül bennem, hogy én miért is nézem a The Walking Dead-et. Ugyanis valóban tetszett az öt évvel ezelőtt indult zombis sorozat, de mára nagyjából van öt karakter, akiket be tudok lőni, hogy kicsoda. A többiről nagyjából semmit sem tudok, hogy pontosan hogyan is csatlakozott a szériához. Általában egyben nyomok le két, esetleg három részt, s végül így maradok vele szinten. És többnyire mindig jön egy olyan jelenet, vagy egy olyan epizód, melynek köszönhetően tovább kitartok. Hasonló érzéseim vannak a Sailor Moon Crystal-lal szemben, melynek kézzel rajzolt sorozatának nagy rajongója voltam, de a cgi szintűre süllyedt reboot egyáltalán nem tetszik. Bár lehet erre lehet azt mondani, hogy annyira rossz, hogy már jó.

De a fentieket alapul véve természetesen akadnak olyanok, melyek hozzák az általam elvárt szintet (még). Ilyen a The Big Bang Theory, Resurrection.

Az elesettek
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az utóbbi időben nem próbáltam be több sorozatot. Nagyon sokan mondták, hogy a sokadik évadával visszatérő Shameless jó. Részben egyet is értek velük, hisz az első évadot csak végig néztem. Habár számorma kicsit nyersnek tűnt, főleg a szexualitás részével hozott olykor kínos zavarba. Mivel csak egy posztert láttam belőle, így számomra elég nagy meglepetést okozott az első ilyen jelenet. Főleg azért, mert sok mindent gondolhattak a szomszédok főleg úgy, hogy elég komoly hangrendszeren tapasztalhattam, hogy milyen szépen is szól a Full HD változat 5.1-ben. Tanulván az esetből így fülhallgatóval indultam neki már a többi résznek, de a második évad első harmadánál inkább kiszálltam belőle.

A The Comeback nálam kellemes meglepetés volt. Főleg így ősszel. Így nem is volt kérdés, hogy gyorsan végig megyek rajta. Hisz a játékidő epizódokra bontva kevés volt, illetve az epizódszám sem volt félelmetes. Azonban a hat éves pihenőidő, amely beiktatódott az évadok között nem tett jót, így a második évadban nagyot csalódtam. Három részt ért meg nekem. Nem többet. A Constantine nekem nagyon várós volt, s a bevezető rész tetszett is. Nagyjából a harmadik résznél éreztem azt, hogy nekem ebből nem kell semmi. Talán az évad feléig bírta a Red Band Society is, aminél fájó volt, hogy mennyire szerethetőnek tűnt, s mennyire más irányt vett végül.
Egy epizód azonban elég volt például a Web Therapy, The Job Lot, The Flash, Bad Judge, Selfie esetében, hogy tudjam nekem több nem is kell belőlük.

A visszatérők
Nagyjából ők azok, akik felértek arra a szintre, hogy nem csak nyomon kövessem őket, hanem többször is megnézzem az adott epizódokat, vagy az évadokat. A nyáron indult Friends darának a végére értem. És akkor itt van a Terminator: The Sarah Connor Chronicles, melyet csak a webes pályafutásom alfájának és omegájának tartok. Egyrészről ez volt az a széria, melynek köszönhetően immáron saját webhellyel, illetve bloggal rendelkezek. Ámbár egyik legfájóbb vizuális pontja is a virtuális életemnek, ugyanis csak két évadot élt meg, s lezárás nélkül ért véget. Szerintem már van két éve, hogy már HD minőségben is lemezre került, de most jutottam el oda, hogy újra nekiüljek.

A kérdőjelesek
Ők nem mások, mint a midseason-re hagyott újoncok. Hat szériáról van szó, illetve egyetlen visszatérőről, ami nem más, mint a Glee. Utóbbinak minőségi szintje lement a béka rottyantója alá, de ha már utolsó évad, akkor mindenképp végigkövetem.

…és egyre inkább hiszem azt, ha így haladok lassan nem lesz TV széria, amit nyomon tudok majd követni.