Címke: munka

Hogyan váltam szellemmé…

Kecskenyál

Ismételten egy érdekes bejegyzés lesz. Főleg mindezt szilveszter éjszakáján. Bár utóbbi nem igazán izgat, hisz egy évvel ezelőtti bejegyzésben már eléggé körbejártam a témát, hogy nekem miért nem ünnep a szilveszter, s miért nem vagyok hajlandó beállni a sorba, hogy aztán birka módjára ünnepeljek egy olyan dolgot, amiben egyébként semmi ünnepelni való nincs.

A mai nap nem sok mindent terveztem. Hisz első körben fontos említeni, hogy ma ismételten munkába kellett menni még akkor is, ha az ledolgozásra kerülő munkaidő kevesebb az átlagosnál, bár nekem örökkévalóságnak tűnt főleg a műszak második fele.
Az utolsó hónap tehát munkával telt. Tényleges munkahetek alatt összesen két darab bejegyzés született (itt és itt) erről. Ennek leginkább az volt az oka, hogy eléggé elfoglalt voltam, továbbá hazaesve inkább már fáradt voltam és aludtam volna. Vegyes érzelmeim alakultak ki. Ugyanis több telephelyről lett volna szó, de végül kettő között kellett ingázni. Sajnos pont úgy alakult, hogy az egyik helyen kifejezetten rosszul éreztem magam a másikon pedig jól. A korábbi bejegyzésben részletesen leírtam, hogy mi is voltam a problémám: a kollégákkal nem sikerült úgy kijönni, ahogy kellett volna. A nők visszafogottak voltak, de valahogy éreztem, hogy nem nagyon bírnak engem. A férfiak pedig mezei szinten kulturálatlanok voltak, s örülhettem, hogy a nagy büfögések, fingások közepette nem hánynak le továbbá egyik delikvens túlzott nőimádata nem abban éri el a csúcsát, hogy esetleg házaséletét próbálja megosztani velem, vagy pedig esetleg más – általam nem tolerálható kategóriába esve – lép meg olyan dolgokat, amitől kapásból falnak mennék. Ugyan szakmába vágó munkát sikerült találnom. De mivel a szakmai képesítésem eléggé komplex, így nem terjedt ki mindenre sem a tudásom, sem a tapasztalatom. Úgy végképp, hogy ezen a téren szinte nulla tapasztalattal rendelkezem. Nagyon nem sikerült bevágódnom, s a munkától is a hajamat téptem volna. De aztán jött a megváltás: a következő telephely. Ahol azonban jól éreztem magam. Végül vissza kellett mennem a másik helyre, ahol olyan idegrohamok kerülgettek, hogy törni zúzni szerettem volna. Továbbá arról is tudomást szereztem, hogy a velem egy időben felvettek közül az egyikkel tuti, hogy nem fogom felvenni a versenyt, tehát az egész halott ügy. De mivel a próbaidőért is pénzt ígértek, így úgy voltam vele, hogy bírjam ki a próbaidő végéig.

Vártam azt, hogy mikor jön el az idő, amikor közlik az „ítéletet”, miszerint ennyi volt. És igen. Nem csalódtam, mert valóban eljött ez a pillanat. Részben az ő hibájuk is volt, hisz esélyem nem volt feljönni olyan szintre, amivel elérhetném, hogy kelljek oda. Hisz hogyan tudnék olyanoktól tanulni, akik nem csípnek, kiktől kérdezni se merek, kik szemrebbenés nélkül a képembe büfögnek vagy mellém finganak. Esetleg lazán előkapják előttem a félszemű kobrát megcsapolni fényes nappal a cég területén ahelyett, hogy ezeket az arra kijelölt illemhelyen nézőközönség nélkül végrehajtsuk? Tény és való, hogy részemről tojtam bele az egészbe, hisz pont ezért írattam ki magam pár napra az orvossal, hogy kibírjam a próbaidő végéig, mert már nem bírtam sem idegekkel, sem türelemmel azt, amit az – ex – kollégák művelnek.
Azonban engem is ledöbbentett, amit ma tapasztaltam.  A korrektség, s gerinctelenség netovábbjának tartottam a mai nap eseményeit. Első körben ugye hogyan kell közölni valakivel az elbocsátó „szép” üzenetet: természetesen félúton műszak közben! Persze a HR-s emberkének már lazán, szinte csípőből ment ez a dolog. Nem mondom, hogy nem rázott meg, mert egészen más dolog valamit tudni, s egészen más mikor ezt meg is erősítik. Viszont ezek után gyakorlatilag megszűntem létezni! Szerencsére nem volt különösebb nagyobb dolgok ma, így jó pár órát le kellett húznom úgy, hogy tudtam mi a döntés. Mert ugye hazamenni nem lehet ünnep van. Szerencsére a munkabeosztáson kívül senki nem gondolta így. Így attól a pillanattól, hogy közölve lett a dolog valahogy megszűntem létezni a pár óráig még kolléga tisztséget betöltő embereknek. Teljes döbbenet volt az, hogy észre sem vettek, s nem is foglalkoztak velem. Persze én is kerültem őket, ez tény. Aztán munkaidő végén reméltem, hogy lesz valami kisebb beszélgetés, esetleg valami mézes mázas madzag, amivel útnak indíthatnak. De semmi. Egy laza újévi köszöntővel elintéztük az egészet. És akkor vetődött fel bennem, hogy rendben. Nem tudtam azt a szintet hozni, mert nem volt meg a kellő helyzet, s hozzáállás más részéről, amivel tuti befutó lehettem volna, s továbbá én is feladtam még a kezdetek kezdetén miután megtudtam bizony vannak jobbak is nálam. De tényleg ennyi lett volna a hónap? Semmi kedvesség? Csak így egyszerűen le van rendezve a dolog én meg sunnyogjak haza?
Teljes döbbenet vette át az uralmat felettem. Az utóbbi időben kialakítottam pár kapcsolatot, így először telefont ragadtam, s hívtam fel embereket akiknek gyakorlatilag elmondtam mi is történt velem. Utána ugyanezt megtettem virtuális formában. Ugyan nem volt kedvem itthon előadni a dolgokat, így még munkaidő alatt küldtem haza egy sms-t, amiben elmondtam mi várható a jövő évre. Ekkor anyám már közölte velem, hogy ők ezt sejtették, szinte tudták. Hisz dolgozott már ismerős ennél a cégnél, másrészt a panaszáradatomból is gondolták, hogy ennyi lesz. Továbbá itt voltak az ünnepek, s biztos jól jöttek a plusz kezek, hisz egyetlen egy pozícióra miért vennének fel több embert próbaidőre, hogy aztán több telephelyen legyenek?  Persze az elszámolás még hátra van. Szóval nem tudom mennyi lesz a tényleges pénz, amit a kezemhez kapok, vagy mikor kapok. Mert a döntés gondolom előbb megvolt, szóval nem értem miért nem lehetett a juttatást már előkészíteni. Mondjuk, ha ünnepelném a szilveszter minden bizonnyal elittam volna egy éjszaka alatt…

A következő hétben pihenni tervezek. Munkakeresés most felfüggesztve egy időre, mert ez az egy hónap – főleg a lezárás – megviselt. Azért kicsit megnyugtató volt a neten kutakodva rájönni arra, hogy bizony lehetett volna rosszabb is, s én még jól is jártam.

