Silent Hill 2 (2001) Teszt


Platform: PC
Ha a helyzet úgy hozza, hogy valami okból kifolyólag a négy fal között kell keresnem a szórakozási lehetőséget, akkor minden bizonnyal az esetek többségében inkább egy filmre, vagy épp kedvenc sorozatom épp aktuális epizódjára esik a választásom. Ez leginkább azért van, mert ugyan vannak kedvenc játékaim, s olyanok is akadnak az új megjelenések között, melyek felkeltik az érdeklődésem, de vizuális szórakozás keretein belül valahogy csak a filmek, s sorozatok voltak teljesen kielégítőek ebből a szempontból számomra.
Jó pár évvel ezelőtt egy nyári délutánon, amikor épp eső áztatta a szikkadt talajt, úgy hozta a sors, hogy unalmamban elkezdtem az internet bugyrait kutatni, hogy vajon mi legyen a következő film, amit épp megnéznék aznap délután. Így találtam rá egy hangzatos címre: Silent Hill. Meglesve kedvenc videómegosztó portálunkon az előzetesét úgy döntöttem teszek vele egy próbát. Nem bizonyult rossz döntésnek a választás, mert a film tetszett olyannyira, hogy utána többször is megnéztem. A történet, zenei aláfestés, s befejezés olyannyira hatással volt rám, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon milyen is lehet tulajdonképpen maga a játék, ami az alapja volt a filmnek. Általában a játékokból készült filmek gyengébbek szoktak lenni az eredeti „forrásnál”, ezért végül úgy döntöttem, hogy mégis teszek vele egy próbát ennek ellenére. Az első rész 1999 elején látott napvilágot, s sajnálatos módon PC-re nem jelent meg, ellenben leleményes rajongóknak köszönhetően egy emulátor segítségével játszhatóvá vált mindenki számára, bár emiatt az irányítás hagyott némi kívánnivalót maga után, de szerencsére akadt egy-két virtuális ismerős, akik hatalmas rajongója volt – és minden bizonnyal jelenleg is az – a szériának, így lelket öntöttek belém, ami elszántsággá vált, hogy az irányíthatatlanság ellenére is végére akarok érni a játéknak. Végül pozitív kicsengése lett a dolognak, s bizonyossá vált, hogy amint szabadidőm engedi „magamévá” kell tennem a második részt is, amiről ódákat zengtek, s zengenek játékos berkeken belül, miszerint teljesen sikerült felülmúlnia elődjét. Ami pedig nagy szó, hisz kevés olyan alkotás van, amelynek folytatása magasan veri az elődjét.
1999-ben az első epizód hatalmas sikert ért el annak ellenére, hogy konzol exkluzivitást élvezett, s máig nem jelent meg hivatalosan PC-re. Közel három évet kellett várniuk a rajongók, hogy kezükbe vehessék a Silent Hill 2-őt, mely új történettel, új főhőssel a középpontban jelent meg 2001-ben. A játék hatalmas siker lett olyannyira, hogy az utána következő epizódoknak még megközelíteniük sem sikerült azt a pozitív kritikai visszhangot, eladási mutatókat, amit a második rész produkált. Elmondható ennyi év távlatából is, hogy nem csak a Silent Hill sorozat legjobbjával állunk szemben, hanem a túlélő horror műfaján belül is igazi gyöngyszemről van szó, amire simán ráaggathatjuk a minőségi jelzőt.
Ezúttal is férfi főhősünk lett, James  aki egy nap kap egy levelet feleségétől, melyben közli vele, hogy egy korábbi helyükön várja őt, ami Silent Hill-ben található, ami azóta inkább egy szellemváros, mint egy kellemes üdülőközpont az ott történt rendhagyó események óta. Szerelmes hősünk természetesen útra kel, s meg sem áll a városig. Azonban a célja nem az, hogy újra lássa feleségét, hanem kiderítse az igazságot. Ugyanis a levél a felesége kézírásával íródott, amivel egyébként nem lenne baj, ha a nő nem lenne halott egy ideje…
„In my restless dreams I see that town: Silent Hill. You promised you’d take me there again someday. But you never did.  Well I’m alone there now, in our special space. Waiting for you….”
Tovább…

Ősz

Beköszöntött. Ma egész nap esik az eső, ami nem jelent mást, mint hogy kénytelen vagyok itthon ülni, netezni és/vagy filmeket, sorozatokat nézni. Ez van.

