Címke: betegség

Így tervezzen az ember…

Kecskenyál

Azt hiszem ez volt az utolsó alkalom, hogy – főleg anyagilag – előre terveztem. Ugyanis szokás szerint ismételten nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy terveztem volna. És már ismét sikerült megint eljutnom oda, hogy sikerült többet költenem, mint terveztem, így várhatom a következő fizetést ismét. Noha tisztában vagyok vele, hogy egy picivel az átlag felett keresek, s további költségeket figyelembe véve még így is bőven jól tudok gazdálkodni a pénzemből, de valahogy még mindig zavar, hogy hónap végére már igencsak megfontoltan kell költenem. Feltéve ugye, ha van miből.
Az éves kivehető szabadnapok száma egyébként is alacsony, főleg az én koromhoz képest. Az emberek többsége igyekszik a szabadságot tömbösítve, s többnyire nyáron, vagy nyár végén kivenni. Velük ellentétben én nem ragaszkodtam a tömbösített szabadsághoz. Ellenben elég régóta tervezgettem a budapesti utat, s ahogyan közeledett a nyár úgy vált egyre inkább nyilvánvalóvá, hogy mikor kívánok menni, s hogyan is akarom kivitelezni az egész felutazást. Végül úgy döntöttem, hogy a július tökéletes hónap lesz arra, hogy felutazzunk. Kérdés persze az volt, hogy pontosan mikor is. Abban egészen biztos voltam, hogy anyagiak és a szabadnapok is megfelelőek lesznek ahhoz, hogy megléphessem a „kis kirándulást”. Természetesen abban egészen biztos voltam, hogy fizetés után rögtön szeretnék menni. Viszont időközben rájöttem, hogy nem árt, ha az utazás előtt, s után van egy-egy szabadnap, amit pihenésre tudok fordítani. Így amikor lehetőségem volt változtatni a szabadságtervezőben, így azonnal megléptem. A többi kollégával ellentétben viszont úgy döntöttem, hogy bőven elegendő lesz nekem 4-5 nap itthon, melyből ugye természetesen egy napot Budapesten töltenénk. Ez tökéletesnek is bizonyult tervként. Gyakorlatban pedig lassan harmadik hete vagyok itthon.

A szabadságom kezdetét mindenképp fizetés előtt egy nappal akartam kezdeni. Feltehetően az új jogszabályoknak köszönhetően egy nappal előbb sikerült megérkeznie a bankszámlámra a fizetésemnek, aminek nagyon örültem. Így az aznapra betervezett lustálkodásból nem sok minden lett, ugyanis azonnal indultam, hogy a szükséges dolgokat megvásároljam. Természetesen áldozni kellett a rajongás oltárán is, így amikor megláttam akciós áron a Jégkorszakot Blu-ray lemezen, illetve az Alien vs. Predator (2010) igencsak kecsegtető áron muszáj volt beleraknom a kosaramba. Noha nem mondhatom, hogy nem volt tudatos vásárlás, hisz mi másért mentem volna egy műszaki áruházba, ha nem vásárlási céllal. Bár már múlt hónapban kiszemeltem az Alien vs. Predator (2010)-t, így bónuszként gyarapítottam a Blu-ray gyűjteményemet. Annak viszont külön örülök, hogy  effajta akciókra gyönyörűen rá tudtam szaladni, ugyanis ahogy nézegettem máshol igencsak súlyos ezresekbe került volna a két kiadás. Leginkább a játéknak örültem legjobban, ugyanis két évvel ezelőtt nagyon megtetszett, s eléggé kókány minőségben volt meg. Arról nem is beszélve, hogy sikerült kipróbálnom a multiplayer módját, így végre megvolt az első online multiplayer élményem is.
Ugyan bőven megvalósítható lett volna, ha a pesti kiruccanást egy nappal előrébb hozzuk, de inkább maradtak az eredeti tervek másnapra. Habár utóbbival jobban jártam volna, ugyanis az időjárási előrejelzések igencsak kedvezőtlenek voltak, s végül abban egyeztünk meg idehaza, hogy másnap felkelünk az induláshoz szükséges időben, s amennyiben nem fog esni mehetünk. Így nem kis idegeskedés előzte meg a felutazást. Szerencsére a korán kelés könnyen ment, s mivel tiszta volt az ég, így nem volt kérdés, hogy a pesti út nem marad el. Bevallom nem igazán repkedtem a fellegekben, hiszen az azt megelőző két napban nem sokat aludtam, s igencsak fáradt voltam. De ennek ellenére a vonaton sikerült magamhoz térnem, s szerencsére nem jártam úgy, mint három éve, amikor a fáradtság rányomta a bélyegét az akkori fórumtalálkozóra. Most szerencsére bőven szét tudtunk nézni, s valóban jól éreztem magam. Egyetlen nagy negatívum volt, hogy költségileg nem sikerült úgy gazdálkodnom, ahogy terveztem, ugyanis minden eléggé drága volt ahhoz képest, hogy itt mi minden mennyibe kerül. És igen sikerült jól éreznem magam ennek ellenére, s persze a fényképezőgép sem pihent:

Természetesen muszáj volt pár képet ellőni mielőtt még bementünk volna az állatkertbe. Ugyan tervemben volt eme építményre felmászni, de közelebbről megnézve végül kiderült, hogy ez igencsak teljesíthetetlen feladat lenne számomra, s nem biztos, hogy sérülés nélkül megúsztam volna, ha csak egy próbát is tettem volna.

 Mielőtt még eljutottunk volna az állatkertig persze nem egy-két állattal találkoztunk. Errefelé ehhez hasonló madárral nem találkoztam, így mindenképp szerettem volna megörökíteni, ha már ennyire szelíd volt. Igaz, a simogatás sajnos nem fért bele az időbe.

Maga az állatkert nem sokat változott azóta, mióta ott jártam. Vagy legalábbis nem sok mindenre emlékszem, ami változott volna. A fényképezőgép nem pihent szinte egy percre sem, s elválaszthatatlanok voltunk egészen addig, míg el nem hagytuk az állatkertet. Igyekeztem minél jobb képet készíteni, de persze sokszor ütköztem bele olyanokba, mint ami fent is látható: nem tudtam elég közel kerülni az állatokhoz, így kénytelen voltam őket ketrecen kívül nem túlságosan előnyös formában megörökíteni.

Mint ahogyan a fenti képek is bizonyítják szerencsére bőven akadtak olyan helyszínek ahol tényleg elég jól sikerült képeket tudtam készíteni. A tíz évvel ezelőtti osztálykirándulás alkalmával nem sikerült bejárni az egész területet, így amikor nyilvánvalóvá vált, hogy jelenlévő tag leszek az egyik fórumtalálkozón, melynek helyszíne az állatkert lesz iszonyatosan örültem, de sajnos akkor sem sikerült mindent megnézni. Ennek ellenére a mostani látogatásunknál szerencsére mindenre jutott idő. Ugyan délután öt óra tájékában terveztünk eljönni, de végül ebből háromnegyed négy lett, ugyanis addigra már szinte mindent megnéztünk. Ekkor viszont további ötletem támadt, miszerint más rég nem látott ismerősével beszélget  a vonat indulásáig, addig én tiszteletemet teszem az Aréna plázában.