Pofátlan lennék-e?

Kecskenyál

Körülbelül két hete nem volt bejegyzés a blogban. Ami leginkább két dolognak köszönhető: az egyik maga a munkám, hisz még a próbaidőt töltöm. A másik pedig az, hogy körülbelül egy hete egy hatalmas technikai gubanc kerekedett a jelenlegi tárhelyen, s eléggé nagy leállás volt… De nézzük a lényegesebb dolgokat…

Legutóbbi bejegyzésben a jelenlegi munkahelyemről írtam kicsit. Tömören amit eddig tudni kell: viszonylag nagy cég, mely több telephellyel rendelkezik. Így megengedhetik maguknak, hogy több embert vegyenek fel próbaidőre. Így történt az esetemben. Egy hónap próbaidő, de minden héten más helyen kell lenni, s elvégezni az adott – szinte ugyanazt – a feladatot.
Az első hetem borzalmas volt, de ezt itt ki is fejtettem bővebben, hogy miért.  Eléggé feszült voltam emiatt, ami első héten történt. Végül így kötöttem ki a második telephelyen, ahol közölték velem, hogy nem lesz harmadik és negyedik telephely, ahová menni kell, hanem szépen harmadik héten visszamegyek oda, ahol kezdtem, s az utolsó héten pedig jövök ide vissza. Elég sokan dolgoznak itt, de érdekes módon mindenki kulturáltan viselkedett, s nagyobb probléma esetén se ugrott senki a nyaki ütőeremnek. Szó szerint le voltam döbbenve, hogy mennyire jól érzem ott magam, s mennyire hamar eltelik az a nem kevés munkaidő. Mit ne mondjak fantasztikus volt! Ráadásul sikerült azt is megtudnom, hogy elméletileg pont ide keresnek embert. Mondom ez nagyon jó lesz. Elég sokat is fejlődtem, tanultam ez idő alatt. Mit ne mondjak eléggé elégedett voltam magammal. Majd viszont jött a fekete leves: az álom munkahely után visszamenni a „majmok” közé.

Már hétfőn ahogy fordultam be az utcába már a rosszullét kerülgetett. Egyszerűen nem akartam bemenni, nem akartam elhinni, hogy már megint itt vagyok. De kénytelen voltam összeszorítani a fogam. A férfi, akiről meséltem őt elneveztem egyszerűen „Perverz„-nek, mert normális ember így nem viselkedik, ez már egészen bizonyos. Nem kell mondanom, hogy aznap ismételten sikerült kihoznia a béketűrésből a női nemi szervekről folytatott beszédtémájával, amitől nem tudtam szabadulni se, hisz ha ott hagytam akkor gyakorlatilag jött utánam! Na mondom fantasztikus, hogy ilyen idiótákkal vagyok körülvéve.
A főnök is kimutatta a „foga fehérjét”. Olyan laza, mint a három perces kutyafos… és kb. annyi IQ-val is rendelkezik. Példának okáért árumozgató gépre (amit épp én kezeltem) lazán ráugrott (!), átment (!!) rajta ezzel eléggé balesetveszélyes dolgot művelve, hisz elég lett volna, hogy elveszítse az egyensúlyát, s bizony lazán eldőlhetett volna jobbra, balra, előre, hátra… aztán meg jajjgathatott volna napestig. De hát akinek nincs esze, attól mit is várhatnánk. Ez még nem volt elég, ugyanis kb. három centivel álltam tőle, amikor egy közel négy tónuson megszólaló büffentést engedett ki a száját bele a fülembe. Kultúra olyan mértékben csapta ki a biztosítékot nála, hogy szerintem arra szavak nincsenek. Természetesen elegem volt már az egész csürhéből – egy embert kivéve, de az meg nem sok vizet zavart -, s bizony másnap már nem bírtam a stresszt: feladtam az egészet. Elvonultam, s készen álltam arra, hogy bizony két dolog történjen: lazán elbőgjem magam és hazaviharozzak, vagy pedig „férfiasan” lekeverjek a főnöknek egyet majd pedig dührohamot kapva szétverjem az egész kócerájt. Végül az egészből annyi lett, hogy a hét hátralévő részét (kivéve az utolsó munkanapot) szépen „betegen” otthon töltöttem, ugyanis a „lesz@rok már mindent és mindenkit” hangulat nem jött át az ott dolgozóknak, hanem azt gondolták, hogy most fogok ott helyben meghalni olyan beteg vagyok… Mivel ez a héten mentem vissza a normálisok közé, így még jól is jött ki a lépés, mert a próbaidőt végig csináltam, pénzt is kapok.

Az ünnep viszonylag kellemesen telt. Nagy öröm volt megszabadulni az idiótáktól, s eléggé pihentem vágtam neki az utolsó hétnek. Utána pedig majd elválik, hogy mennyire lesz sikeres ez az egész.

Kifizetődő-e a kulturáltság?

Kecskenyál

Egy teljes ledolgozott hét után vegyes érzelmeim vannak a jelenlegi – egyelőre próbaidőszakomat töltő – munkahelyemről.

Maga a munka, munkahely és annak megközelítése nem rossz. Ellenben a körülmények már nem annyira.
Ugyebár több helyre lettem beosztva. Minden héten más és más helyszínen végzem el az épp aktuális – hellyel-közzel ugyanazt a – feladatot. Hétfőn szépen bementem a központba, ahol megtudtam hova kell mennem, s kit kell keresnem. Kezdetben nem is volt probléma. A vezető viszonylag korrektnek tűnt csak úgy, mint a kedves felesége. A mellém beosztott kollégával sem volt probléma. Kezdetben.