Holnap meglátom mi lesz, ugyanis beszélnem kell az osztályfőnökömmel, ugyanis amikor beteg voltam, voltam olyan okos, hogy egy mezei megfázással nem mentem el orvoshoz, így természetesen nincs igazolásom. Habár jelen pillanatban le is szarom magasról, mert hiányzásaim napjainak száma még a kétjegyű számot se éri el, továbbá minden tantárgyból van jegyem, s nem is rosszak. De azért nyomatékosítanom kell, hogy közbeszólt az élet, ilyenkor nincs mit tenni. Még akkor is, ha ez csak fél igazság, melynek van valóságalapja, de nem játszott közbe az iskolai hiányzásaimba.
Tudom, nem szép dolog hazudni (jelen pillanatban jelenleg így van), de úgy vagyok vele a tavalyi év végén több embernek is el kellett volna véreznie hiányzásai miatt, főleg azoknak, akik 2-3 hónapot is „kivettek” szünetnek. De nem, ők itt vannak, és folytatják a „munkájukat”, akik meg bejárnak dögöljenek meg… Szép.

A fent említett hiányzások miatt nem tudtam adni egy jó tanácsot pár embernek, hogy először szedje ki magából azt a bizonyos gerendát, aztán keresse bennem a szálkát. De ugye ami késik, az nem múlik.
Péntek este végre kimozdultam itthonról, csak úgy, mint tegnap este. Na nem volt nagy valami, 1-1,5 óráig voltam csak távol. Egyszerűen nem volt kedvem itthon vagy épp máshol ülni, amikor elég jó idő volt. Tegnap ráadásul jó meleg is volt este, amit édesen főszerezett egy kis szél, szóval elég nagy hülyeség lett volna részemről itthon maradni, főleg hogy egész nap a gép előtt ültem. Ugyanis a weboldalamon egy enyhe változtatást hajtottam végre rögtön azután, hogy kimostam, s mire észbe kaptam már este nyolc óra volt!

Ma az interaktív vizuális élmények tengerébe vettem bele magam, azaz több mint egy hét után ismét nekiállok a Silent Hill 2-nek, annak a túlélő horror folytatásának, ami nekem nagyon tetszett. Nem hiszem, hogy ma végig vinném, de nem zárom ki ennek a lehetőségét.

Ember tervez…

…sors közbeszól. Ugyan nem így szól a hangzatos közmondás, de jelen pillanatban inkább a sorsra fognám a becsusszanó nehézségeket. Mert ugyebár az ember hiába próbál előre tervezni, legtöbbször pofára esik. Ráadásul elég keményen.

Valahogy ismételten kezd kicsúszni kezem közül az irányítás, s ezt valahogy nem veszem túl könnyen. Egyszerűen rengeteg időt töltök az iskolában, a délutáni szabadidőm pillanatok alatt „köddé” válik, majd kettőt pislantok, s már a buszon vagyok útban az iskola felé. Önmagában még ezzel nem is lenne problémám, hisz az ember nem élhet csak a szórakozásnak, dolgozzon is közben, mert ugyebár tanulóként a munkahelyem az iskola. És ugye aki nem dolgozik, az ne is egyék…
Ezzel teljes mértékben egyet értek, habár nem vagyok minta diák, néha napján nálam is becsúszik egy olyan termetes „nem akarok bemenni másnap” című hullám, de ettől függetlenül a jegyeim elég jók, s többször járok be, mint amennyit itthon vagyok, s szerintem ez így van rendjén.

