Platform: PC
Sokaknak hatalmas kikapcsolódást jelent a különböző eszközökre megjelent játékok. Ha rossz az idő, esetleg nincs program vagy csak egyszerűen nem akarunk kimozdulni, de nincs kedvünk filmet nézni akkor tökéletesen el lehet vele ütni az időt. Mikor még a szülővárosomban éltem sajnos kevés szórakozási lehetőség volt, ha az embert nem vonzotta az éjszakai élet. Ebből fakadóan tinédzserként hatalmas öröm volt, amikor otthon lett számítógép, melynek célja a játék volt. Ebből fakadóan 2003-ban ismerkedtem meg a Tomb Raider franchise-zal. Az első rész demóját rongyosra játszottam, majd az Ezt Vedd Meg! sorozat keretén belül a második rész lett az enyém. Utána ezek a kópiák eltűntek, s későbbiekben az új Windows rendszereken nehezen vagy egyáltalán nem voltak futtathatóak, s ennek is köszönhetően nem sorrendben játszottam a részekkel vagy pedig pályaugrásokkal vittem őket végig. Ennek ellenére a harmadik részt nehezen, de magamévá tettem.
A franchise hullámzó sikerének köszönhetően kétszer építették újra, de a klasszikus epizódok rajongóit nem igazán sikerült megfogni velük. Nekem a könnyed továbbjutás tetszett, de sajnos a régi érzetek eltűntek. Nyilván a pénz is szerepet játszott abban, hogy újra piacra kerültek a klasszikus részek ráadásul csomagban, ami remek ötlet volt. A régi kinézetre újat húzni pedig okos döntésnek bizonyult. Az életmódom változása miatt a játékok kiszorultak az életteremből, de mivel az új laptopom alkalmas volt a játék futtatására, így újra leültem elé. Természetesen több részletben, hiszen először a legendás első részt tettem magamévá, majd következett a második. Részemről pedig a hányatatott sorsú harmadik epizódnak is a végére értem.
Abból a szempontból nekem jó volt, hogy mikor megismerkedtem a sorozattal már hat elkészült epizóddal rendelkezett. A részek futtatásához persze megvoltak a technikai problémák, hiszen kezdetben a meglévő részeknek nem volt meg a technikai háttér, s később pedig az újabb rendszereken nem futott zökkenőmentesen. A remastered kiadás ebből a szempontból is okos döntés volt, hiszen stabil szórakozást nyújthat bárkinek. Részemről nem is volt probléma a sorrendben való játék, ámbár a harmadik rész nekem mindig mostohagyermek volt. Miért is gondoltam így?
A rajongók részben két részre osztódtak, hiszen még az újabb kiadások a könnyebb játékélményt biztosítottak, melyeket hamar magunkévá tudunk tenni, ha rutinos játékosok vagyunk, de a régiek nem ezzel a jelzővel rendelkeztek. Rengeteg fejtörő, rejtvény valamint kicentizett ugrások jelentették a továbbjutást, ami elég idegesítő tudott lenni főleg akkor, ha az ember nem mentett elégszer, s egy pályának akár a felét újra kellett játszani. Többször nekifutottam a harmadik résznek, de véleményem szerint a klasszikus részekből ez az az epizód, amely a legnehezebb, s egyben legszívatósabb is. Függetlenül attól, hogy elődje a látványban hozott annak idején előrelépést még a harmadik ebben a játékmenetben is finomított kicsit.
Aki utánaolvas az nagyjából tisztában lehet a franchise történetével, s leginkább azzal, hogy a siker miatt évente jöttek az új epizódok. Ennek köszönhetően pedig kevés esély volt nagyobb előrelépésre. Ha a tényleges megjelenés napjától követtem volna nyomon a szériát minden bizonnyal én sem lettem volna elájulva a folyamatos új részektől, melyek csak kisebb léptékben haladnak előre, de ahogyan akkor most sem érdekelt igazán, hiszen a játékmenet, és a felépítés ugyanaz volt. Az akkori technikai határok miatt pedig leginkább a bejárható tájakban az újabb fegyverekben, s az irányítható járművekben tudott csak a játék fejlődni. Ebben pedig rátett az elődjére a harmadik rész.