Négy óra elteltével már húztam a számat. Először is a központból lejöttek, hogy hát kellenek még papírok, meg el kellene menni máshova is, hogy normálisan be legyek jelentve. Ekkor kicsit azért elkapott a méreg, hogy miért nem lehetett ezt már múlt héten közölni és elintézni? Túlléptem rajta, látszólag. Ekkor a kedves munkatársamnak bontakozott ki a számomra nem túl  tolerálható személyisége. Korábbi bejegyzésben már ecseteltem, hogy mi az a fajta viselkedés, ami egyrészről zavarba lehet hozni, másrészről pedig fel lehet idegesíteni.
Mindenkinek van emésztőrendszere illetve szexualitása. Nos én valahogy egyikre se vagyok kíváncsi, s ez nem is képezi részemről beszédtéma tárgyát, hisz számomra ez teljesen a privát szférába tartozik. Azon ritka emberek közé tartozom, aki olyan dolgot vár el mástól, amit önmaga is betart továbbá olyan dolgokat nem mond, tesz amit mástól nem tud tolerálni. Ebből kiindulva alig két óra telt el amíg ott tartózkodtam, s a mellém beosztott kolléga – akinek feladata a tanítás lett volna – egy eléggé hosszú, s meglehetősen mély tónusú hangon tudatta velem, hogy bizony ő neki remekül működik a bélrendszere, ha épp galambröptetésről van szó. Én nem mondtam semmit bevágtam a pókerarcot, mintha nem is hallottam volna semmit, nem is történt volna semmi. Azért ilyennek ismerősi körben is ritkán vagyok tanúja, de ha igen abból sem csinálok problémát évek óta tartó ismeretség után. Hisz szentül igaz, hogy a barátságot csak egy közös hányás vagy galambröptetés pecsételheti meg úgy igazán – már ami a férfi – férfi barátságot illeti -. De részemről alig két órás friss ismeretség után csak úgy – nem mellesleg előre megfontolt szándékkal – lazaság címén más mellett fingani… hát iszonyú paraszt viselkedésnek tartom.  Ezt viszont alig egy óra múlva sikerült egy elég mélyről feljövő körülbelül hat tónuson megszólaló büfögéssel megfejelni.

Az ember azt gondolná ennél rosszabb nem lehet. De! Egy csöppet szánalmasnak éreztem egy tőlem tíz évvel – nem mellesleg házas és kisgyermekes – idősebb családapa hosszas beszédét (ódáit) a falra ragasztott meztelen nős poszterek láttán, melyből kiindulva a női nemi szerv volt a téma. Nem tudom melyik volt sokkolóbb, hogy ez a momentum óránként visszatért, s akár negyed vagy fél óráig képezte beszédtémája tárgyát miközben fel sem tűnt neki némaságba borult személyem vagy pedig az, amikor is elhangzott tőle az a mondat, mely konkrétan arra utalt, hogy bizony előfordult, hogy aki beszélgetőpartnere volt ebben (főleg nő) az bizony el tudta nála érni, hogy olyannyira kizökkentse a munkából, hogy hibát hibára halmozzon.
Az a fajta ember vagyok, aki szereti kimondani amit gondol. Így, ha ez nem sikerül azaz kénytelen vagyok tűrni előjön az a fajta érzés, hogy legszívesebben otthagynék mindent és eljönnek, vagy pedig az adott pillanatban sírva fakadnék. Ez történt nem sokkal munkaidő végeztével, amikor az egyik női vásárlóról olyan megjegyzést tett, amitől képtelen voltam elvonatkoztatni, s bizony megállapítani, hogy ez az ember nem normális, ha ilyet mond, mert ilyen nem létezik abban egészen biztos vagyok! Másnap meglepő módon sikerült még egy lapáttal rápakolni erre. Ekkor kifejezetten átmentem vizuális síkra, s elképzeltem ahogyan különböző módon küldöm át a másvilágra. Lévén, hogy próbaidő ez, így úgy éreztem nem engedhetem meg, hogy szépen elmondjam neki, hogy az én értékrendem szerint egy családapa így nem viselkedhet. Nem baj, szégyelltem magam helyette is. De feltehetően szerda este kielégíthette igényeit, mert meglehetően normálisabb volt csütörtök, péntek fele. Pedig kedden este megfogadtam, hogy bizony bosszút állok rajta. Persze ebből nem lett semmi. De minden bizonnyal még fogok vele dolgozni, de esküszöm, ha addig élek is saját térfelén fogom földbe döngölni, aztán Isten bizony mehet a mellékhelyiségre, hogy a jobb kezétől kérjen segítséget. Aztán pedig megtanulhatja, hogy mi való egy munkahelyre és mi nem.

A főnökömről se tudok sok jót mondani. A fenti ürgétől eltekintve mindenki – kivéve a fenti delikvenst –  ember feletti teljesítményt vár el tőlem, holott ők közölték is velem, hogy ők se egyik napról a másikra tanultak bele ebbe a dologba. Szép. Ugyan heves megjegyzést, lecseszést nem kaptam, viszont az építő jellegű kritikai megjegyzések hangneme erősen kifogásolható volt. Kedden már javában énekeltem itthon a Köcsög a főnököm című dalt. Ugyanis egy nappal előtte derült ki, hogy bizony másnap bizonyos papírokat el kell rendeznem. Mivel nem szerettem volna órákat eljönni, ezért bicajjal mentem. Persze tudtam, hogy rossz idő lesz. De rendesen megáztam. És persze indulás előtt negyed órával szólt, hogy ő úgy döntött elvisz. És ezért áztam én meg aznap reggel.
Csütörtökön már örültem, hisz ő szabadnapját töltötte. Ráadásul jött a felesége is. Nagyon örültem neki, mert pozitív kép alakult ki róla bennem. Tévedtem. Aztán valahogy legszívesebben megfogtam volna a haját, belemártottam volna a vízbe és feltöröltem volna az egész helyiséget vele. Komolyan az idegroham kerülgetett, hogy miért várják el tőlem, hogy egy hét után minden csípőből menjen, amikor ők is elismerték, hogy nekik is kellett majd egy hónap, hogy megtanulják a dolgokat.  Pfff… komoly hangulatingadozásaim voltak. Többször legszívesebben elbőgtem volna magam, ami leginkább abból fakadt, hogy legszívesebben elküldtem volna mindenkit az édes anyukájába, de mivel próbaidő én pedig kulturált vagyok ezért visszafogtam magam, pedig Isten bizony megérdemeltek volna tőlem jó pár csípős megjegyzést. És vicc az egészben, hogy a paraszt kollégám volt hozzám a legrendesebb.

Ezen felül olyan jó kis időbeosztás van, hogy naponta maximum két órát tudok magamra fordítani. Így gyakorlatilag semmire nem maradt időm. Így minden tolódott/tolódik hétvégére. Egyelőre nehezen tudom beosztani azt időt, bár igyekszem pihenni. Bár úgy, hogy közben eléggé felpörgetnek… nem könnyű.
Mindenesetre annak örülök, hogy az esőzést felváltották a mínuszok és a havazás, mert így legalább nem tudok elázni.

Szerencsém van-e?