Ugyan korábban már voltam ott, de úgy döntöttem, hogy ideje még jobban szétnézni. Azonnal a Saturn felé vettem az irányt, azzal a nem titkolt céllal, hogy hátha találok valami jó kis leárazott terméket. Ugyan azzal tisztában voltam, hogy bőven túlléptem az utazásra szánt összeget, de hát valami szuvenírt csak kellett már hazahozni. A sorok között baktatva igazából idehaza is leértékelt Blu-Ray film vagy épp általam igencsak kedvelt játékot kerestem. Végül szomorúan vettem tudomásul, hogy talán jobb lett volna, ha be sem térek. Ez a gondolat már igazán erős lett bennem, amikor elértem a sorozatos részhez. Jó pár évvel ezelőtt a MediaMarkt-ban nézelődtem, amikor ráakadtam az Alias első évadára potom 1990 forintért. Ha hozzátesszük, hogy ez egy hat lemezes kiadvány, amit mindenhol 6990 és 7990 forintért árulnak, így azonnal lecsaptam rá. Akkori tanulói státuszomból kiindulva a költségvetés csak ennyit engedett. Lévén megvettem tavaly az új tévét, így inkább a Blu-ray világ felé fordultam, így eszem ágában sem volt a továbbiakban DVD-t vásárolni. Azonban az áruházban sikeresen belefutottam az Alias további két évadába. A második 1990 forint, míg a harmadik évad 2490 forint volt. Így elkezdtem tanakodni, hogy vajon megéri-e megvenni a két kiadványt. Ugyanis a tévém felbontása miatt a DVD-k képe rendre életlen, ocsmány, már-már egy szinten van egy agyonmásolt VHS-sel, s ebből kiindulva nem biztos, hogy újra megnézném a sorozatot. Ellenben viszont ott lebegett a szemem előtt az aktuális ár, s a kettő együtt nem kerülne annyiba, mint egy évad más boltokban. Így végül döntöttem. Megvettem:

A kiadványokkal kapcsolatban kettősség alakult ki bennem. Rajongói szempontból iszonyú jó döntés volt a két évad megvétele, hisz a kettő együtt majdnem feleannyiba került, mint egy évad online, s offline boltokban. Viszont, ha az ésszerűséget veszem alapul, akkor viszont rossz döntés volt, ugyanis egy Full HD tévén egy DVD  – alacsony felbontásából fakadóan – többnyire úgy néz ki, mint egy agyonmásolt VHS. Habár igyekeztem az egészet úgy felfogni, mint egy jól választott szuvenírt. Mert ugyebár hozhattam volna valamiféle plüssállatot nyolc ropiért is….
Szokták mondani, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor óvatosnak kell lenni. Nos, számomra hatalmas volt az öröm, amikor június végén megtudtam, hogy azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek plusz pénz fogja ütni majd a markát. Így már azonnal kezdtem számolgatni, hogy milyen szépen is fog mutatni a bankszámlám augusztusban. Persze ahogy ilyenkor szokás azonnal elkezdtem tervezgetni, hogy mire is futná következő hónapban. Olyannyira felélénkültem, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy talán következő hónapban is bele tudnék szuszakolni egy pesti utat a költségvetésbe, ha már plusz pénz áll a házhoz. Azonban ahelyett, hogy kiélveztem volna a szabadságom utolsó cseppjeit is, helyette bepillantást nyerhettem milyen az, amikor az embert baleset éri, s megízleli a kórház vendégszeretetét. Így a 4-5 napos szabadság helyett lassan már harmadik hete döglődök itthon.  Úgy voltam vele, hogy marad még egy kis pénzem az bőven elég lesz a fogorvosi kezelésre. Persze pont ilyenkor kellett szembefutnom a Tomb Raider gyűjteményem két hiányzó darabjával, amire muszáj volt további anyagiakat áldoznom. Így jelen pillanatban ott tartok, ahol a part szakad. Három hetes itthon lét már igazán kezd az agyamra menni, ugyanis nem tudok magammal mit kezdeni. S valahogy nincs is kedvem semmihez sem. Így bízom benne, hogy mihamarabb felépülök, s visszamehetek a munka világába.

Amiről szabad írni, és amiről nem…

Kecskenyál

Ismét egy érdekes bejegyzés következik minden bizonnyal. Persze ez attól függ, hogy a fejemben vázolt bejegyzés mennyire lesz hű ahhoz, amit korábban már megfogalmaztam, de bizonyos okokból kiindulva, lelkierő híjján nem volt kedvem virtuálisan is megörökíteni az utókornak.

Valamikor 14 kerek hónappal ezelőtt indítottam útjára a blogomat, melynek kisebb része rólam, nagyobbik része pedig arról szól, amit igazán szeretek. Legalábbis amiről úgy vélem lehet, s érdemes is publikálni.
Ahogyan vége lett a sulinak (egy hónapja ezelőtt) kiléptem a nagybetűs életbe. Már, ha lehet ez nagybetűsnek mondani. Ebből kifolyólag valahogy elkezdtek zavarni azok a korlátok, amik eddig megvoltak, de tanulói státuszom miatt valahogy rohadtul nem zavart. Most már eléggé, így pár embernek már vázoltam jövőbeli elképzeléseimet, s azt, hogy ezekhez hogyan is kellene viszonyulniuk. Ezek a – lazának korántsem nevezhető – beszélgetések ráadásul pont olyan emberekkel, s pont olyan helyzetben történtek meg, amik tulajdonképpen nem sokat nyomnak a latba jelenlegi helyzetemben. Ebből kifolyólag volt egy hosszas (értsd –> egy egész estés, majd hajnalba nyúló) beszélgetés, s szóba került maga a blog is. Tulajdonképpen az, hogy bizonyos dolgokat az ember nem tehet közkinccsé – jelen formában publikálhat blogban -, hisz a virtuális világban gyorsan híre menne, menthető tartalom lévén pedig nem mindenki örülne, hogy a velem összeköthető emberek a virtuális világ egyik forgalmasabbnak mondható zugában írott formában fellelhető.

A fenti ködös gondolatmenetnek tulajdonképpen az lenne az értelme, hogy eléggé át kellene gondolni a blog „helyzetjelentés” kategória létjogosultságát. Hisz, ha minden jól halad, akkor bizony sokkal inkább előtérbe kerülnek a magánéleti dolgok, melyeket nem szívesen feszegetnék.
Persze ez nem jelenti azt, hogy mostantól megszűnik minden. Pusztán arról van szó, hogy óvatosabban, már-már művészien kell majd írni az ehhez hasonló bejegyzéseket, hisz a leendő főnök, munkatárs, barát, és egyéb velem kontaktusba lévő emberkék,s a hozzájuk köthető hamisítatlan történések, beszélgetések, események írott formában egy teljesen publikus blogon visszaköszönnének nekik. Egyébként jó vastagon potyogtatnék erre, ha nem láttam volna egy tucat negatív példát, hogy egy virtuális blogból mekkora konfliktusok lettek a való életben. Szóval mostantól kizárólag csak okosan lehet bejegyzéseket írni, aztán meglehet, ha a passzív többség (értsd olvasó, de nem hozzászóló) is úgy akarja, talán teszek egy próbát kicsit lazábbra venni a figurát.