Viszont mostanában egyszerűen elkezdetett idegesíteni ez az egész iskola. Egyszerűen arról van szó, hogy az osztály három negyede szinte állandó jelleggel hiányzik. Első órákra nem jár be, utolsókról elmegy, vagy pedig egész nap be se megy. Vizsgák következnek, fogyatkozik a létszám, s ez egyáltalán nem jó. Mert nem csak azzal van a baj, hogy nem haladunk a tananyaggal, hanem azzal is, hogy ezzel nekünk is betartanak. Arról nem is beszélve, hogy nagyon úgy néz ki, hogy egyesek engem próbálnak felhasználni hiányzásuk elfedésére, melyre tökéletesen elferdített, vagy éppenséggel valóságnak egyáltalán nem megfelelő dolgokkal rukkolnak elő, ami hátterében természetesen a hétköznapi okoskodás és beképzeltség áll. Mert ugyebár én mire fel engedem meg magamnak a hiányzást, szép. Ennek fényében pedig eldöntöttem, hogy itt az ideje, hogy az asztalra csapjak, s jó pár embert elküldjek a jó büdös fenébe.

Igazából mostanság eléggé sok gondolat nyomaszt. Szeretném azt mondani, hogy ez mind azért van, mert ez az utolsó év, s ezután már a nagybetűs élet jön, de nem emiatt van. Egyszerűen csak látom magam, hogy már rég túl léptem a huszadik életévemet, s az egész életem szinte csak arról szólt, hogy valamilyen szinten teljesítsem az iskola által rám rót kötelességeket, ami viszonylag sikeres volt, s egy ideig élveztem is, egészen az érettségiig. Akkor csalódtam egy hatalmasat az egész oktatásban, s az egészet a fenébe kívánom, s azóta is rosszalóan rázom a fejem.
Ugyanis akkor jöttem rá, hogy senkit nem érdekel az, hogy a diák mit bír, vagy épp mit nem, vagy mire van energiája, vagy mire nincs. Borzasztó volt, amikor az ember nyolc órát kénytelen végigülni, majd fél négy tájékán hazaesni, s valamennyit csak tanulni, miközben hihetetlenül fáradt. A nap végére pedig arra sem marad elég energiája, hogy a kedvenc számát énekelje, miközben lazító fürdőt vesz. És akkor még nem beszéltem a baráti társaság lemorzsolódásáról, illetve elektronikussá „válásáról”. Aki meg marad, az pedig automatikusan landol a hétvégi barátok között. Szép.
És elvileg a húszas éveimnek kellene a legemlékezetesebbnek lennie, amire érdemes visszaemlékezni? Hát akkor nálam elég nagy problémák vannak, ugyanis én értékelhetetlennek tartom ezeket az éveket.

Nyilván részben én is hibás voltam a történtekért, hisz valami mód biztos lett volna arra, hogy elég időt tudjak áldozni a barátaimra, szórakozásomra, anélkül, hogy iskola kerülővé váljak. Nem váltam, ennek az ára pedig az lett, hogy a hétköznapjaim totál leszívják az energiám. Ha nem kialvatlanság, akkor a tanulás fáraszt le, de annyira, hogy este 7-re már csak TV előtt döglő zombi leszek. És ez így nagyon nincs rendjén! Nagyon nincs!
De akkor mi is lenne a megoldás?
Nem tanulni, s bukdácsolni? Nem járni iskolába? Természetesen az lenne a legjobb megoldás, ha lenne egy járható közép út. De a probléma itt gyökeredzik; ugyanis nincs járható közép út.
Noha hiányzásaim miatt soha nem rezgett alattam a léc – még, ha ezt a látszatot is akarták páran kelteni -, de valahol mégis úgy adódott, hogy amikor beteg voltam, még 1-2 napot hozzátettem, csak hogy meglegyen az a fránya egy hét. Továbbá meg adódtak az ilyen egy napos hiányzások is. Pont emiatt, mert egyszerűen elviselhetetlen a tanárok tempója, a rengetek hiányzása a többieknek, ami hátráltat minket, és még akkor arról nem is beszélve, hogy utazni is kell, s mire hazaérek már hulla vagyok.