Kecskenyál

Az előző bejegyzésben tettem fel egy kérdést önmagammal kapcsolatban, miszerint várható-e téli depresszió. Ami leginkább a monoton életvitelből és a munka hiányában fellépő itthon üldögélésből adódhat.
Valamikor november közepe táján futottam bele egy hirdetésbe az egyik portálon. Emlékeztem az E-mail címre és a névre, hisz még friss regisztrált munkanélküliként küldtem el az önéletrajzomat még június végén. Természetesen azok közé tartozott a tisztelt cég, aki bizony nagyban tojik arra, hogy egy elegáns elutasító vagy „megkaptuk, majd értesítjük” választ eresszen meg az állásra pályázó felé. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy bő három hónapig elég szerény önéletrajzot küldtem szét, melyhez kezdetben az itthoni később hivatásos fotós által készített képet küldözgettem szét. Bevallom az első kép, amit magamról csináltam valami iszonyú borzalmasan sikeredett. Nem vagyok fotogén, s bizony elég nehéz megnyerő és jó képet készíteni rólam, ami valóban a valóságot fedi, s nem vagyok túlságosan taszító vagy túlságosan vonzó (mert ugye mindkettő elő szokott fordulni).

Lényegében egy új (inges, nyakkendős frankón magam által itthon lőtt és beállított) kép került a kissé kibővített önéletrajzhoz. Csak pár dolgot írtam bele, illetve kicsit emeltem a gyakorlatokon töltött időt úgy, hogy azért mégse tűnjek túlságosan tapasztaltnak, de túlságosan tapasztalatlannak sem. Feltehetően ez volt a kulcs, mert novemberi hónapban három (!) részben vagy teljesen szakmába vágó állásinterjúm is volt.
Azt ugye tudni kell, hogy a nagy munkanélküliség közepette bizony elég rendesen felborítottam az alvási ciklusom. Éjszaka fent, nappal ágyban. Volt valami előérzetem, hogy esetleg telefon lesz másnap. Alig három órája pihentem le, amikor is csörgött a telefonom, s bizony közölték, hogy másnap állásinterjúm lesz. A dolog pikantériája, hogy az hívott fel, akinek már egyszer még júniusban – az elsők között – küldtem el a pályázati anyagomat. Másnap kissé kómásan keltem ráadásul nem is sikerült megfürdenem, csak mosakodni sikerült egy technikai probléma következményeként, s megfordult a fejemben, hogy elmenjek-e? Hisz ők nem is válaszoltak majd fél évvel ezelőtt! Nagy nehezen megerőltettem magam és elbicajoztam az állásinterjú helyére. Magabiztosan léptem fel. Igazából a pokolba kívántam az egészet, mert nem tudtam bevenni, hogy korábban válaszra sem méltattak, s most meg behívtak. Igazából csak azért mentem el, hogy ne legyen azt mondva, hogy  nem akarok dolgozni szerintük. Mert hát ki tudja kikkel vannak kapcsolatba, ugyebár. Közölték majd értesítenek. Másnap délután csörög a telefon. Felveszem. Közlik, hogy több embert választottak próbaidőre. Az egyik én lennék. Az öröm megvolt, de azért vegyült egy „nyaljátok ki azért” érzéssel a korábbi megkeresésem sikertelensége miatt. Szóval hétfőn kezdés, s decemberre tuti meló van, ami kifizetésre is fog kerülni! Ugyan gáz, hogy nem elég jónak lenni, hanem a legjobbnak kell lenni, de öt hónapos pályakezdői lét után ez nagyon nagy lehetőség!

Ebből kiindulva iszonyúan megcsappant a szabadidőm, s bizony a több mint nyolc órás munkaidő (plusz a hazaút) rendkívül le fog foglalni, így nem sok időm lesz hétköznap. Hétvégén se annyira ugye, mert amit nem tudok megtenni hétköznap az marad hétvégére. Így azonnal lekerültek megtekintendő filmek, sorozatok a listámról. Így maradtak azok, amiket valóban szeretek és tetszik.

Persze apróbb örömök sem maradhattak el. Első körben a héten végre havazott. Hó imádó lévén ennek nagyon örültem, azonban az öröm kb. csak két órán át tarthatott, ugyanis a hó szépen átváltott „cseppfolyós” formába, ami azóta is tart. Kár. 🙁
Hatalmas sikerélményként könyveltem el azt, hogy hosszú idő óta (kb. másfél hónapja) vívott elkeseredett harcom a Google Chrome fagyásaival szemben végre meghozták a várva várt sikert: kiderült, hogy a böngészőbe integrált Internet Download Manager (ami eddigi legjobb letöltő manager véleményem és tapasztalatom szerint) okozta a problémát!

Lesz-e téli depresszió??

Kecskenyál

Pár napja a bejegyzés címében megfogalmazott kérdésen jár az agyam. Ugyebár arról már többször is írtam, hogy nem rég fejeztem be a sulit (lassan hat hónapja), de sajnos nekem is rá kellett lépnem arra az útra, amire a legtöbb pályakezdő is lép… Azaz a tartós munkanélküliségnek kell elébe nézni, ami feltehetően még elfog tartani feltehetően hónapokig, ha az ember mellett nincs jókor és jó helyen egy ismerős, vagy nem fogja meg a szerencse malac hátsó testrészét.