Szóval, mint frissen szabadult fegyenc (ami jelenlegi szövegkörnyezetben a pályakezdőt jelenti) valamivel több, mint egy hétig pihentem itthon. Igazából ennek inkább magánéleti oka volt. Ezután lazán be is vetettem magam a dolgok sűrűjébe, s regisztráltattam magam, mint pályakezdő munkakereső. Hoztam haza egy kis papírt, majd elküldtem az önéletrajzomat. Nem kell mondanom, hogy egy helyről sem jött visszaigazolás, ami engem nem kicsit zavart. Valahogy olyan volt az egész, mint amikor valaki beregisztrál egy online társkeresőre, majd elkezdi küldözgetni a leveleket nagy reményeket táplálva, hogy majd kap választ, aztán csak vár, vár, vár és vár. És nem történik semmi. Persze mindegyik – kivétel nélkül – e-mail-en várta az önéletrajzot. Valamelyik fényképeset is, így végül ők is célba kerültek. Azonban az utóbbit jelentősen elrontottam, mivel nem volt kedvem megvárni, míg napokkal később megcsináltatom az igazolványképet, így itthon csináltam magamról képet. Hozzá kell tennem, hogy nem vagyok túl fotogén alkat, s az esetek többségében a képeken úgy nézek ki, mint egy háromnapos kiszáradt harmincéves alkoholista leszbikus, akit megerőszakolt egy kecske. És a vicc, hogy a valóságban pedig teljesen átlagos, szürke egér kinézetű alak vagyok. Pfff.
Szóval eléggé kell próbálkozni, hogy valóban olyan kép készüljön rólam, ami a valóságot fedi. De ugye türelmetlen voltam, így végül ezzel a fényképpel küldtem tovább az önéletrajzomat. Mint ahogyan korábbi bejegyzésemben is írtam egyetlen egy válasz jött. Ködös volt az ajánlat, így két nappal később megvalósult a találkozó. Vegyes érzelmeim voltak, habár az tény, hogy első reakcióm inkább a döbbenet volt. Ugyanis a tulajdonos (azaz a főnök) kedvenc színe nem túl férfias, ráadásul maga az iroda kialakítása is túl otthonos. Magyarul megfogalmazva első benyomásom a döbbenet után az volt, hogy akivel épp megbeszélésem van feltehetően meleg. Bevallom, amilyen előnytelen képet csináltam magamról sejtelmes, kétértelmű gondolatok kezdtek el keringeni a fejemben.
Maga az állás, amit ajánlott pont passzolna a szófosó tulajdonságomhoz. Persze dolgozni kéne, s az elvégzett munka után kapnám a pénzt, azaz nem a letöltött órák, hanem a munka sikerességének fényében. Azaz teljesen jutalékos rendszerre épül az egész. Így lényegében passzoltam a munkát, de később majd egészen biztosan kipróbálom majd, hogy mit is tudnék alkotni egy ilyen munkakörben, de ahhoz kicsit stabilabbnak kell lennie a hátteremnek. Persze második találkozó alkalmával már utána mentem a dolgoknak, így az iwiw-nek köszönhetően azonnal lecsekoltam a férfit, s miután megtaláltam a képei között a nem rég született gyerekéről a képet bevallom, megnyugodtam. Nem igazán örültem volna, ha csak a fényképen egyáltalán nem vállalható képem miatt kaptam volna meg az állást. Viszont ezek után elsőre „beleszerettem” a főnökbe. Iszonyú laza, nem öreg, s teljesen szimpatikus benyomást kelti. Szinte minden pályakezdő álma lenne, úgy érzem tudnék is tőle tanulni, s egy hiba után nem ordibálás, s kirúgás lenne a vége. De nyílván az a poszt, amire jelentkeztem betelt, így estem ettől a melótól. Mindenesetre remélem, hogy tudok majd vele együtt dolgozni, s nem valami hajcsár, beképzelt majom mellett kötök ki.

Az, hogy velem mindig történik valami, az nem kifejezés. Bár leginkább inkább idegesítő dolgok. Jelen helyzetben sikeresen beújítottam egy bőrallergiát, mely gyakorlatilag lassan kiterjed az egész bal alkalomra, s a bőrgyógyász által felírt gyógyszer, s kenőcs se nagyon akar használni. Így ennek köszönhetően jegelnem kell az állás keresést, hisz így nem mehetek el egy interjúra, mikörben azt sem tudom, hogy mikor kell újra orvoshoz mennem, valamint mi lesz a végkifejlete ennek a dolognak (remélem semmi komoly). Meg látványra sem túl kellemes, s nem hiszem, hogy pozitívan festenénk hosszú felsőben kánikulában, vagy rövid pólóban bekötött kézzel…
Másik dolog amit remekül végrehajtottam az elmúlt évek során: valahogy iszonyúan lesz@rtam, hogy egyetlen egy közeli ismerős sem maradt a lakóvárosomban. Persze iskolába járva sikeresen kielégítette mindennapi társas igényemet, hogy az általam jófejnek vélt emberekkel a buszon, az utcán, a suliba menet beszélgettünk, hülyéskedtünk. Ezzel semmi gond nem lenne, ha ez nem kilóméterekre lenne a lakóhelyemtől. Ez tökéletes volt akkor, hisz hazafelé senkit nem kellett elviselnem. Buszon fülhalgató a fülbe, aktuális kedvenc zeneszám(ok) taktusai szóltak. Leszállva pedig kiszellőztettem a fejem azon az alig húsz perces úton, míg hazaértem. Minden tökéletes volt.  Azonban az ember, ha más élethelyzetbe kerül akkor belátja, hogy a korábban tökéletesnek mondott dolgok bizony továbbra nem olyan tökéletesek, mint ahogyan az annak tűnt. Ugyanis elindulva a nagybetűs életben, pályakezdőként, munkanélküliként bizony az ember szembe találja magát azzal: nem tud találkozni a barátokkal. Ők sem tudnak hozzám, én sem tudok hozzájuk menni. Ennél fogva égetőbb az állás azonnali beújítása. Ráadásul ennek a különleges bőrbetegségnek köszönhetően egészen biztosan elúszott a nyaram, hisz ha minden jól alakul, akkor valószínűleg július közepére összeszedem magam, s ha nagy szerencsém lesz augusztusra lesz is munkám, azaz csak szeptemberben kaphatok fizetést. Frankó. És akkor még elvileg alkalmazkodnom is kellene a többiekhez is. Na,de majd látjuk mi lesz.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ismételten visszaállt tavalyi bioritmusom, miszerint éjjel fent vagyok és másnap délután kettőig is képes vagyok húzni a lóbőrt… ehhh…

A bejegyzés végére érve (melynek ködös, és elég jól körülírt tartalmának köszönhetően feltehetően csak én értem lényegét) reménykedem, hogy rövid időn belül valódi tartalommal tölthetem meg a blogot. Hisz pár korlát eltűnt, azaz sokkal eseménydúsabb élményeim lesznek.