Valahol épp ezért várom, hogy végre munkába állhassak. Letelik a meghatázott munkaidő, és onnanstól kezdve azt csinálok amit akarok. Nem kell haza menni, s könyvek felett szenvedni.
S ráadásul lehetnek barátaid, nem kell, hogy horrorisztikus gyorsasággal cserélődjenek az emberek a környezetedben, mert nincs időd találkozni velük, vagy csak ritkán. Nem kell egy chat programra (MSN) korlátozni a személyes kapcsolatokat. Mert hiába van webkamera, mikrofon, az élő találkozás mégis csak jobb.
Tényleg várom már, hogy vége legyen már ennek, s élhessem a saját életemet. Amikor nem kérik rajtam számon, hogy mit csináltam előző délután. Hihetetlen, de jelenleg itt tartunk. S nem csak én vagyok így vele…

Wake Up, When September Ends

…szól a Green Day egykori nótája. Hát bizony, jövő héten vége a szeptembernek, s amilyen módon telt, bizony én is örültem volna, ha valaki most ébresztene fel.

Úgy néz ki a tervezett heti 2-3 bejegyzést sikerült leredukálnom 1-re. Szép.
Ahogyan jeleztem egy héttel ezelőtt, félig gyógyultan libbentem be az iskolába, ahol természetesen megjegyezte egyik tanár, hogy én nem járok iskolába. Mondom kösz, beteg voltam, de lényegtelen.
Ráadásul aznap tudtuk meg, hogy pluszban kaptunk egy órát, ami nyolcadiknak felel meg. Egyértelműen be lehetett volna tenni máshova, de a tavalyról bukott tanuló miatt mégis maradt ott, ahol van. És miért? Hogy neki ne kelljen bejárjon, mert neki megvannak az anyagai. Igaz, ettől függetlenül neki be kellene járnia. Csak remélni tudom, hogy hamar elvérzik, mert egyáltalán nem csípem a fejét.

A hét közepén végül kivettem még egy napot, hogy elrendezzem a szükséges orvosi vizsgálatokat, természetesen pont emiatt nem mentem el az iskolaira, ugyanis az orvos egy idióta, neki aztán mondhattam volna, hogy betegen az ember otthon van, és nem kórházba rohangál, hogy – az egyébként is legyengült – immunrendszerét gyengítse azzal, hogy összeszedjen valamilyen kórt. És arról még nem is beszéltem, hogy ahhoz nem kis erőt kellett volna összeszednem, hogy bemenjek. Igaz, hiába mentem volna el időben, akkor sem tudtam volna elrendezni a szükséges dolgokat. Ez van.

A tanítás utolsó két napja nagy nehezen eltelt, én ennek nagyon örültem, habár olyan szinten eltelt a két nap, hogy hihetetlen. Ma pedig megint készülhetek másnapra, ami jelenleg az egyik legnehezebb is egyben.
Ráadásul még koránt sincs vége az adminisztrációs munkának, szóval… Remélem, hogy hamar elmegy ez az év, s a vizsgáim is sikerülnek, mert iskolát többet nem akarok látni.