Én a szériában leginkább a dzsungeles és a havas tájakat szerettem a modern helyekkel szemben. Így nekem külön öröm volt annak idején, amikor a dzsungelben kalandozhattam. Már itt megjelentek már akkor is azok a momentumok, melyek jelezték felém, hogy nem lesz könnyű dolgom, hiszen már az első pálya is bőven tartalmazott olyan játékelemeket, melyek előre vetítették nekem azt, hogy a játék valószínűleg nehezebb lesz, mint az első két rész. Ebben pedig igazam volt, hiszen annak idején elég hosszú időre jegeltem a játékot. Itt is megvolt a két fő csalás. Az egyikkel minden fegyvert és elsősegélycsomagot megkaptunk addig a másikkal pályát lehetett ugrani. Annak idején az utóbbinak köszönhetően tettem részben magamévá, mert nem volt türelmem hozzá. Később mégis hellyel-közzel letudtam, de nem fogom azt mondani, hogy a remastered kiadásban nem használtam ezeket. Miért is?
A harmadik rész véleményem szerint ahogyan fent említettem az egyik legnehezebb és legszívatósabb. Újabb mozgások kerültek be a hősnőnk kelléktárába, mint a sprintelés vagy a csimpaszkodás. Ehhez pedig társult a nem épp játékosbarát irányítás. Rengeteg helyen hihetetlenül precízen kellen ugrani, kapaszkodni ahhoz, hogy egy kiszögelést, vagy rést elérjünk, mely a továbbjutásunkat biztosította. Nem ártott odafigyelni, hiszen szinte mindenhonnan ellenfél tört ránk rengeteg formában. Nem említve a különböző csapdákat sem. Ebből a szempontból mindenképpen jár a dicséret, hogy annak idején lehetőségünk volt csalni a játékban, s már a legelején hozzájuthattunk minden olyan eszközhöz, mely a továbbjutásunkat eléggé megkönnyítette. Természetesen mivel csomagról beszélünk, mely az első három részt, s annak kiegészítőit tartalmazta itt is jelen volt, hogy modern irányítással vághatunk neki a kalandnak. Ezzel semmi probléma nem volt, hiszen sokkal könnyebb volt ezáltal a mozgás. Ellenben akadtak olyan részek, amelyeknél a játékos kénytelen visszaállítani a régi irányítást, mert adott kiszögelést, ugrást lehetetlen végrehajtani az újabb irányítási rendszerrel. Ez pedig olykor sokat ronthat a játékélményen, ha állandóan a menüben kell állítgatni ezeket. Vannak olyan részek, amelyeknél sokadszorra sem sikerült az adott ugrás, s bizony az utolsó pár percet kénytelen voltam elengedni, mert úgy éreztem szétverném a laptopot, ha tovább szórakoznék vele.
A klasszikus részekben is komoly gondot okozott az irányítás valamint a kamerakezelés. Minden bizonnyal az évenkénti megjelenés nem tette lehetővé, hogy ezzel a problémával komolyan foglalkozzanak a készítők. A remastered kiadás pedig tulajdonképpen nem más, mint grafikai tunning, melyhez szoftveres stabilitás, és módosított irányítás tartozik. Ahogyan fentebb is említettem a modern irányítás nagyon sokat segített a játékokon főleg akkor, amikor lehetőségünk van körbenézni a tájat. De nem megoldás akkor, amikor precízen kell ugranunk, s maga a játék a régi irányításra lett építve. Emellett az új mozgások is okozhatnak problémát emiatt, s a harmadik résznél látszódik legjobban az, hogy komolyabban nem foglalkoztak a játékkal. Az újabb járművek miatt könnyű a beakadás helyekre, s körülnézés esetén nagyon könnyű „kilátni” az adott pályáról vagy „belenézni” hősnőnk fejébe. Ez a továbbjutásban olykor elég nagy nehézséget jelent főleg akkor, amikor már elég sok időt belefektettünk az adott napon a játékba. Megbocsájtható, hiszen nem várható el, hogy az alapoktól írjanak át egy játékot.