Amikor megáll az ész…

Kecskenyál

Jóformán majd egy hónap telt el, hogy bejegyzés született volna. Ennek egyik oka, hogy más webes tevékenykedésem szabadidőm egy részét foglalta le, így már nem volt kedvem bejegyzéseket írni, másfelől pedig van egy intézmény (továbbiakban nevezzük csak sulinak), ahol le kellett húzni az utolsó két hetet…

Nem mondom, hogy fényes eredmények születtek így év végén. Nem mondom azt, hogy megtettem minden azért, hogy rendkívül jó eredményeim legyenek, de úgy vélem azért lehetett volna jobb is. Ezt inkább összehasonlítási alapként mondom, mert igenis zavar az, hogy egy pár emberke lekörözött. Mondhatnánk, hogy mezei irigységről van szó, de jelen esetben inkább csak pofátlanságról beszélhetünk.
Ez alatt leginkább azt értem, hogy én is le tudtam volna úgy zavarni az évet, hogy havonta/kéthavonta egy teljes hetet lezavarok, hogy meglegyenek a dolgozataim, s utána menjek a világnak. Nem, én nem így tettem, hanem többször is bementem, azaz „jó kisfiú” voltam. Ezzel szemben, aki – magyarul mondva – sz@rt az egészbe néha sokkal jobb eredményt ért el, mint én. Azzal semmi baj nem lenne, ha ezt egyedül a tudásának köszönhette volna, de felbosszantott a mindenféle segédeszköz használata, majd pedig az a bizonyos pillantás, hogy „én jobb vagyok!”. Csak a kérdés az, hogy mihez képest. Persze nem panaszkodhatok, mert értek pozitív meglepetések is. Azért hozzáteszem, hogy voltak kínos pillanatai is a delikvens „egyedeknek” is, melyből én lazán vágtam ki magam. De valahol akkor is igazságtalannak érzem az évzárást, habár azzal jó páran tisztában vagyunk, hogy csak azért van a többinek szerencséjük, hogy a vizsgának stabil létszáma legyen.

Miután sikerült „túlélni” a nagy feleléseket, úgy döntöttem, hogy emelt fővel vágok neki az utolsó hétnek. Miért is emelt fővel? Pont azért, amiért érettségi előtt nem: felvállaltam olyan dolgot, amit annak idején nem, s éltem a meglepetés erejével. A ballagásról van szó. Ugyanis részemről egy felesleges rongyrázás, ami annyit nem ér, mint a cipőm sarkára ragadt kutyasz@r. És tapasztalatból beszélek, mert bizony volt már nekem, és pofára estem, mert többet vártam.
Szóval nekem az ilyen rendezvényekből egyetlen egy is elég, hogy el tudjam dönteni, akarok-e több ilyenen megjelenni. Félévkor nem sok választásom volt a szalagavatóval (aminek megítélése megint ott van, mint a ballagás), s mivel idén már – az általam normálisnak hitt – emberekkel közöltem, hogy ne számítsanak rám, így azért belementem pár kompromisszumba is. Úgy vélem minden embernek alanyi joga van eldönteni, hogy mit akar csinálni, hogyan szeretne élni. Én is ilyen vagyok, s ha valami kihagyható – még, ha sokak szerint ciki és égbekiáltó bűn – akkor meglépek. Aki meg ezen besértődik, az idővel majd megnyugszik. De ugye ehhez is kell egy intelligencia, s a hozzá tartozó tolerancia, hogy az illető(k) megértse, hogy valamit én másképp gondolok, s nekem így van jól, s semmi lenézni való nincs abban, ahogyan én gondolkodok. De hát sajnos ez nincs így.

Az osztály két év alatt rendkívül lecsökkent a száma. Ennek örültem, mert reménykedtem, hogy nem lesz szalagavató, szerenád, ballagás. Tévedtem.
Ahogyan korábban megbeszéltük, hogy nem lesz szerenád, olyan laza könnyedséggel lett meggondolva, ráadásul pont egy olyan ember osztotta az észt ezzel kapcsolatban, akinek akkora a szája, hogy egy lovaskocsi lazán beférne tolatva.  Így hát felbolydult a „méhkas”, s mivel ballagásra kínzással se vettek volna rá, hogy megjelenjek, így belementem ebbe az egészbe, habár volt már egy, amit szintén utáltam. Természetesen ez is olyan volt, mint az előző számomra. Elgondolkoztam ismét, hogy a körülöttem élő emberek (diákok, tanárok vegyesen) most tulajdonképpen híján vannak az intelligenciának, s a toleranciának, vagy csak alapjáraton nem értik a magyar nyelvet? És miért is gondolom ezt? Úgy vélem, ha valakinek kialakult személyisége, egyénisége van, azt illik tiszteletben tartani, ha ezzel nem sért másokat. Én úgy érzem, hogy nem sértek azzal másokat, hogy káros szenvedélyektől mentes vagyok, azaz az életben semmilyen szinten nem játszik szerepet a cigi, kávé és az alkohol. Nemes egyszerűséggel azért, mert utálom mindhárom ízét. De ugye milyen ez már, hogy szerenádkor nem iszik az ember, így az egész számomra olyan, mint egy ostrom: értesd meg a másikkal, hogy te azért nem eszel, mert már az előző helyen ettél, és nem kívánsz többet; azért nem iszol, mert soha nem is ittál, s az alkoholos italoknak van egy gyomorforgató mellékíze számodra. És akkor egy-egy pohár keretéig az ostrom sikeres, s ilyenkor csak szedem össze a bátorságot, hogy hogyan is legyek túl azon az egy pohár valamin…

Szerencsére az osztály létszámának köszönhetően idén az effajta ostromokat remekül bírtam, habár elég frusztrálva éreztem magam. Leginkább azért, mert jól nevelt vagyok, így tudom, hogy ha valaki vendégségben van, akkor mit illik, és mit nem. Továbbá tisztában vagyok a viselkedési alapszabályokkal, s azzal is, hogy egy magasabb „pozícióban” (itt kétség kívül a tanárokról van szó) lévő egyénnel hogyan kell viselkedni, beszélni.
Ugye az egyenrangú embereket egy idő után ilyen helyzetben emelkedett hanggal küldöm el a fészkes fenébe, azonban egy szerenádnál ez nem tudom megtenni. Így marad a bosszankodás, hogy a nem továbbra is igent jelent másnak. És nem az a gáz, hogy az egykorúaknak ez természetes, s engem is „téríteni” akarnak, hanem a tanároknak sincs annyi intelligenciájuk, hogy ha valaki azt mondja „nem kérek, mert nem iszok” akkor a válasz nem az rá, hogy „rendben”, hanem az „egy pohárba még nem halsz bele”.
Persze megbántam, hogy elmentem, mert a nagyszájú emberke két pohár után lazán eljátszotta a részeg pics@t, aki bámulatosan sebességgel, alig 45 perc alatt ki is józanodott… Pffff… És persze az egész ceremónia fénypontja volt, az én ballagásomra való meggyőzés, ami elég váratlan helyzetben ért engem, így köpni nyelni nem tudom, csak később bosszankodni, hogy pont így, s ilyen keretek között kellett közölni azokkal a delikvensekkel, akiknek nem kötöttem rá az orrára, hogy nem jövök el.