True Blood: 2.évad

Kevés olyan sorozat van, amire azt mondom, hogy egyben jobb legyűrni az aktuális évadot, mint egy epizód/hét formában megnézni. Nálam a True Blood ilyen, melynek első évadával még január környékén ismerkedtem meg. Igaz, egy hét alatt sikerült is letudnom az akkor még aktuálisnak számító első évad tizenkét epizódját, s nagyon tetszett.
A széria idén nyáron tért vissza újabb tizenkét epizóddal, aminek csak az évadnyitányára voltam kíváncsi, utána eltettem, hogy majd valamikor folytatom. Az a „valamikor” pedig két napja jött el, amikor is leszedtem a teljes második évad, s azonnal landolt lemezen.
A tévécsatornák egyáltalán nem érdekelnek, kizárólag filmeket/sorozatokat nézek, azokat is többnyire letöltött formában. Valahogy mindig szomjazom az újdonságra, így végül úgy döntöttem, hogy úgy sincs net, a szerelők se akarnak erre járni, legyűrjük a második évadot.
Kezdtem az első résszel ismét, majd folytattam a másodikkal és harmadikkal, végül ma a negyedik epizódtól teljesen kivégeztem az aktuális évadot, ami szerintem borzalmas lett, s igazán nem is értem, mire fel ez a nagy ájuldozás az új évadtól.
Természetesen már nem csak egy történetszál az, amit látunk az egész évadban, hanem kapunk egy másikat is, ami az évad vége felé szerintem totális baromság volt. Egyszerűen nem is értem, hogy ez mégis miként érte el, hogy az HBO legnézettebb sorozatává váljon, mert ez bizony borzalmas volt. Mivel azért voltak jellegzetes dolgok, ezért nálam erősen közepes a széria, lehet, ha nem egyszerre nyomtam volna le a második évadot, már rég búcsút mondtam volna neki. Egy biztos: jövőre kizárólag egy mámoros napon fogom letudni az újabb tizenkét epizódot.
Tovább…

Hung: 1.évad

A nyári darák, s nyári sorozatok közül a Hung volt az első újonc, amit rögtön bepróbáltam. Hazánkba októberben fog érkezni az HBO-ra, Hung: Neki áll a zászló címmel. Szerintem borzalmas magyar címet találtak neki, de sokaknak bejön. Mondjuk lényegtelen, mert úgy is az eredeti címét fogom használni.
És miről is van szó? Az HBO új vígjátéksorozatáról, ami elég nagy sikert ért el, s nekem is bejött teljes mértékben. Egyetlen negatív dolgot tudnék kiemelni, az pedig az epizódok száma, ugyanis az első évad csak tíz epizódból áll, sajnos.
Természetesen ez semmit nem ront az összképen, habár az elhúzódó tennivalók közepette én sem tudtam naprakész lenni, s egyben toltam végig az utolsó két részt.
Ez az a sorozat, amit semmit nem kell (nem is szabad) komolyan venni, s annyira tud rajta szórakozni az ember. A sorozat címe a középiskolai testnevelő tanár testrészére utal, ugyanis Ray övön alul rendesen el van eresztve. Az egykori iskola nagymenője harmincas éveire begyűjtött egy válást, két eléggé elfuserált gyereket, ráadásul háza is leég, így kénytelen egy sátorban aludni. Pénze nincs, ezért elmegy egy tanfolyamra, ahol reméli tanul valamit, amivel több pénzhez juthat. Sokadik alkalommal megfekteti Tanya nevű független költőnőt, aki felháborodása közepette adja az ötletet a férfinak: bocsájtsa áruba legbecsesebb testrészét.
Tovább…

Silent Hill – A halott város

Műfajában számomra benne van a Top 10-ben. Nem tudom vajon akkor is ezt mondanám, hogy ha játszottam volna a játékokkal is?
Minden esetre nagyon hangulatos film volt az elejétől a végéig. Nekem nagyon bejött, pusztán azt sajnálom, hogy még semmi hír nincs a második részről.