A fenti gondolatmenetből kikövetkeztethető, hogy a keddi  próbaműszak nem hozta meg a várt gyümölcsét. Bevallom anyagi szempontból egyik szemem sír, de a körülmények miatt pedig a másik nevet.
Először is a munka amire jelentkeztem csak egy nagyon kis részben hasonlított arra, ami szakmába vágó lett volna. Tulajdonképpen egy benzinkútról van szó, ahová behívtak próbaműszakra. Nos, izgultam rendesen, hisz soha életemben nem voltam még benzinkúton azon kívül, hogy elmentem mellette. Így mentem be kedd délután, amikor is egy harmincon túli férfi fogadott, aki feltehetően a harmincas éveinek közepén járhatott. Eléggé „lojális” volt velem szemben, tehát igyekezett mindent megmutatni. Amikor elmagyarázta a fagyállókat, olajokat akkor már kezdtem kínosan érezni magamat, de persze magabiztosságot mutattam kifelé. Aztán ugrott a majom a vízbe. Tankolás. Ment, ment, bár eléggé frusztrált, hogy annyit értettem a kocsikhoz, mint tyúk az abc-hez. Arról már ne is beszéljünk, amikor tankolás mellett még egyéb feladatokat is el kellett látni, mint például olajszint ellenőrzés. Remek. Akkor már gondoltam, hogy nagyon nem lenne jó döntés engem választani egy ilyen munkahelyre. Abból kiindulva, hogy tizenkét órás műszakok lennének, melyeket kint kéne tölteni a pályán fagyban, hóban, széltől védtelen helyen… végképp nem. De ugye az ember nem igazán akar válogatni így válság után a nagy munkanélküliség közepette.
Az igazán kínos pillanatok félidőnél jelentkeztek, amikor a mellém beosztott eléggé erősen elkezdte unni magát, s valahogy a tesztoszteron elkezdte átvenni az irányítást az agya felett tehát átléptünk a következő szintre, amikor is nőket kell stírölni. Amivel egyébként nem lenne baj, csak ugye ezen a téren én visszafogott vagyok. S bizony – nemtől függetlenül – nagyon rondának, szépnek, furcsának,extrémnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy én véleményemet ki is fejtsem szóban. Így elég nehéz volt, hogy minden második, harmadik nőre vagy nőnek kinéző egyedet elkezdett kategorizálni. Természetesen alkalmazkodni kell, így bevágva a bájvigyort egyetértően bólogattam vagy pedig szűkszavúan szóltam pár szólt. Azért reménykedtem, hogy nem megy rá a kicsit +18-as dolgokra, mert valahogy azt nem tudtam volna értékelni lévén azt egy olyan bensőséges dolognak tartom, ami véleményem szerint egy ember magánügyének kellene lennie nem pedig átlagos témának két – egymással szexuálisan kapcsolatban nem lévő – ember között. Ezt szerencsésen megúsztam, bár volt egy-két meredek helyzet. Példának okáért jópofát kellett vágnom, s vigyorognom is azon, ahogy begurult egy vezetni tanuló leányka, akit tankolni kellett tanítani az oktatónak, aki lazán kihasználta a helyzetet arra, hogy közelebbről megismerkedjen a lány melleivel, ami láthatóan nem nyerte el szerencsétlen tanuló tetszését. Persze később rájöttem, hogy azért a fenti dolgok még igazán lightosnak számítottak. Ugyanis áldogálás közben tudtomra adta a férfi, hogy hát ő arrébb megy, mert „eregetni” kell és nem akarja, hogy a szag bemenjen a boltba. Ennél a pontnál éreztem azt, hogy ő helyette is elsülyedek, mert az emésztőrendszer és bélműködéssel járó szükségletek a második olyan dolog részemről, ami az adott illető magánügyének (kellene) lennie. Az más kérdés, hogy ismerősi, baráti körökben ezzel fantasztikusan el lehet szórakozni, de egy új ismeretségnél eléggé taszító. Az már feltette a koronát az egészre, amikor a műszakom végéhez közeledve megjegyezte, hogy ő neki bizony fázik a nemesebbik testrésze. Magamban pedig csak annyi fogalmazódott meg, hogy fantasztikus pamut alsóneműket lehet kapni, ami remekül tartja a férfi nemesebbik szervét, s még jól melegít is, mikor röpködnek a mínuszok. Szóval komolyan fellélegeztem, amikor eljöhettem.

A következő hónapban természetesen továbbra is állást keresek gőzerővel.  Emellett igyekszek új ismeretségeket is kötni (van jelölt egyébként), továbbá a régieket ápolni. Szóval pár dolog már be van tervezve jövő hónapra. Persze jön a rossz idő. Jelen pillanatban is esik, s feltehetően még a napokban fog is. Így sorozatoknak kívánok neki esni. Ebből a listából a Covert Affairs van betervezve, befejezettek közül pedig a Samantha Who? és a Better Off Ted utolsó évada van terítéken.

Sikerülhet-e?

Kecskenyál

Előző bejegyzésben épp taglaltam, hogy hogyan is ment az első igazi állásinterjúm.
Már akkor is sejtettem, hogy Damoklész kardja már rég lesújtott rám, amikor is hétvégén szépen megkaptam az elutasító e-mail-t. Ami azért eléggé amatőr módon történt, ugyanis a személyzetis szépen bemásolta az összes e-mail címet, s amolyan „tömeges” levélként küldte tovább. Ami nekem pont kapóra jött, mert pár embert be tudtam lőni myvipen, iwiw-en e-mail cím alapján, hogy ugyan kikkel is versengtem én az adott állásért.
Egyébként pont fenti dolog miatt volt amatőr dolog így megoldani az értesítést, hisz így bárki könnyen visszaélhet az illető e-mail címével, adataival. Mondjuk engem kifejezett rosszul érintett (bár engem nehéz belőni közösségi portálok alapján, hisz pár ismerős miatt van egy profilom, amit egyébként nem is használok, hisz álnéven vagyok fent kép nélkül), hisz azt az e-mail címet használom MSN azonosítóként is. Remek.
Egyébként a nap vicce, hogy a négy hónapja elküldött önéletrajzomra ma kaptam csicsás formában pdf formátumban egy elutasító e-mailt. Szép.

Ezen kívül sikerült begyűjtenem múlt hét pénteken egy állásinterjút. Nem álmaim munkája lenne. Egyszerűen megtanulható (persze függ a mellém beosztott hozzáállásán is). Így nagy reményeket fűzök hozzá. Főleg úgy, hogy vasárnap megtudtam: holnap versenghetek az állásért, aminek megszerzésére bizonyítanom kell rátermetségemet próba műszak keretein belül.
Huh, reménykedek…

Tovább… tovább… és tovább!!

Kecskenyál

Hozzávetőleg öt hónapnak kellett eltelnie, hogy végre átessek az igazi állásinterjún, ami valóban az, ami, s nem ügynöknek akarnak vagy nem csak egy mezei vegyeskereskedés, ahol megnézik a pofád, s felírnak négy adatot, s csókolom.
Szóval a mai napon megvolt az első eredeti állásinterjú. És milyen volt? Kétségbeejtő. Ugyan az embernek készülnie kell, hogy mi lesz akkor, amikor majd kikerül az iskolából. Persze realitásom megvolt, s el is fogadtam azt, hogy bizony akár eltelhet 1-2 év is, mire az első munka rám találna. Hisz addig, amíg hellyel-közzel van stabil anyagi háttér a hátam mögött nem kellene aggódni. De! A probléma ugyan ott kezdődik, hogy ezt ésszel nagyon jól fel lehet fogni. Azonban a mai napon szembesültem vele érzelmileg is, amit bevallok nem a legkönnyebb elfogadni.