Ezután telefont kikapcsoltam, és pottyantottam az egészre. Ha azt mondom nem, az azt jelenti, hogy nem. De persze akadt „követőm” is, aki hasonlóan belátta, hogy egy ballagás teljesen kihagyható, felesleges baromság. S mivel neki se volt fontos, így ő élt a meglepetés erejével. Elég limitált volt az a létszám ami megjelent a ballagáson, habár be kell ismerni, hogy teljes létszámmal is ciki lett volna.
Vannak gondok a vizsga előtt (azok a rohadt számítások), s gondoltam, hogy majd azokkal elleszek ezek a héten. Pofára estem, ugyanis – számomra meglepő módon – egy éves nátha nélküli időszaknak vége szakadt hétfőn, s az egész hetemet tönkretette. Ráadásul csütörtök tájékán alig pár órás alvás után ugrottam ki az ágyból, így teljesen felborult az alvási ritmusom. Jelenleg az alvás hajnali négy és délután 2-3 köré redukálódott. Szép.

Mindenesetre az elmúlt heteket remélem sikerül kipihenni a jövő héten, s ennek az egészségi állapotom sem szab határt…

Áramszünet

Kecskenyál

A vizsgák végeztével szép lassan kezd visszaállni minden a régi kerékvágásba. Természetesen akadnak olyanok, akik egy nap helyett egy teljes hónapos szabadságot vettek ki. Vájjék egészségükre, év végén minden bizonnyal nagy kaszálások (és természetesen emiatt rendkívül cifra szitkozódások) lesznek.
Az időjárás sem kedvez nekem. A napokban erős havazások voltak, s mivel házon kívüli teendőim voltak, így keményen fáztam, ráadásul a réteges felöltözködés ellenére is sikerült kissé megfáznom, ami egyelőre csak torokfájásban nyilvánult meg. Természetesen azonnal gondoskodtam a kezelésről, tea minden mennyiségben. Valahogy nem érdekelt, hogy másnap iskola, azért jó kis hagymás dolgokat ettem, hisz köztudottan ilyenkor ez segít.

Kezdődik újra a hajtás, így viszonylag elég nehéz beosztani a szabadidőm. Egyrészt még nincs tanulás, így viszonylag csak „pihenés van”, másodsorban nosztalgiázok, így elég nehéz dönteni, hogy a PC előtt görnyedve kínlódjak a Tomb Raider szériával (melynek egyébként az összes eddigi elkészült epizódját felraktam), vagy épp Lost-ot daráljak. Mivel az utóbbihoz csak sassolni kell, így annak ültem neki erőteljesebben. Természetesen 3 lemezt már nem visz a lejátszóm, így a frissen szerzett másodlagos meghajtóra hoztam létre egy másodpéldányt, kérdés az, hogy meddig marad ott, hisz csak +80 gigányi hellyel gazdálkodhatok (melyből már 50 le van foglalva). De majd látom.
Mai nap ismét kiakasztó volt, ugyanis délutáni kemény tíz perces áramszünet azonnal megmutatta, milyen gáz is, ha az ember függ a század technikai vívmányaitól. Itthonról való elmenetel pedig szóba sem jöhet az időjárás miatt. Várom a tavaszt…

Lerobbanva…

Kecskenyál

Valahol rettentően idegesít az a tudat, hogy mindent megtettem azért, hogy még véletlenül se kapjak el semmilyen nyavalyát. Amikor halvány érzet tudatossá tette, hogy valami bujkál bennem azonnal megtettem a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ne tudjon ledönteni a lábamról. Ennek fényében még azt is bevállaltam, hogy csupaszon fokhagymát egyek, hogy aztán két napig a tizedik fogmosás után is „kellemes” szájszagom legyen. És az eredmény?
Nos, az eredmény annyi lett, hogy egészen pontosan egy hetet bírtam ki enyhe torokfájással, ami ezen a héten a jól ismert meghűléses tünetekkel (orrfolyás, orrdugulás, torokfájás, láz, tüsszentő „rohamok”) ágynak döntött, s nagyon úgy néz ki az egész hetemet kiütötte.

Ennek fényében itthon ápolgatom magam, több-kevesebb sikerrel. Annyi pozitívuma volt ennek a dolognak, hogy kicsivel több időm volt kedvenceimre. Először is archiváltam a merevlemezemre az mp3-as CD-imet, miután nemes egyszerűséggel a DVD íróm nem akarja őket beolvasni. Remek „szórakozás” volt, egy egész nap elment ezzel.

Folyamatos rohanásban…

Kecskenyál

Mert az elmúlt időszak másról sem szól, mint hogy állandó rohanásban vagyok, s próbálok naprakész lenni szinte mindenből, persze ami nem megy.
A hét napos hiányzásom alatt felgyülemlett lemaradásomat egy délután alatt be tudtam hozni, természetesen hála annak, aki feltalálta fénymásolót. Hét közben igazából csak módosítanom kellett párat, továbbá pár kiegészítő mondatot kellett magamévá tenni.
Az előző bejegyzésem óta is eltelt majd egy hét, de abból is maradtak ki dolgok. Először is gondoltam egyet, s bő egy héttel ezelőtt leszedtem a Windows 7 RTM, azaz végleges változatát. Fantasztikus lelőhelyet találtam, ahonnan le tudtam szedni. Mivel a 32 bites és 64 bites változat is benne volt, ezért kizárásos alapon csak kétrétegű lemezre tudtam felírni, amivel kissé hátrányos helyzetbe kerültem. Először is dupla rétegű lévén a rétegek közötti váltás rövid szünetet eredményez, ezért a telepítés valamivel hosszabb. Kár. Továbbá a lemez pár forint híján egy ezresembe fájt, szóval annyira nem örültem neki. Annak már igen, hogy sikerült feltennem az új gépre, s be kell valljam, hogy semmivel nem vagyok hátrányosabb helyzetben az XP-hez képest, habár elkélne még egy memória, főleg az 1080p-s filmek miatt. Igaz, azokat csak nézem, de nem írom ki.
A hét kezdés nagyon nehezen ment számomra. Először is csak sok volt az a 13 nap, amiből ugye 7 volt tanítási nap. Így hát hétfőre elég kialvatlan voltam, valamint a buszon is alakítottam, ami természetesen tömve volt. A suliba menet pedig épp azon gondolkoztam, hogy mennyire nem akartam én bemenni, s inkább fordultam volna vissza. A másnapom valamivel jobban telt, de így se voltam százas, mert nem tudtam magam kialudni. És ez igaz volt a hét maradék napjaira is. Hiába próbáltam lefeküdni korábban, egyszerűen nem jött álom a szememre, s nem sikerült elaludnom. Ez van, ezt kell szeretni.