Mint már említettem a játékokkal (sajnálatomra) nem játszottam. Kipróbálás erejéig jutottam a film megtekintése után. Abból a kevésből azt mondhatom, hogy sikerült a látottak alapján átültetni a filmre a hangulatot. Talán annyi különbséggel, hogy a lányát kereső személy a filmben nő, míg a játékban férfi.
Tovább…

Weeds: 5.évad

A legtöbb széria kifut májusban, így az ember örömmel fogadja a nyári sorozatokat, mint amilyen a Weeds is, ami az első keresztségében még a Nancy ül a főben magyar címet kapta, azonban csatornaváltás következtében egyszeűően csak Spangli lett. De ez most nem lényeg.
Azt már korábban ecseteltem, hogy sorozatfüggőségem a Lost-tal kezdődött, melynek ötödik évada számomra teljesen értékelhetetlen volt. Viszont a kitaposott ösvényen halad a Weeds is.
Akkor ismerkedtem meg a sorozattal, amikor több, mint két éve ide is be kötettünk végre a kábel tévét. Mivel analóg volt, így elég volt a csatlakozásnál bütykölni egyet, s máris lett HBO prémium csatorna, ahol egy nyári estén futottam össze a sorozattal, melynek első évados ismétlései mentek. És persze nem azokat az epizódokat kaptam el, melyek épp visszafogottak voltak. Eredetiség volt benne, így hát párszor belenéztem.
Tavaly, érettségi szünetben kapott el az unalom, ugyanis a kora estéimet nem tudtam mivel elütni. Volt felesleges lemezem, így hát az első három évad elfért három lemezen, így hát begyűjtöttem, s megnéztem zsinórban a három évadot, melyet közvetlenül a negyedik követett, amelyben elkezdődött a minőségi színvonal esése, s ami az ötödik évadban is kitartott.
Tovább…

És ennyi volt

És vége a hétnek, s a mai nappal pedig a „beteg szabadságom” is. Sajnos. Ugyanis nem jöttem rendbe teljesen, ezért azt gondoltam, hogy holnap nem megyek be, de mivel módosult a holnapi iskolai program, így egyetlen óráért kénytelen vagyok végigszenvedni hetet, mivel nemes egyszerűséggel olyan a tananyag, hogy nem merek hiányozni.

Érdekesen telt a hetem, az biztos. Nem hiszem, hogy az új influenzát kaptam volna el, mert ugyan más lefolyása volt a megfázásomnak, de valahogy könyebben átcsusszantam rajta. A héten tudtam pótolni a hiányosságaimat néznivaló terén, továbbá játszani is tudtam, meg zenét hallgatni. Egyetlen nagy negatívum volt, hogy itthonról nem tudtam elmenni, mivel azért annyira nem viseltem könnyen a betegségemet. Természetesen holnap majd „pakolok rá” még néhány tünetet, hogy ne mondhassa senki, hogy itthon lebzseltem. Mint már említettem, beteg voltam, nem haldokoltam ugyan, sőt, nem is volt olyan vészes, mint lenni szokott ez a megfázás, de ettől még volt lázam, és szarul éreztem magam. Más okoskodására meg végképp nem vagyok kíváncsi, ha ő lázasan, taknyosan be akar menni, akkor menjen, én ilyenkor itthon maradok és ápolom magam.

Szóval kedden kicsit jobban voltam, bár szerdán már éreztem, hogy ennyivel nem úszom meg. Csütörtökön volt a legrosszabb, pénteken és szombaton pedig magas lázzal küszködtem.
Már szerdán megvolt a pénzem, de inkább itthon maradtam, mert nem éreztem magamban annyi lelkierőt, hogy elmenjek, és megvegyem a memóriát az épülő PC-mhez, s ezt pénteken tettem meg. Beléptem a boltba, vártam is vagy tíz percet, mert előttem voltam. Nem értettem, hogy az eladó miért állítja át a légkondit. Éreztem, hogy melegem van, de persze ez csak a láznak volt betudható. Hazaérkezvén azonnal beszereltem a memóriát, s összetettem a kezem, hogy már csak a processzorra van szükségem, s végre egy normálisabb PC-m lesz, igaz az extra dolgokat csak később tudom megvenni.
Amikor öltöztem át, rájöttem miért is állítgatta az eladó a légkondit: iszonyatosan leizzadtam, csorgott rólam a víz, ugyan nem mértem meg a lázam, de mivel nem volt meleg, így gondolom több volt, mint 39° tekintve, hogy nálam ilyen reakció nem volt a lázra.

