Kecskenyál blogja

Ismételten egy érdekes bejegyzés lesz. Főleg mindezt szilveszter éjszakáján. Bár utóbbi nem igazán izgat, hisz egy évvel ezelőtti bejegyzésben már eléggé körbejártam a témát, hogy nekem miért nem ünnep a szilveszter, s miért nem vagyok hajlandó beállni a sorba, hogy aztán birka módjára ünnepeljek egy olyan dolgot, amiben egyébként semmi ünnepelni való nincs.

A mai nap nem sok mindent terveztem. Hisz első körben fontos említeni, hogy ma ismételten munkába kellett menni még akkor is, ha az ledolgozásra kerülő munkaidő kevesebb az átlagosnál, bár nekem örökkévalóságnak tűnt főleg a műszak második fele.
Az utolsó hónap tehát munkával telt. Tényleges munkahetek alatt összesen két darab bejegyzés született (itt és itt) erről. Ennek leginkább az volt az oka, hogy eléggé elfoglalt voltam, továbbá hazaesve inkább már fáradt voltam és aludtam volna. Vegyes érzelmeim alakultak ki. Ugyanis több telephelyről lett volna szó, de végül kettő között kellett ingázni. Sajnos pont úgy alakult, hogy az egyik helyen kifejezetten rosszul éreztem magam a másikon pedig jól. A korábbi bejegyzésben részletesen leírtam, hogy mi is voltam a problémám: a kollégákkal nem sikerült úgy kijönni, ahogy kellett volna. A nők visszafogottak voltak, de valahogy éreztem, hogy nem nagyon bírnak engem. A férfiak pedig mezei szinten kulturálatlanok voltak, s örülhettem, hogy a nagy büfögések, fingások közepette nem hánynak le továbbá egyik delikvens túlzott nőimádata nem abban éri el a csúcsát, hogy esetleg házaséletét próbálja megosztani velem, vagy pedig esetleg más – általam nem tolerálható kategóriába esve – lép meg olyan dolgokat, amitől kapásból falnak mennék. Ugyan szakmába vágó munkát sikerült találnom. De mivel a szakmai képesítésem eléggé komplex, így nem terjedt ki mindenre sem a tudásom, sem a tapasztalatom. Úgy végképp, hogy ezen a téren szinte nulla tapasztalattal rendelkezem. Nagyon nem sikerült bevágódnom, s a munkától is a hajamat téptem volna. De aztán jött a megváltás: a következő telephely. Ahol azonban jól éreztem magam. Végül vissza kellett mennem a másik helyre, ahol olyan idegrohamok kerülgettek, hogy törni zúzni szerettem volna. Továbbá arról is tudomást szereztem, hogy a velem egy időben felvettek közül az egyikkel tuti, hogy nem fogom felvenni a versenyt, tehát az egész halott ügy. De mivel a próbaidőért is pénzt ígértek, így úgy voltam vele, hogy bírjam ki a próbaidő végéig.

Vártam azt, hogy mikor jön el az idő, amikor közlik az „ítéletet”, miszerint ennyi volt. És igen. Nem csalódtam, mert valóban eljött ez a pillanat. Részben az ő hibájuk is volt, hisz esélyem nem volt feljönni olyan szintre, amivel elérhetném, hogy kelljek oda. Hisz hogyan tudnék olyanoktól tanulni, akik nem csípnek, kiktől kérdezni se merek, kik szemrebbenés nélkül a képembe büfögnek vagy mellém finganak. Esetleg lazán előkapják előttem a félszemű kobrát megcsapolni fényes nappal a cég területén ahelyett, hogy ezeket az arra kijelölt illemhelyen nézőközönség nélkül végrehajtsuk? Tény és való, hogy részemről tojtam bele az egészbe, hisz pont ezért írattam ki magam pár napra az orvossal, hogy kibírjam a próbaidő végéig, mert már nem bírtam sem idegekkel, sem türelemmel azt, amit az – ex – kollégák művelnek.
Azonban engem is ledöbbentett, amit ma tapasztaltam.  A korrektség, s gerinctelenség netovábbjának tartottam a mai nap eseményeit. Első körben ugye hogyan kell közölni valakivel az elbocsátó „szép” üzenetet: természetesen félúton műszak közben! Persze a HR-s emberkének már lazán, szinte csípőből ment ez a dolog. Nem mondom, hogy nem rázott meg, mert egészen más dolog valamit tudni, s egészen más mikor ezt meg is erősítik. Viszont ezek után gyakorlatilag megszűntem létezni! Szerencsére nem volt különösebb nagyobb dolgok ma, így jó pár órát le kellett húznom úgy, hogy tudtam mi a döntés. Mert ugye hazamenni nem lehet ünnep van. Szerencsére a munkabeosztáson kívül senki nem gondolta így. Így attól a pillanattól, hogy közölve lett a dolog valahogy megszűntem létezni a pár óráig még kolléga tisztséget betöltő embereknek. Teljes döbbenet volt az, hogy észre sem vettek, s nem is foglalkoztak velem. Persze én is kerültem őket, ez tény. Aztán munkaidő végén reméltem, hogy lesz valami kisebb beszélgetés, esetleg valami mézes mázas madzag, amivel útnak indíthatnak. De semmi. Egy laza újévi köszöntővel elintéztük az egészet. És akkor vetődött fel bennem, hogy rendben. Nem tudtam azt a szintet hozni, mert nem volt meg a kellő helyzet, s hozzáállás más részéről, amivel tuti befutó lehettem volna, s továbbá én is feladtam még a kezdetek kezdetén miután megtudtam bizony vannak jobbak is nálam. De tényleg ennyi lett volna a hónap? Semmi kedvesség? Csak így egyszerűen le van rendezve a dolog én meg sunnyogjak haza?
Teljes döbbenet vette át az uralmat felettem. Az utóbbi időben kialakítottam pár kapcsolatot, így először telefont ragadtam, s hívtam fel embereket akiknek gyakorlatilag elmondtam mi is történt velem. Utána ugyanezt megtettem virtuális formában. Ugyan nem volt kedvem itthon előadni a dolgokat, így még munkaidő alatt küldtem haza egy sms-t, amiben elmondtam mi várható a jövő évre. Ekkor anyám már közölte velem, hogy ők ezt sejtették, szinte tudták. Hisz dolgozott már ismerős ennél a cégnél, másrészt a panaszáradatomból is gondolták, hogy ennyi lesz. Továbbá itt voltak az ünnepek, s biztos jól jöttek a plusz kezek, hisz egyetlen egy pozícióra miért vennének fel több embert próbaidőre, hogy aztán több telephelyen legyenek?  Persze az elszámolás még hátra van. Szóval nem tudom mennyi lesz a tényleges pénz, amit a kezemhez kapok, vagy mikor kapok. Mert a döntés gondolom előbb megvolt, szóval nem értem miért nem lehetett a juttatást már előkészíteni. Mondjuk, ha ünnepelném a szilveszter minden bizonnyal elittam volna egy éjszaka alatt…

A következő hétben pihenni tervezek. Munkakeresés most felfüggesztve egy időre, mert ez az egy hónap – főleg a lezárás – megviselt. Azért kicsit megnyugtató volt a neten kutakodva rájönni arra, hogy bizony lehetett volna rosszabb is, s én még jól is jártam.