Nagyjából végigszenvedtem a hetet, persze tanulmányi szempontból ez nem látszott meg. A közösség is szépen formálódik, röhögés a köbön, ami annak tudható be, hogy a hiányzások már a plafont is elérték, s már csak szorgalmasabb „fajta” húzza be a „belét”, hogy valami tudást szerezzen be.
Tombol az influenza, az időjárás kedvez is neki, szerdán például pólóban lötyögtem az udvaron. Tegnap óta érzem azt, hogy valami kóvályog bennem, de egyelőre erősen vitaminozom magam, és iszom a teát, hogy nehogy elkapjam, vagy kijöjjön rajtam, ugyanis a jövő hét fontosabb tanulmányi szempontból, hisz félévtől vizsgák, arra készülni kell. És sajnos van olyan tantárgyak, amire nem elég, ha előveszem itthon a füzetet, ahhoz be kell mennem.
Természetesen nem lustaságról van szó, ugyanis egy csomó dologgal el vagyok maradva. Szórakozást nézve is le vagyok maradva magamhoz képest. Először is a héten lazán kaszáltam a Sanctuary-t, How I Met Your Mother-t, szóval most már hivatalosan is megkapták tőlem az integető kezet, majd folytatom akkor, ha teljes lesz az évad. Nincs időm, passzolni kell lefele a szériákat. Így esett meg, hogy a már több napja lent lévő filmeket sem tudtam megnézni. Ebből a borzalmas Jennifer’s body-t sikerült megnéznem, ami rejtélyes módon itt pihen DVD-n, pedig emlékeim nem csaltak, letöröltem. De ezek szerint a törlésből kiírás lett. Két napba telt, hogy megtudtam nézni a Becstelen Brigantyk-ot, ami viszont elég jó volt, épp elég jó volt ahhoz, hogy mondhassam: megérte 720p-ben megnézni! Igaz, azt is majdnem ketté szedve néztem meg.

Új gép ide vagy oda, valahogy nem igen ültem le játszani. A Tomb Raider Underworld-öt feltettem magyar nyelven, de végül mai napon azonnali hatállyal eltakarítottam, ugyanis kellett a hely. Ugyanígy járt a Resident Evil 5 is, amely azon kívül, hogy rendelkezik egy überbrutál grafikával, szinte egy nagy nulla, szóval nem is strapáltam magam azzal, hogy kijátszam. A hét legnagyobb baklövése volt letölteni az Assasin’s Creed-et, majd pedig kiírni DVD-re. Egyrészt borzalmas átvezető animációkat nem lehet átlépni, maga a játék meg enyhén szólva is megbukott nálam. És persze erre elpazaroltam két lemezt, fantasztikus. Jelen pillanatban nekiláttam a The Sims 3-nak, már régóta megvan, de nagyon nem tudtam vele érdemben foglalkozni. Örömmel fogadtam, hogy a két lemez melyre kiírtam enyhén szólva is nehezen kerül beolvasásra, szóval szükséges egy kétrétegű, ami persze nem két fillér.
Tegnap délután valamennyire utol tudtam magam érni, így jó pár epizódot bepótoltam a kedvenceimből, este tízkor már alvás volt, lazán lehúztam 10-12 órát. Reggel pedig úgy ébredtem, ahogyan már elég régóta nem. Ennek is tudható be, hogy lassan hajnali 3-kor is ébren vagyok. Délután megtaláltam a Star Wars: Force Unleashed Sith Edition-t PC-re. A trailerek és a gameplayek meggyőztek, azonban amikor megláttam mennyit is foglal a telepítője, majd leestem a székről. Csak 14,4 gigányi telepítőt foglal magában, és 25 gigányi üres helyre van szüksége a merevlemezen. Nem tudom, ki volt az, aki ezt átportolta PC-re, de elég sz@r munkát végzett. Borzalmas. Jelenleg is töltöm, jelen pillanatban 10 giga van lent. Holnap elválik, hogy megtartom-e, egyelőre a letöltötteket írom ki folyamatosan, és törlöm, jelenleg 3 újraírható vannak a fájlok, ahonnan majd kicsomagolom majd a holnap folyamán.
Jövő héten pedig már december, szóval kezdődhet az ünnepi hangulat! Város feldíszítve, persze még vár az üzembe helyezésre. Hó nem igen lesz, szóval ez nem fog hozzátenni a hangulathoz, de azért jó lenne, ha fehér karácsony lenne.

És ennyi volt

Kecskenyál

És vége a hétnek, s a mai nappal pedig a „beteg szabadságom” is. Sajnos. Ugyanis nem jöttem rendbe teljesen, ezért azt gondoltam, hogy holnap nem megyek be, de mivel módosult a holnapi iskolai program, így egyetlen óráért kénytelen vagyok végigszenvedni hetet, mivel nemes egyszerűséggel olyan a tananyag, hogy nem merek hiányozni.

Érdekesen telt a hetem, az biztos. Nem hiszem, hogy az új influenzát kaptam volna el, mert ugyan más lefolyása volt a megfázásomnak, de valahogy könyebben átcsusszantam rajta. A héten tudtam pótolni a hiányosságaimat néznivaló terén, továbbá játszani is tudtam, meg zenét hallgatni. Egyetlen nagy negatívum volt, hogy itthonról nem tudtam elmenni, mivel azért annyira nem viseltem könnyen a betegségemet. Természetesen holnap majd „pakolok rá” még néhány tünetet, hogy ne mondhassa senki, hogy itthon lebzseltem. Mint már említettem, beteg voltam, nem haldokoltam ugyan, sőt, nem is volt olyan vészes, mint lenni szokott ez a megfázás, de ettől még volt lázam, és szarul éreztem magam. Más okoskodására meg végképp nem vagyok kíváncsi, ha ő lázasan, taknyosan be akar menni, akkor menjen, én ilyenkor itthon maradok és ápolom magam.

Szóval kedden kicsit jobban voltam, bár szerdán már éreztem, hogy ennyivel nem úszom meg. Csütörtökön volt a legrosszabb, pénteken és szombaton pedig magas lázzal küszködtem.
Már szerdán megvolt a pénzem, de inkább itthon maradtam, mert nem éreztem magamban annyi lelkierőt, hogy elmenjek, és megvegyem a memóriát az épülő PC-mhez, s ezt pénteken tettem meg. Beléptem a boltba, vártam is vagy tíz percet, mert előttem voltam. Nem értettem, hogy az eladó miért állítja át a légkondit. Éreztem, hogy melegem van, de persze ez csak a láznak volt betudható. Hazaérkezvén azonnal beszereltem a memóriát, s összetettem a kezem, hogy már csak a processzorra van szükségem, s végre egy normálisabb PC-m lesz, igaz az extra dolgokat csak később tudom megvenni.
Amikor öltöztem át, rájöttem miért is állítgatta az eladó a légkondit: iszonyatosan leizzadtam, csorgott rólam a víz, ugyan nem mértem meg a lázam, de mivel nem volt meleg, így gondolom több volt, mint 39° tekintve, hogy nálam ilyen reakció nem volt a lázra.

