Egy teljes ledolgozott hét után vegyes érzelmeim vannak a jelenlegi – egyelőre próbaidőszakomat töltő – munkahelyemről.
Maga a munka, munkahely és annak megközelítése nem rossz. Ellenben a körülmények már nem annyira.
Ugyebár több helyre lettem beosztva. Minden héten más és más helyszínen végzem el az épp aktuális – hellyel-közzel ugyanazt a – feladatot. Hétfőn szépen bementem a központba, ahol megtudtam hova kell mennem, s kit kell keresnem. Kezdetben nem is volt probléma. A vezető viszonylag korrektnek tűnt csak úgy, mint a kedves felesége. A mellém beosztott kollégával sem volt probléma. Kezdetben.
Négy óra elteltével már húztam a számat. Először is a központból lejöttek, hogy hát kellenek még papírok, meg el kellene menni máshova is, hogy normálisan be legyek jelentve. Ekkor kicsit azért elkapott a méreg, hogy miért nem lehetett ezt már múlt héten közölni és elintézni? Túlléptem rajta, látszólag. Ekkor a kedves munkatársamnak bontakozott ki a számomra nem túl tolerálható személyisége. Korábbi bejegyzésben már ecseteltem, hogy mi az a fajta viselkedés, ami egyrészről zavarba lehet hozni, másrészről pedig fel lehet idegesíteni.
Mindenkinek van emésztőrendszere illetve szexualitása. Nos én valahogy egyikre se vagyok kíváncsi, s ez nem is képezi részemről beszédtéma tárgyát, hisz számomra ez teljesen a privát szférába tartozik. Azon ritka emberek közé tartozom, aki olyan dolgot vár el mástól, amit önmaga is betart továbbá olyan dolgokat nem mond, tesz amit mástól nem tud tolerálni. Ebből kiindulva alig két óra telt el amíg ott tartózkodtam, s a mellém beosztott kolléga – akinek feladata a tanítás lett volna – egy eléggé hosszú, s meglehetősen mély tónusú hangon tudatta velem, hogy bizony ő neki remekül működik a bélrendszere, ha épp galambröptetésről van szó. Én nem mondtam semmit bevágtam a pókerarcot, mintha nem is hallottam volna semmit, nem is történt volna semmi. Azért ilyennek ismerősi körben is ritkán vagyok tanúja, de ha igen abból sem csinálok problémát évek óta tartó ismeretség után. Hisz szentül igaz, hogy a barátságot csak egy közös hányás vagy galambröptetés pecsételheti meg úgy igazán – már ami a férfi – férfi barátságot illeti -. De részemről alig két órás friss ismeretség után csak úgy – nem mellesleg előre megfontolt szándékkal – lazaság címén más mellett fingani… hát iszonyú paraszt viselkedésnek tartom. Ezt viszont alig egy óra múlva sikerült egy elég mélyről feljövő körülbelül hat tónuson megszólaló büfögéssel megfejelni.
Az ember azt gondolná ennél rosszabb nem lehet. De! Egy csöppet szánalmasnak éreztem egy tőlem tíz évvel – nem mellesleg házas és kisgyermekes – idősebb családapa hosszas beszédét (ódáit) a falra ragasztott meztelen nős poszterek láttán, melyből kiindulva a női nemi szerv volt a téma. Nem tudom melyik volt sokkolóbb, hogy ez a momentum óránként visszatért, s akár negyed vagy fél óráig képezte beszédtémája tárgyát miközben fel sem tűnt neki némaságba borult személyem vagy pedig az, amikor is elhangzott tőle az a mondat, mely konkrétan arra utalt, hogy bizony előfordult, hogy aki beszélgetőpartnere volt ebben (főleg nő) az bizony el tudta nála érni, hogy olyannyira kizökkentse a munkából, hogy hibát hibára halmozzon.