Először is hiányzik az iskola. És miért? Leginkább azért, mert volt egy közösség, melynek tagja voltam. És volt bérletem, diákigazolványom, amivel kedvezményesen utazhattam. Tanultam, lefoglalta az időmet, amit ugyan nem szerettem, s sokszor ki is fakadtam eme blog keretein belül. De szerettem. Minden szépen be volt osztva, azonban munkakeresés közben bizony ráeszméltem, hogy iszonyatosan rosszul csináltam. S bizony a baráti társaság is szépen kezd széthúzni.  A lényegi sokk pedig ma ért, amikor az interjún lazán elejtették azt a mondatot, hogy 300 (!!) pályázó közül voltam csupán egy, akit behívtak interjúra. Na nesze neked. Akkor igencsak elgondolkoztam, de szerencsére remekül tudok póker arcot vágni, így nem jött le az, hogy mennyire megdöbbentem, hisz egy állás volt meghirdetve. Ezen felül persze úgy érzem egy-két ponton hibáztam az interjún, szóval szerintem ebből maximum egy második interjú – feltéve, ha csinálnak egy második fordulót – lehet. Persze nem szabad feladni, de ez azért eléggé szíven ütött. Főleg úgy, hogy hat évnyi élvonalbeli tanulóként eléggé nehéz szembenézni azzal, hogy bizony 20-30 emberből kitűnni, eladni magad – főleg pályakezdőként – is feladat, 50-60 emberből már rizikós… 300-ból pedig szerencse.

Ezen felül alvásomat sikeresen felborítottam. Ismételten reggel fekszem, délután kelek. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon le kellene pottyantanom, hisz az álláshirdetések délután is ott lesznek, s nem a gyorsaságon múlik, hogy megszerzek-e egyet vagy sem. Bár tény, hogy tegnap is fáradt voltam éjfél után, s ma is, azonban csak nem tudok aludni, mert valahogy zavar ez az egész helyzet.
A héten nagy valamit nem csináltam. Azon kívül, hogy meghalt a hangszórom, s vele együtt a fejhallgatóm is, én pedig naívan azt hittem, hogy kinyiffant az alaplap integrált hangkártyája. Persze azóta sikerült fülest előkaparni, de nem a legjobb minőség. Mivel nem jöttem rá, hogy a hangszóró és a fejhallgató ment tönkre, ezért visszatettem a Windows 7-et. Persze miután a laptoppal is kipróbáltam a fülest leesett a tíz filléres. Amúgy is már elegem volt az XP-ből, hisz minden védelem mellett jöttek a vírusok. A Windows 7 amúgy is ellenállóbb. Bár tény, hogy a Google Chrome ismét elkezdett szerencsétlenkedni, ezért kénytelen voltam Operára váltani, s most ismerkedek vele, mert hát nem a szívem csücske több szempontból is.

Filmek terén az Avatar bővített verziójának feküdtem neki több-kevesebb sikerrel.  Lehet kéne még egy írás róla.
Sorozatok terén tovább folytattam a Lost-ot, bár csak pár résszel jutottam tovább. Erőt szedek magamon, s annak is nekiesek, utána pedig nekiülök tényleg a Smalville-nek.

Készüljünk a télre!

Kecskenyál

Ugyan még csak most vágtunk bele a novemberbe, ami hozott pár kellemesen meleg napot, hisz októberben előfordult, hogy bizony fűteni kellett, illetve elő kellett kaparnom az elég rendesen bejáratott bőrkabátomat, ami alá egy pulcsit is fel kellett venni. Ennek ellenére is igazán dideregtem. Így nagyon örültem, hogy november eleje igencsak kellemes napokat hozott, hogy elég volt egy pulcsit felkapni, s irány amerre az embernek kedve tartja.
Viszont a jó időnek nem sokára vége lesz, ha lehet az idokep.hu-nak hinni még a héten.  Tehát fel kell készülni, hogy ismételten a négy fal közé fogok szorulni. Amivel egyébként nem lenne különösebb nagyobb probléma, ha mondjuk nem fejeztem volna be az iskolát júniusban, s azóta nem lennék álláskereső.

Az előző bejegyzésben viszont épp arról áradoztam, hogy végre találtam munkát. Gondolom mindenkinek volt olyan élménye, amely túlságosan jó volt, hogy az emberből ne jöjjön elő a pesszimista énje. Nem fogok hazudni: az állásinterjún megvettek kilóra. Szépen húzogatták a mézesmadzagot előttem. Aztán nagyon elkezdtem gondolkodni, hogy túlságosan is könnyen jött ez az egész. Ugyebár az egyik neves biztosítóról van szó.
Nos az állásinterjún már az megütötte a fülem, hogy bizony nincs alkalmazotti jogviszony, ezért muszáj lenne kiváltanom a vállalkozói igazolványt. Igazából nem sokat töprengtem rajta, így rá is mondtam a főnöknek az igent. Azonban nem hagyott nyugodni az egyik alkalmazott elszólása, miszerint aki rendelkezik ilyen igazolvánnyal annak havonta x összeget le kell perkálnia az Apeh-nak. Ez már szöget ütött a fejemben. Hisz csak első hat hónap lenne fix fizetésű, s utána teljesítményre menne az ember. Ugye egy hónap értékelésen is csendes megfigyelő voltam, amikor is megütötte a fülem, hogy átlagosan (!) 1-2 esetleg 3-4 biztosítást tudnak nyélbe ütni havonta. S azok se biztos, hogy akkora összegűek, hogy kaszálni lehetne vele rendesen.
Lényeg, hogy volt időm gondolkodni. Még azon a hétvégén megtaláltam, hogy vállalkozói igazolvány kiváltásával szépen kiütném a Start kártyára való jogosultságomat, azaz havi x összeget kellene befizetni az Apeh-nak (azért a biztosítónál ezzel jó fel akartak ültetni). Emellett ugye szükség lenne könyvelőre is… Arról már nem is beszélve, hogy előfordulhatnak olyan esetek is, amikor – miután teljesítmény bér lenne teljesen – nem lenne miből fizetni. Az utolsó lökést pedig a Munkahelyi Terror Blog néhány  biztosítós  bejegyzései – és persze a hozzájuk érkezett hozzászólások – adták meg számomra. Így még azon a hétvégén felhívtam a főnököt és közöltem, hogy inkább nem élnék a lehetőséggel. Nem kell mondanom, hogy eléggé lebeszéltem a kártyámat. Pedig megérdemelte volna, hogy egyszerűen lecsapjam a telefont, s nem hallgatni a győzködést tíz percen keresztül.