Ugyanez az eset megismétlődött tegnap is, amikor anyám egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy venni kell nekem egy új monitort, mert a régi már kileheli lassan a lelkét, így elmentünk a közeli PC boltba, ahonnan cipelhettem hazafelé a monitort. Igaz, csak húsz perces út volt, de jól bedurrant a kezem, olyan izomlázam van, mint ha konditeremből jöttem volna.

Először átkoztam is érte, hogy miért most, hisz beteg vagyok, de aztán működésre bírtam, s sokkal jobb volt, mint elődje. Ki is próbáltam rajta a Tomb Raider: Underworld-öt, ami iszonyatosan jól nézett ki rajta, s ekkor tudtam megvizslatni, hogy grafikailag mennyire is szép.
Viszont hátulütőként megtapasztaltam, hogy a mezei .avi kiterjesztésű fájljaim mennyire rossz minőségűek a HD tartalmakhoz képest, igaz, az én PC-m még nem áll készen arra, hogy nagyfelbontású tartalmakat tudjak rajta futtattni.

Ma úgy terveztem majd, hogy egész nap DVD-zek, de időközben utolértem osztálytársamat, aki közölte velem, hogy változott a holnapi terv, s az órák meg lesznek tartva. Mivel van egy óra, aminek a tananyaga nehéz, s az sem biztos, ha ott vagyok megértem, így ugyan húztam a számat, de jeleztem neki, hogy bemegyek. Kérdés már csak az, hogy holnap mennyire fogom magam jól érezni, mert elvileg most már csak jobb lehet, rosszabb nem, de ezt majd látjuk.

Ehh

Kecskenyál

Így kell kérem szépen szabadidőt csinálni úgy, hogy „jogosan” hiányozz az iskolából.
Elkapott rendesen a megfázás, s csak remélni tudom, hogy ez nem az új influenza törzs, mert akkor minden bizonnyal elég erősen meg fogom szívni.
Tegnap hajnalban iszonyatos torokfájásra ébredtem fel, sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. Reggel már alig bírtam enni. Természetesen vittem magammal némi folyadékot is, hogy ne száradjon ki a torkom, mert akkor még jobban fog fájni. Természetesen okos vagyok és szép. Ugyanis az iskolában vettem észre, hogy otthon felejtettem az üvegem. Mondom nagyszerő, ennél több nem is kell.

Azt nem is kell mondanom, hogy a legunalmasabb órák voltak, az ötödiken már lázas voltam, haza is alig bírtam a saját lábamon állni. A mai napom azzal telt, hogy tévéztem és játszottam. Holnap se megyek be suliba, habár orvoshoz nem megyek, csak ha rosszabbodik az állapotom.
Ráadásul holnap szülinapom lesz… Jó lesz így ünnepelni. De sebaj, minden rosszban van valami jó. Először is ma sikerült kipörgetnem a Silent Hill játékot (kritika két percen belül részemről), továbbá belekezdtem a folytatásba is, s örömmel nyugtáztam, hogy Gamepad-del tökéletesen megy, így negyven fokos lázzal is tudom magam szórakoztatni, és nem kell a széken görnyedni. És minden bizonnyal holnap megveszem a következő alkatrészt is a PC-mhez!

Az a fránya holnap. És az a frány szombat!

Kecskenyál
Ha lenne olyan szakma, mesterség, mely a “hogyan pazaroljam ez a szabadidőmet mindenféle sz@rral”, minden bizonnyal én abban kitűnőre vizsgáznék le, ki tudja, talán kitűnően taníthatnám ezt a további generációnak. Ma is bizonyítottam!

Mielőtt rátérnék a mai napomra, mint ahogyan azt már korábban megemlítettem, egy egyszerű kis betegség miatt 4 nap úszott a nyári gyakorlatból, s ahelyett, hogy pénteken letettem volna a műszakot – s vele együtt az egész gyakorlatot végérvényesen -, épp felvettem. Ahogyan sejtettem, szombaton is kellett mennem. A péntek se volt egyszerű, a sok “illatos” vásárlótól, de a szombat rábikázott egyet, de úgy Istenigazából. Valami front volt, vagy csak ünnepnap a bunkó, idióta, megkettyent vásárlóknak, de minden bizonnyal ennyi inzultus engem még nem ért a gyakorlat alatt.

Volt olyan hölgyike, aki szinte felháborodottan szinte átgázolt rajtam, persze szólni röstellt, hogy menjek már arrébb. Akkor akadt olyan, aki csak beszélt, beszélt, és beszélt, ezzel feltartva a sort. És még tetejébe ő sem tudta mit akar, a pénztártól a húspultig ingázott, mert mindig meggondolta magát. Megbocsájtható bűn, de az egészben a legnagyobb pozitívum mégis az volt, hogy végre volt valami, amit csinálhattam egész nap, így legalább nem unatkoztam. A napi frusztráció azért megvolt, hisz ha nem üt be a lightos betegségem, akkor szombat 7-kor én még az ágyamban feküdtem volna. És persze még az is rátett egy lapátra, hogy feltehetően a következő hónapban kapom meg a gyakorlatért járó fizetést. Nagyon idegesített, hisz ebben a hónapban terveztem újabb alkatrészt venni az épp “épülő” PC-mhez. Talán, ha ez a fizetés kellett volna ahhoz, hogy teljes legyen, minden bizonnyal idegbajt is kaptam volna helyben. De mivel a fizetést itt (is) 10-ére, vagy környékére időzítik, így gondolom az enyém jövő hónapban ilyenkor fog érkezni.

Persze a műszakom végére maradt a java, amikor is a már általam említett “úriember” (aki miatt majdnem leestem a múlt héten, miközben a polc tetejét csináltam, illetve aki bekukucskált a sapkám alá), megjelent egy vékonyka bottal és az asszonykájával. Én nagyban árazok, erre érzem, hogy valami többször hozzáér a lábamhoz. Hát a “drágaságom” gondolta ezt nagyon menőnek, ám én felháborodtam rajta, hogy mégsem vagyok én kutya, sőt, roma származása lévén még véletlenül se érezze magát feljogosítva arra, hogy lónak nézzen. Nem akartam balhét az ott dolgozókkal, ezért csendben maradtam, de a műszak végéhez közeledve már nem bírtam magamban tartani felháborodásomat, s jeleztem az egyik dolgozónak, hogy mi van. Ő elmesélte, hogy hülye, sőt papírja is van róla, s inkább ne szóljak be neki, mert ők is balhéztak már vele. Oké, nem ver meg, nem szól be, de a viselkedése kritikán aluli, s én ezt rohadtul nem tolerálom. De igaza van, összesen három nap van hátra, remélem nem tér be addig.