Ugyanez az eset megismétlődött tegnap is, amikor anyám egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy venni kell nekem egy új monitort, mert a régi már kileheli lassan a lelkét, így elmentünk a közeli PC boltba, ahonnan cipelhettem hazafelé a monitort. Igaz, csak húsz perces út volt, de jól bedurrant a kezem, olyan izomlázam van, mint ha konditeremből jöttem volna.

Először átkoztam is érte, hogy miért most, hisz beteg vagyok, de aztán működésre bírtam, s sokkal jobb volt, mint elődje. Ki is próbáltam rajta a Tomb Raider: Underworld-öt, ami iszonyatosan jól nézett ki rajta, s ekkor tudtam megvizslatni, hogy grafikailag mennyire is szép.
Viszont hátulütőként megtapasztaltam, hogy a mezei .avi kiterjesztésű fájljaim mennyire rossz minőségűek a HD tartalmakhoz képest, igaz, az én PC-m még nem áll készen arra, hogy nagyfelbontású tartalmakat tudjak rajta futtattni.

Ma úgy terveztem majd, hogy egész nap DVD-zek, de időközben utolértem osztálytársamat, aki közölte velem, hogy változott a holnapi terv, s az órák meg lesznek tartva. Mivel van egy óra, aminek a tananyaga nehéz, s az sem biztos, ha ott vagyok megértem, így ugyan húztam a számat, de jeleztem neki, hogy bemegyek. Kérdés már csak az, hogy holnap mennyire fogom magam jól érezni, mert elvileg most már csak jobb lehet, rosszabb nem, de ezt majd látjuk.

Silent Hill (1999) Teszt

Platform: PC

Kb. egy hete írtam meg a Silent Hill film kritikáját, melynek kezdő soraiban épp arról írtam, hogy magukkal a játékokkal nem játszottam, s csak kipróbálás erejéig jutottam.
Nos, a kritikám jövő hét hétfőre volt időzítve, azonban egyéb hangulati tényezőknek köszönhetően nekiültem az első játéknak is, s végül annyira beszippantott, hogy ki is pörgettem. Így ennek fényében azonnal közzé tettem a filmet, hogy közzé tudjam tenni a játékról szerzett benyomásokat.
Többször leírtam, hogy nem vagyok nagy játékos, 1-2 húzócím az, amit többször előveszek. Azokkal a játékokkal, melyekkel találkoztam szinte csak kipróbálás erejéig jutott, azonban pár címnek sikerült lekötni annyira, hogy valóban kipörgessem. Igaz, azóta is ott rohadnak valamelyik tokban.
Elég kevés olyan filmmel találkoztam, aminek „hírnöke” egy játék volt. Történetesen talán kettőt tudnék felhozni hirtelen, aminek a nevét is tudom. A Silent Hill ebből kiesik, ugyanis előbb láttam a filmet, mint ahogyan kipróbálhattam volna a játékot. Magáról a filmről csupa jót tudok csak mondani, semmi negatívat nem tudnék felhozni, esetleg a film befejezését, ami már folytatásért kiállt (habár jelenlegi hírek szerint nem lesz).
A film megtekintése után, természetesen az összes fellelhető anyagot elolvastam, amit érdemes a sorozatról tudni. Hiába, hajtott a vágy, hogy magamévá tegyem a játékot is, s kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lehet a város utcáin bolyongani egy-egy karaktert irányítva. S persze nem utolsó sorban arra is kíváncsi voltam, hogy melyik a jobb: a játék vagy a film.
Tovább…