Így most még mindig aktuális munkakeresés van napirenden. Tehát ismételten 24 órából 24 áll a rendelkezésemre. Igyekszem hasznosan tölteni az időmet – főleg a szabadban -, de ugye egyre inkább jön a rosszabb idő, tehát ismételten a négy fal közé szorulok. Persze személyes találkozókat is össze tudok hozni csak nem sűrűn. A legnagyobb gáz, hogy a legtöbben messze laknak. Tanulnak, dolgoznak, vagy pályakezdők, mint én.
Ebből a szempontból pedig itthoni szórakozásnak kell eleget tenni. Pár nappal ezelőtt örültem, amikor megjelent a Star Wars: The Force Unleashed második javítása is, ami eléggé pozitív visszhangokat keltett játékos körökben. Így rögtön feltettem a játékot, azonban a második javításnak már nem maradt hely… Helyszűke miatt pedig a Windows 7-ről visszaváltottam Windows XP-re, hisz az csak 1 gigányi helyet foglal, míg az előbbi 20-at. Persze nem sokat javított a javítás. Így kezdtem volna dühöngeni, hogy megint hiába formáztam le a gépet, amikor Isteni szikra kapcsán feltettem a klasszikus Tomb Raider-t, amit sikerült elindítanom. Ami nagy öröm lévén, hogy a kiegészítőkkel nem játszottam. Kihasználva azt, hogy több hellyel rendelkezem, hogy XP-re visszaváltottam (persze addig, míg nagyobb merevlemezt nem szerzek be) így azonnal kijelöltem azokat a játékokat, amelyeket szeretnék ismét magamévá tenni. Ilyenek közt szerepel a Tomb Raider teljes széria, Star Wars: The Force Unleashed 2(ami olyan jó, hogy már harmadjára ülök neki), Prince Of Persia: The Forgotten Sands, Peter Jackson’s King Kong The Official Game Of The Movie valamint a Silent Hill Homecoming vár kipörgetésre.

Emellett tovább folytattam a Pokémon nézését. Ám a 14. epizódnál is elkapott a röhögőgörcs akárhányszor Pikachu tűnt fel a képernyőn, így az ment a kukába. Helyette visszatértem a Lost-hoz, amit a harmadik évaddal folytattam. Ezután – az aktuálisok mellett, természetesen – elkezdem a Smallville-t is.
Természetesen a legkézenfekvőbb az lenne, ha fenti tervek meghiúsulnának, mert találtam munkát. 🙂

Vágjunk bele!

Kecskenyál

Azt hiszem eljött az idő, hogy ismét beizzítsam a „helyzetjelentés” kategóriát.
Június elején tettem le a szóbeli vizsgát, s ezzel egyetemben zártam sikeresen a középiskola utolsó évét, ami tulajdonképpen második évét jelentette az érettségi utáni szakmai képzésnek, s melynek keretein belül egy viszonylag sok mindenre és sok területen elhelyezkedést biztosító OKJ-s szakmát szereztem magamnak. Természetesen ezzel nem lehet világot megváltani. Arra elég, hogy több esélyem legyen elhelyezkedni, de ahhoz, hogy igazán meg lehessen élni belőle bizony még szükség van sok-sok év tapasztalatra – és persze több továbbképzés – után tudnék olyan fajta élet és munkakörülményeket kialakítani magam körül, amivel az ember igazán elégedett lehet.
Négy hónapnyi sikertelen munkakeresés után a héten úgy néz ki, hogy csak rám mosolygott a szerencse. Egyrészről örülök, hogy lesz valami, másrészről pedig teljesítmény orientált a fizetés, azaz jutalékban történik az elszámolás. Nem szeretnék részletekbe belemenni. Egyelőre annyit kell tudni, hogy a főnökkel, s egy-két jövendőbeli kollégával már összebarátkoztam (annyi viszont legyen elég róluk, hogy a „kollégák” közül nekem van a legtöbb fogam!). Azonban el kell kezdeni egy OKJ-s képzést, majd vizsgázni. Majd utána lesz még egy kis dolgom, s utána vághatom bele teljes egészében. Ami még pozitívum (s leginkább pont ez volt, amiért igent mondtam), hogy az első hat hónapban fix fizetés kapok, melyre könnyen rájöhet a jutalék, utána pedig kizárólag jutalékból lehet majd megélni. Ugyan nem repesek az örömtől, hogy nem lesz fix fizetés, de a lényeg, hogy elég 7-8 hónapot náluk dolgozni, s meglesz a 200 ledolgozott nap, s ott hagyhatom őket, ha nem jön be a dolog, s mehetek munkanélküli segélyre. Mert ugyan az nagy semmi, de az is több, mint amit pályakezdő munkanélküliként kapok (azaz semmit). Kitartásom és elképzeléseim vannak, szóval nem igen tudok belebukni. Egyelőre a vizsgára, az útiköltségre kell megteremteni a rávalót.

Az elmúlt hetek viszonylag eseménydúsan teltek. Végre sikerült volt osztálytársammal összehozni a személyes találkozót, így egy egész napot töltöttünk együtt. Megdöbbentem, hogy a találkozó napján – ami szombat volt egyébként – szó szerint kongott az ürességtől az egész város, s csak a helyi bevásárlóközpontban volt valamiféle élet. Jól elbeszélgettünk, pletykáztunk, ahogyan illik. Szokás szerint ecsetelte, hogy milyen rossz az új munkahelye, amit nem csodálok, hisz kereskedői szakmával csirkefeldolgozóba kartondobozokat hajtogat. Ezen felül persze sikerült új ismeretségekre is szert tennem. Szóval négy hónap után végre kezd beindulni az élet.

Az itthon töltött napok továbbra is leginkább film, sorozat nézéssel, illetve zenehallgatással teltek. Nem igazán izzasztottam még meg a tavaly összeállt új PC-met, s csak pár játékot pörgettem ki azóta lévén, hogy nem vagyok nagy játék fanatikus. Azonban még a múlt héten magamévá tettem az Aliens vs. Predator 2010-et (melyről érkezik írás, csak egy csöppet lusta vagyok), továbbá újabb játékba fogtam bele, mely megvett kilóra. Igen, ez a Prototype lenne. Egyelőre még a játék elején vagyok. Szóval nem tudom mikor érek a végére főleg, hogy bejött ugyebár a munka is. Ráadásul jövő héten érkezik a Star Wars: The Force Unleashed II is, szóval lesz mivel tökölnöm itthon.

Igyekeztem hasznosan eltölteni az időt. Ami hol sikerült, hol nem. Még a nyáron ültem neki ismét a Lost-nak abban a hitben, hogy talán elejéről ismételve megnézve a szériát valamelyest jobban fog tetszeni az utolsó évad, azonban a harmadik évad első epizódjánál beálltam a földbe, s képtelen voltam tovább nézni. Ezen felül erősen retró van idehaza, mert belekezdtem olyan sorozatokba is, amik régen a kedvenceim voltak. Meglepő módon találtam letöltő linkeket a Pokémon (nem röhög!) eddigi részeihez, s mivel jó nosztalgiázni, így belekezdtem. Nem mondom, hogy nem röhögök fel hangosan, amikor „megszólal” Pikachu, de tény és való, hogy kizárólag azért ültem neki ennyi idősen, mert valamikor néztem.