Szombaton örömmel nyugtáztam, hogy az XP rendszer meghalni látszik, gondolom a gyenge védelem miatt. Fagyások egymás hátán, az általam imádott Firefox sem hajlandó felugrani ablakba, miután leteszem a tálcára, csak ha jobb egérgombbal előhívom. Szombaton már láttam, hogy ebből bizony formázás lesz. Gépem nem mai gyermek, így az XP a legtökéletesebb játékokra, s mivel jön az uborkaszezon, így lehet előveszek pár játékot. De másfél órányi telepítés után, egy program installálása után mérhetetlenül belassult a rendszer, melyen csak az újratelepítés segített volna. Mivel javában délután volt már, így úgy döntöttem, hogy visszateszem a Windows 7-et, mely kb. 20 perces telepítési idejével, s tökéletes külcsínnel, belbeccsel nálam az operációs rendszerek koronázatlan királya. Csak ugyebár kicsit hibás az alaplapom, s néha elfelejti, hogy be van csatlakoztatva a whincester. S miután sikerül életet lehelni belé, akkor csak az XP-t hajlandó felengedni. A lényeg, hogy ismét a hőn szeretet operációs rendszeremmel nyomulok, a játékokat meg meghagyom majd az új gépre.

Azt örömmel fogadtam, hogy a megkezdett, s újrajátszás megfontolásából feltett Tomb Raider Anniversary szaggatás nélkül megy, azonban csalódottan vettem észre, hogy a Constantine : The PC Game ellenben hibásan kerül kiírásra, mert alig akart felmenni. Sebaj, amúgy is értékelhetetlen volt az irányítása, habár nem volt rossz játék az első benyomás alapján. Úgymond ennek köszönhetően a korábban letöltött film, illetve sorozat epizódokat maradéktalanul be tudtam pótolni, így csak kisebb elmaradások vannak. De mivel még van hátra kicsivel több, mint egy hónap, így ez nem nagy hátrány.

A mai napom is remekül indult. Már az este úgy aludtam el, hogy 5 perc után felvert a hörcsögöm, de egy jól célzott vizes “ébresztővel” elhallgattattam az “aranyost”. Reggel ugyanerre ébredtem, ám ez már a másik ketrecből jött, ahol felnyitva vettem észre, hogy az egyik hörcsög meglógott. Ugyan hamar meglett, de akkor sem tett jót nekem az azonnali kiugrás az ágyból. Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem kell 5-10 perc ébredés után, hogy magamhoz térjek. És a rögtön ébredés után kiugrás az ágyból nekem soha nem sül el jól. Fejfájás, rosszullét szokta kísérni. Habár estére lehűlt a levegő, s kicsivel jobb lett.

Szerdán befejezem a gyakorlatom (végre!), onnantól pedig megkezdődik az igazi nyári szünet. Valahogy idén nálam nem jött át ez a korlátlan szabadság érzés, sajnos.

Sajnos a gyakorlat után itthon leszek a maradék időben. Ugyanis munkát már nem tudok magamnak találni, ráadásul túl kereslet van diákmunka terén, szóval… feketén meg nem szívesen mennék dolgozni. Regisztrálni meg nem akarok, mert tavaly is nyári diákmunkára jelentkeztem, aztán a kedves munkatárs augusztus 31-én, nem sokkal este hét előtt tett nekem ajánlatot, hogy legyek pénztáros. A másnapi iskola miatt nem tudtam igent mondani, mondtam neki hívjon vissza. Másnapra már árufeltöltő lettem, szóval sztornóztam az egészet… :( Ilyen pofára esésekért én pedig nem fogom nyakamba venni a várost, és reménykedni. Jövőre meg már elhagyom az iskolapadot, szóval…

Ó, te magasságos

Kecskenyál
Ezt a mai napot, úgy ahogy van, a fenébe kívánom!

Ma – ígéretemhez híven – bementem ledolgozni azt a maradék öt napot, ami még hátra van a gyakorlatomból. Azt az öt napot, mely – ha nincs ez a gyomor rontás, vagy mi fene -, akkor már ma letudtam volna. Igyekeztem frusztrációmat takarni, de valahogy mindig eszembe jutott, hogy bizony mi lett volna, ha…

Mai nap maga volt az unalom. A szállítók nem jöttek, így gyakorlatilag semmit nem csináltam. Emellett meglátszott, hogy este telihold volt, ugyanis az emberek sokszínűsége mutatkozott meg ma. Volt itt kérem szépen erőszakos, beképzelt, pökhendi vásároló, de akadt olyan is, akinek a szája be nem állt. És persze a jogosítvány nélkül közlekedők is megjelentek, kiknek fájt a szájuk, s inkább jó parasztosan átgázoltak a lábamon, majd fellökve.

Én megértem, hogy a kisnyugdíjasok télen megritkítják a fürdési alkalmakat, hogy anyagilag kijöjjenek, de azt, hogy ezt miért kell alkalmazni nyáron, amikor elég egy fazékba, babateknőbe kitenni a napra vizet akár. Természetes dolog, ha valaki izzad, nyáron, mikor 30 c° fölé emelkedik a hőmérséklet, nincs olyan ember, aki ne izzadna. Van aki többet, van aki kevesebbet. Nyilván egy idő után érződik, de azért az ember megtudja ítélni első “szaglásra” is, hogy az illető aznap, vagy minimum az előző este azért lefürdött, így bármilyen nemű szag, mely a melegtől van – részemről – megbocsájtható, hisz természetes dolog, nem kell finnyáskodni. De azért az már felháborító, amikor valaki már mérföldekről bűzlik. Ma több olyan vásárló is betért a boltba, akinek a szagát szó szerint jó pár méterről már éreztem, mikor elhaladtam mellette már-már a hányinger kerülgetett, s tipikus szagfelhő vette körül, melyből bizony egyből levágtam, hogy a nénike jó pár napja pácolódik saját izzadságában.

Nem vagyok finnyás, sok mindent elviselek – mint szag, mint látvány terén -, de a mai nap kicsit sok volt. És ráadásul négyen is birtokolták ezt a hamisítatlan “védjegyet” igénytelenségükre. És persze mindegyik idős vásárló volt.  Persze mi vagyunk a vásárlókért, és nem fordítva, szóval az ember ilyenkor kénytelen elviselni a támadást a szaglása irányába.

Azért a bejegyzésnek ne az legyen már a fő témája, hogy milyen igénytelen emberek vannak. Hisz voltak, vannak, lesznek. Tenni ellene meg nem lehet semmit.

Mint már említettem, ma szinte semmit nem csináltam gyakorlaton, csak néztem és nagyokat ásítottam, ugyanis tegnap sikerült három órát aludnom, s a délelőtti erős punnyadás kihatott a délutánomra is. Ráadásul úgy néz ki, a gyaksziért járó pénzt pedig csak augusztusban kapom meg. Pech. :( Mondjuk ez az augusztusi – tervben levő – esetleges pesti kiruccanásban nem jelent akadályt, viszont a gépemhez kellő alkatrészek vásárlását meglehetősen megnehezíti.  De majd kitalálok valamit.