Visszatérve a harmadik részre, amennyiben legyűrjük az első pályákat újdonságként választhatunk, hogy mely tájegységekre akarunk eljutni. Természetesen a lezáró pályarészek nem elérhetőek. Ugyan akad némi történet, de az csak összekötő elemként funkcionál a pályák között. Ebben a részben újabb tájegységeket fedezhetünk fel, s még bónuszként újabb járművek lehetnek ebben segítségünkre. Vannak olyanok, amelyeket könnyű irányítani, s tényleg a segítségünkre van, s élvezet őket használni, de akadnak olyanok, amelyekbe beszállni egyfajta rémálom. Ilyen például a kajak, amellyel elég nagy távot tudunk megtenni, de sajnos irányításban majdnem egy horror, s ennek köszönhetően olykor még be is akadunk különböző részekbe. Ámbár emlékeim szerint annak idején is hasonló tapasztalattal voltam ennek köszönhetően.
A pályák nehézsége és hosszúsága hullámzó. Akadnak olyanok, amelyek majdnem egy órát is felölhetnek. Persze csak akkor, hogy ha mindenre megtaláljuk a megoldást, s nem töltünk túl sok időt arra, hogy megtaláljuk a megoldást a továbbjutáshoz. A csalások sokat tudnak segíteni, ha minden kifogyhatatlan fegyvereket és általuk könnyen legyőzhető ellenfeleket akarunk. Az elődjéhez hasonlóan persze gondoltak ezekre a játékosokra is a készítők, így ismét kaphattunk egy olyan pályát, ahol ideiglenesen fegyverek nélkül kell rájöjjünk arra, hogy hogyan is tudunk továbbjutni. Ez pedig elég érdekes volt mindenképpen. Meglepő volt számomra, hogy akadt olyan pálya, amin nagyon gyorsan végig tudtam menni, de akadt olyan, amelyik iszonyatosan idegesítő és idegőrlő volt. Nem mondhatom, hogy a játék bizonyos szakaszaira volt jellemző vagy ahogyan haladtam előre úgy jött elő. Meglátásom szerint talán mindegyik tájegységben volt könnyebb és nehezebben teljesíthető szakasz. Talán a könnyebben teljesíthetőek azok, amelyek rövidebbek voltak.
Természetesen itt is örülhetünk a magyar nyelvnek, de pár pályanév elnevezés szerintem inkább vicces volt mondható, mintsem korrekt és értelmezhető fordításnak. Emellett ismét megtekinthetjük a statisztikánkat, melyben helyett kapott a kristályok száma is. Utóbbiról annyira érdemes szót ejteni, hogy statisztikai számként üzemel, s semmi komolyabb jelentősége nincs. Korábbi konzolos portban számított mentési helyként, de ugyebár a PC-sek megkapták könnyítésnek a manuális mentési lehetőséget. Utóbbi akkor tud frusztráló lenni, ha egy nehéz pályán szinte percenként kell mentenünk.
Statisztikában megnézhetjük mennyi ellenfelet öltünk meg, illetve mennyi titkos helyet fedeztünk fel. Utóbbi teljesen úgy működik, mint a korábbi részekben, ahol valamiféle tárgyat vehetünk majd fel, s ami majd statisztikai szempontból előnyös. Természetesen abban az esetben, ha érdekel minket. A megtett táv pedig nem fedi a valóságot főleg akkor, ha sokszor kell újratölteni a játékot, vagy időközben jövünk rá, hogy egyes részek felfedezése teljesen felesleges volt.
A klasszikus játékot annak idején egyszer már végig vittem, s akkor sem a legkellemesebb emlékeim maradtak meg számomra, ahogyan beleolvasgattam a 15 évvel ezelőtti írásomba. Nem is véletlen, hogy annak ellenére valamelyest stabilan futtatható volt a korábbi rendszereken nem vettem elő. Az sem meglepő, hogy a rajongók a legnehezebb epizódnak szavazták meg a régebbi epizódok közül. Az én álláspontom közül egy játék akkor tud élvezetes lenni, ha leköt, s van benne nehézség, de megvan az egyensúly azért, hogy élvezhető legyen még, s ne csak pár órás tevékenység legyen bárki számára. A harmadik epizód elég nehézre sikeredett, s a remastered kiadás is megerősített abban, hogy nem szeretném újra végig csinálni, mert iszonyatosan idegesített a játék.