Még tart a „nyári szünet”

Kecskenyál

Körülbelül lassan két hónapja már annak, hogy valamilyen személyesebb hangvételű bejegyzés született volna tőlem. Ennek egy része természetesen csak a lustaságomnak tudható be.

Korábbi bejegyzésben épp az ecsetelgettem, hogy ideje visszatérni azokhoz a bizonyos „gyökerekhez”, ami tulajdonképpen azt jelentette volna, hogy a korábbi nyarakat figyelembe véve tölteném el az ideit is. Ami ugye egy csöppet más, hisz már nem nyári szünetet tartó diák vagyok, hanem állás nélküli munkakereső.
Munkaügyileg persze megint nem számolhatok be semmi említésre méltó pozitív változásban. Ami számomra gáz, hisz már jó előre eldöntöttem mire is szeretném költeni a fizetésem. Szóval rendesen lóg a bilibe a kezem, miközben folyamatosan küldözgetem az önéletrajzokat, melyekre legtöbbször válasz sem érkezik. Persze akadnak kivételek. Azért mindenesetre reménykedek, hogy október-november környékén összejön végre valami, mert az időm java részét az itthon üldögélés teszi ki, ami eléggé monoton lett egy ideje.

Persze szerencsére elkezdődött az idei sorozatidény is, így nem maradok néznivaló nélkül. Neki ültem unalmamban a Lost-nak, amit a harmadik évad elején hagytam abba az új sorozatok miatt. Majd valamikor folytatom. Fontos még megemlíteni, hogy idő előtt ismét kikerült a legújabb Tomb Raider játék (Guardian Of Light), amivel el-el szórakozgatok.
Szerencsére sikerült itthonról „elszakadni” is, s kicsit szocializálódhattam. Azonban egyre inkább észreveszem, hogy bizony valami furcsa módon bevonzom a hülyéket (és ez most nem szubjektív vélemény lenne). Persze ez csak hab a tortán, ugyanis általában akkor szokott jönni a baj, amikor nagyon nem kéne. Mivel egyébként sem akartam plusz pénzt áldozni rá, ezért suli után nem vettem kézbe a TB-m fizetését, s úgy voltam vele, hogy ráér akkor majd, amikor lesz majd munkám. Magától értetődő, hogy pont ekkor lett problémám a kezemmel (ekcéma), s nem sokkal rá pedig a hátam kezdett el fájni. Gondoltam, hogy majd elmúlik egy új matractól, de nem így lett. Így hol jobban fáj, hol csak sajog. Végül itthon ráleltem egy gyógyszerre, amit a szülők is előszeretettel használtak, így hát bepróbálkoztam vele. Fantasztikus volt, hogy a legrosszabb mellékhatása jött elő, így azonnal le is álltam a gyógyszer szedésével, ami azt eredményezte, hogy még jobban megfájdult a hátam. Gondolom csak a fájdalmat szüntette meg, s nem az okot, amiért fáj a hátam. Persze eközben lazán megerőltettem magam. Így végül kézbe vettem a TB-m intézését, s hamarosan meglátogatom az orvosom is.

Szabadidőm nagy részét továbbra is a zenehallgatás tette ki. Persze emellett más egyéb tevékenységeknek is hódoltam. Először is ismét elővettem pár kedvenc játékot, s ültem nekik, habár egy ideje már csak a merevlemezemen integet vissza. Ilyen például a Silent Hill Homecoming, Tomb Raider Anniversary és a Prince Of Persia: The Forgotten Sands.

Gyerekkoromban teljesen megvoltam bolondulva a tévéért. Egyéb rögeszmém volt a műholdas televíziózás, amiből persze gyerekként semmi nem lett. Így általában irigykedve nézegettem a tetőkön elhelyezett parabola antennának. Aztán úgy négy évvel ezelőtt – ráadásul a kábel tv bekötése után egy évvel  – elhatároztam, hogy nekem bizony kell egy ilyen műholdvevő szett. Egyik ismerősünk megajándékozott egy egykori UPC direct antennával, így nem volt kérdés, hogy kell mellé beltéri egység is. Persze azonnal felszereltem (aztán hónapig állt kint dísznek), s amint megvolt a szükséges pénz rá azonnal be is szereztem a beltéri egységet.
Mivel nem vagyok szakember, így magamat is megleptem azzal, hogy milyen könnyen tudom beállítani ezt az antennát mindenféle műszer nélkül. Persze ezek után a ház különböző pontjaira szereltem át az antennát. A szempont a jól láthatóság (ezt nem részletezném 🙂 ), illetve a stabilitás volt, hisz a tetőre nem igen lehetett kidobni. Végül egy tükör és fejcsere után landolt a mostani helyére. Azon stabilnak nem volt mondható, mert a szél igencsak szerette elforgatni, arról már nem is beszélve, amikor lazán lefejelték… Így bő egy éve ott volt feltéve, s semmit nem lehetett vele kezdeni. Aztán csak addig nem hagyott a gondolat nyugodni még szépen be nem sikerült lőni az egyik műholdat. Így hát gyors szétszerelés volt, hisz az antennához csak egy rögzítő bilincset mellékeltek, ami egy 90 centiméter átmérőjű acél antennánál azért elég gáz. Így szépen leszedtem az előzőről, s szépen odafogattam. Egy antenna szerelő, ha meglátná egészen biztosan sikítófrászt kapna az én „munkámtól”… Persze kérdés az is, hogy ha le kell szedni, hogyan is fogom megoldani… mert ugye a stabilitás már nem probléma 😀

A nyár nem volt valami szerencsés, már csak a fenti szösszenetből kiindulva sem. Sajnos maga az időjárás nem kedvezett annyira, hogy amikor épp nem volt semmi nyavalyám kimehessek a strandra, így idén sajnos ez nem jött össze. Korábban már írtam, hogy talán kétszer voltunk kint, de sajnos a viharok után nem igen lett volna élvezetes fürdeni (pl. hordalékos víz).
Lényegében így telt el a nyár. Az utolsó héten semmi probléma nem volt. Viszont hozzászoktam, hogy szeptembertől suli. Így én is ugyanolyan ferde szájjal feküdtem le augusztus 31-én, mint a többi iskolás, s én is ugyanúgy pokolba kívántam az iskolát, mint mindenki más. És persze én is izgultam a másnap miatt. Csak ugye a probléma ott van, hogy nekem nem is volt okom, hogy így érezzek. Így jó pár napig olyan érzésem volt, mint ha lógnék az iskolából. Persze nehéz kiiktatni az ilyen meghatározó eseményeket az ember életéből, ha x év arról szólt, hogy ha szeptember 1. van, akkor bizony iskolába kell menni.
És igen… Nekem már most hiányzik!