Az a fajta ember vagyok, aki szereti kimondani amit gondol. Így, ha ez nem sikerül azaz kénytelen vagyok tűrni előjön az a fajta érzés, hogy legszívesebben otthagynék mindent és eljönnek, vagy pedig az adott pillanatban sírva fakadnék. Ez történt nem sokkal munkaidő végeztével, amikor az egyik női vásárlóról olyan megjegyzést tett, amitől képtelen voltam elvonatkoztatni, s bizony megállapítani, hogy ez az ember nem normális, ha ilyet mond, mert ilyen nem létezik abban egészen biztos vagyok! Másnap meglepő módon sikerült még egy lapáttal rápakolni erre. Ekkor kifejezetten átmentem vizuális síkra, s elképzeltem ahogyan különböző módon küldöm át a másvilágra. Lévén, hogy próbaidő ez, így úgy éreztem nem engedhetem meg, hogy szépen elmondjam neki, hogy az én értékrendem szerint egy családapa így nem viselkedhet. Nem baj, szégyelltem magam helyette is. De feltehetően szerda este kielégíthette igényeit, mert meglehetően normálisabb volt csütörtök, péntek fele. Pedig kedden este megfogadtam, hogy bizony bosszút állok rajta. Persze ebből nem lett semmi. De minden bizonnyal még fogok vele dolgozni, de esküszöm, ha addig élek is saját térfelén fogom földbe döngölni, aztán Isten bizony mehet a mellékhelyiségre, hogy a jobb kezétől kérjen segítséget. Aztán pedig megtanulhatja, hogy mi való egy munkahelyre és mi nem.
A főnökömről se tudok sok jót mondani. A fenti ürgétől eltekintve mindenki – kivéve a fenti delikvenst – ember feletti teljesítményt vár el tőlem, holott ők közölték is velem, hogy ők se egyik napról a másikra tanultak bele ebbe a dologba. Szép. Ugyan heves megjegyzést, lecseszést nem kaptam, viszont az építő jellegű kritikai megjegyzések hangneme erősen kifogásolható volt. Kedden már javában énekeltem itthon a Köcsög a főnököm című dalt. Ugyanis egy nappal előtte derült ki, hogy bizony másnap bizonyos papírokat el kell rendeznem. Mivel nem szerettem volna órákat eljönni, ezért bicajjal mentem. Persze tudtam, hogy rossz idő lesz. De rendesen megáztam. És persze indulás előtt negyed órával szólt, hogy ő úgy döntött elvisz. És ezért áztam én meg aznap reggel.
Csütörtökön már örültem, hisz ő szabadnapját töltötte. Ráadásul jött a felesége is. Nagyon örültem neki, mert pozitív kép alakult ki róla bennem. Tévedtem. Aztán valahogy legszívesebben megfogtam volna a haját, belemártottam volna a vízbe és feltöröltem volna az egész helyiséget vele. Komolyan az idegroham kerülgetett, hogy miért várják el tőlem, hogy egy hét után minden csípőből menjen, amikor ők is elismerték, hogy nekik is kellett majd egy hónap, hogy megtanulják a dolgokat. Pfff… komoly hangulatingadozásaim voltak. Többször legszívesebben elbőgtem volna magam, ami leginkább abból fakadt, hogy legszívesebben elküldtem volna mindenkit az édes anyukájába, de mivel próbaidő én pedig kulturált vagyok ezért visszafogtam magam, pedig Isten bizony megérdemeltek volna tőlem jó pár csípős megjegyzést. És vicc az egészben, hogy a paraszt kollégám volt hozzám a legrendesebb.
Ezen felül olyan jó kis időbeosztás van, hogy naponta maximum két órát tudok magamra fordítani. Így gyakorlatilag semmire nem maradt időm. Így minden tolódott/tolódik hétvégére. Egyelőre nehezen tudom beosztani azt időt, bár igyekszem pihenni. Bár úgy, hogy közben eléggé felpörgetnek… nem könnyű.
Mindenesetre annak örülök, hogy az esőzést felváltották a mínuszok és a havazás, mert így legalább nem tudok elázni.