Ezt negatívumnak is felsorolhatom, hiszen nagyon sok olyan eset volt, amikor szó szerint már az őrületbe kergetett az, ahogyan az alkotók egyes pályákat megalkottak. Sokszor úgy éreztem magam, mintha labirintusban lennék, s épp eltévednék. Grafika lényegtelen, hogy csak úgy, mint a klasszikus megjelenés esetén nagyon sokszor sikerült elmennem tárgyak, eszközök, kulcsok mellett, mert beépültek a tájba. A legbosszantóbb részemről mégiscsak az, hogy szinte versenyt űztek a rajongók, hogy mennyire pontosan és mennyiszer tudják az általunk irányított karaktert megölni. Olykor a legváratlanabb helyeken tűntek elő csapdák, ellenfelek. Emellett pedig pályák ugyan nagynak érződtek, de egyes helyszíneket sokszor megkellett látogatnunk.
A játékidő korrekt, de iszonyú sok időt kellett beleölnöm, mire végig tudtam játszani ismét. Függetlenül attól, hogy az ember igazi szellemi orgazmust ér el, ha sikerül továbbjutnia vagy a játék végére érnie mégis iszonyatosan frusztráló tud lenni, amikor elakad. A játék korrekt játékidőt ad, s természetesen ha sikeresen teljesítettük elindíthatjuk a plusz játékot, ahol annyi bónuszt kapunk, hogy különféle ruhákat választhatunk kalandornőnknek valamint egy negyedórányi játékidőt adó bónusz pályát kapunk, ha minden titkos helyet felfedeztünk a játékban. Utóbbival nem foglalkoztam, inkább mentést használtam, hogy végig vigyem, de komolyabb kihívást nem jelentett. Kicsit könnyebb nehézségi szinttel megkaptuk a kiegészítő részt a The Lost Artifact-et.
Ahogyan nekikezdtem úgy tűnt, hogy valamivel sokkal könnyebb, mint a fő rész. Bevallom nagyot tévedtem, hisz már a pályaelrendezés is olyan volt, hogy könnyű belegabalyodni. Nem mondom azt, hogy hatalmas pályák várnak ránk, de aki több időt akar beleölni az legalább két órát minimum el lesz vele. Igazából, ha csak át akarunk rohanni a kiegészítő részen, akkor nagyjából fél órára lesz szükségünk, ha tudjuk, hogy merre kell mennünk. Én ez alól kivétel voltam, s megismerkedtem ismét azzal, hogy a játék mennyire is megnehezíti azt, hogy tovább jussak. Kérdés persze adott, hogy vajon az új játékosokat mennyire vonzotta be a játék, hiszen a fejlesztők iszonyatosan megnehezítették azt, hogy egyes részeket magunkévá tudjuk tenni. Szinte minden egyes fordulónál várt valami ellenfél vagy esetleg valami csapda, aminek köszönhetően szinte folyamatos volt a mentések használata. Természetesen itt is az a helyes, ha folyamatosan mentünk, amely a játékélményt kicsit tompítja, hiszen előfordult, hogy másodpercenként kellett újratölteni az adott pályát. Kicsit úgy éreztem, hogy a készítők szerették volna magukat felülmúlni abban, amit megalkottak a fő részben.
A kiegészítő rész természetesen azoknak kedvezett inkább, akik minden titkos helyet fel akartak fedezni, s mindenféle tárgyat magukénak akartak tudni. Szinte lépésenként kaptuk a tárgyakat a The Lost Artifact-ben, ami olykor kicsit sablonosnak hatott, mert egyszerűen nem éreztem azt, hogy ennyi mindenre szükség lett volna. A pályák kicsit összefüggéstelenül voltak megalkotva még akkor is, ha látványra továbbra sem lehet panaszunk. Persze pár easter egg is miénk lehetett többek között a számítógép asztalon talált második Tomb Raider játék kiegészítőjének a fizikai kiadványa.
Szerencsére hamar a végére értem, s nem is törekedtem arra, hogy mindent megtaláljak, mert a pályák itt is inkább labirintusszerűen voltak megalkotva, mint sem logikailag. Így itt is könnyen eltévedhetünk, ha nem figyelünk éppen. Az pedig külön nehezíti a továbbjutást, hogy olykor ha rossz helyre kapaszkodunk fel vagy rossz ugrást hajtunk végre, akkor egy korábbi pályaszakaszra érkezünk vissza.
Jöhet a fontosabb része a dolognak: a látványvilág. Annak idején pont ez volt az, ami a harmadik részt megkedveltette. Nem volt könnyű az első két epizód sem, de a harmadik iszonyatosan nehéz volt ahhoz, hogy komolyabban nekiüljek, s pályaugrások nélkül tegyem a magamévá. Már akkor is látható volt, hogy előrébb léptek a fejlesztők a látványvilággal, s ez mindenképpen tetszett. Grafikailag pedig hihetetlen élményt jelentett a Remaster kiadás, hiszen hihehetetlen látványvilágot kaptunk, amiben öröm volt bóklászni egészen addig, míg maga a játék fel nem cseszte az agyunkat. Mindezek mellett természetesen itt is megkaphattunk a magyar feliratot, ami olykor nem csak nem volt tökéletes, hanem igazi félrefordításoktól volt tele. A modern irányítás olykor pont a tovább jutásunkat nehezítette meg, de akadtak hibák is, mint amikor megfelelő kulcsot használtuk, s nem nyílt ki a hozzá tartozó ajtó. A járművek kaotikus irányításáról már nem is beszélve. De legalább a kiadvány szoftveresen stabil, s egyetlen egyszer sem tapasztaltam ebből eredő hibát.
Összegezve a Tomb Raider Remastered I-III egy három játékot és azok kiegészítőjét tartalmazó csomag. Amennyiben elég talpraesettek vagyunk, hamar rá tudunk jönni a továbbjutások mikéntjére, akkor is remek és tartalmas szórakozás lehet nekünk a csomag. Grafikailag az alkotók kihozták belőle amit csak lehet, de véleményem szerint, hogy az idei korosztálynak ez már kevés lehet. Jómagam örültem, mert kellemes gépigényének köszönhetően legalább a laptopmon is elindult, s stabilan futtatható volt. Mindenképpen egy plusz pont, hogy egyetlen egyszer sem tapasztaltam szoftverhibát.
Annak idején sem voltak könnyűek a játékok, s a kicentizett ugrásokat tinédzserként is utáltam, s ezzel így is vagyok felnőttként. Ennek ellenére tetszettek a játékok, s igazi mentális orgazmust jelentett egy-egy feladat megoldása vagy az adott játéknak a végére jutás. Szerencsére engem soha nem érdekeltek a statisztikák, így a játékban található titkos helyek és tárgyak is teljesen hidegen hagytak. Ellenben viszont az irányítás régen sem volt könnyű, s sajnos most sem az. Ez egy hatalmas negatívum részemről, mert az alkotók nem nyúltak ehhez hozzá, s hiába kapott modern irányítást a játék, hogy végre az egérnek is hasznát vehessük sajnos a továbbjutás miatt sokszor vissza kell kapcsolni a klasszikusra.
Fentieket alapul véve én azt gondolom egy korrekt csomagot kaptunk, habár nálam két rész között hatalmas kiesés volt, de szilveszter napján legalább legyűrtem az első csomagot. Egyben biztos vagyok, hogy egy darabig nem fogom elővenni, de legalább jó szórakozásnak bizonyult, amíg előkaptam. Minden bizonnyal nem az új játékosrétegnek készült, de a régi rajongók mindenképpen örültek neki. Egy akció keretében pedig bőven megéri a pénzt.