…sors közbeszól. Ugyan nem így szól a hangzatos közmondás, de jelen pillanatban inkább a sorsra fognám a becsusszanó nehézségeket. Mert ugyebár az ember hiába próbál előre tervezni, legtöbbször pofára esik. Ráadásul elég keményen.

Valahogy ismételten kezd kicsúszni kezem közül az irányítás, s ezt valahogy nem veszem túl könnyen. Egyszerűen rengeteg időt töltök az iskolában, a délutáni szabadidőm pillanatok alatt „köddé” válik, majd kettőt pislantok, s már a buszon vagyok útban az iskola felé. Önmagában még ezzel nem is lenne problémám, hisz az ember nem élhet csak a szórakozásnak, dolgozzon is közben, mert ugyebár tanulóként a munkahelyem az iskola. És ugye aki nem dolgozik, az ne is egyék…
Ezzel teljes mértékben egyet értek, habár nem vagyok minta diák, néha napján nálam is becsúszik egy olyan termetes „nem akarok bemenni másnap” című hullám, de ettől függetlenül a jegyeim elég jók, s többször járok be, mint amennyit itthon vagyok, s szerintem ez így van rendjén.

Viszont mostanában egyszerűen elkezdetett idegesíteni ez az egész iskola. Egyszerűen arról van szó, hogy az osztály három negyede szinte állandó jelleggel hiányzik. Első órákra nem jár be, utolsókról elmegy, vagy pedig egész nap be se megy. Vizsgák következnek, fogyatkozik a létszám, s ez egyáltalán nem jó. Mert nem csak azzal van a baj, hogy nem haladunk a tananyaggal, hanem azzal is, hogy ezzel nekünk is betartanak. Arról nem is beszélve, hogy nagyon úgy néz ki, hogy egyesek engem próbálnak felhasználni hiányzásuk elfedésére, melyre tökéletesen elferdített, vagy éppenséggel valóságnak egyáltalán nem megfelelő dolgokkal rukkolnak elő, ami hátterében természetesen a hétköznapi okoskodás és beképzeltség áll. Mert ugyebár én mire fel engedem meg magamnak a hiányzást, szép. Ennek fényében pedig eldöntöttem, hogy itt az ideje, hogy az asztalra csapjak, s jó pár embert elküldjek a jó büdös fenébe.

Igazából mostanság eléggé sok gondolat nyomaszt. Szeretném azt mondani, hogy ez mind azért van, mert ez az utolsó év, s ezután már a nagybetűs élet jön, de nem emiatt van. Egyszerűen csak látom magam, hogy már rég túl léptem a huszadik életévemet, s az egész életem szinte csak arról szólt, hogy valamilyen szinten teljesítsem az iskola által rám rót kötelességeket, ami viszonylag sikeres volt, s egy ideig élveztem is, egészen az érettségiig. Akkor csalódtam egy hatalmasat az egész oktatásban, s az egészet a fenébe kívánom, s azóta is rosszalóan rázom a fejem.
Ugyanis akkor jöttem rá, hogy senkit nem érdekel az, hogy a diák mit bír, vagy épp mit nem, vagy mire van energiája, vagy mire nincs. Borzasztó volt, amikor az ember nyolc órát kénytelen végigülni, majd fél négy tájékán hazaesni, s valamennyit csak tanulni, miközben hihetetlenül fáradt. A nap végére pedig arra sem marad elég energiája, hogy a kedvenc számát énekelje, miközben lazító fürdőt vesz. És akkor még nem beszéltem a baráti társaság lemorzsolódásáról, illetve elektronikussá „válásáról”. Aki meg marad, az pedig automatikusan landol a hétvégi barátok között. Szép.
És elvileg a húszas éveimnek kellene a legemlékezetesebbnek lennie, amire érdemes visszaemlékezni? Hát akkor nálam elég nagy problémák vannak, ugyanis én értékelhetetlennek tartom ezeket az éveket.

Nyilván részben én is hibás voltam a történtekért, hisz valami mód biztos lett volna arra, hogy elég időt tudjak áldozni a barátaimra, szórakozásomra, anélkül, hogy iskola kerülővé váljak. Nem váltam, ennek az ára pedig az lett, hogy a hétköznapjaim totál leszívják az energiám. Ha nem kialvatlanság, akkor a tanulás fáraszt le, de annyira, hogy este 7-re már csak TV előtt döglő zombi leszek. És ez így nagyon nincs rendjén! Nagyon nincs!
De akkor mi is lenne a megoldás?
Nem tanulni, s bukdácsolni? Nem járni iskolába? Természetesen az lenne a legjobb megoldás, ha lenne egy járható közép út. De a probléma itt gyökeredzik; ugyanis nincs járható közép út.
Noha hiányzásaim miatt soha nem rezgett alattam a léc – még, ha ezt a látszatot is akarták páran kelteni -, de valahol mégis úgy adódott, hogy amikor beteg voltam, még 1-2 napot hozzátettem, csak hogy meglegyen az a fránya egy hét. Továbbá meg adódtak az ilyen egy napos hiányzások is. Pont emiatt, mert egyszerűen elviselhetetlen a tanárok tempója, a rengetek hiányzása a többieknek, ami hátráltat minket, és még akkor arról nem is beszélve, hogy utazni is kell, s mire hazaérek már hulla vagyok.

Valahol épp ezért várom, hogy végre munkába állhassak. Letelik a meghatázott munkaidő, és onnanstól kezdve azt csinálok amit akarok. Nem kell haza menni, s könyvek felett szenvedni.
S ráadásul lehetnek barátaid, nem kell, hogy horrorisztikus gyorsasággal cserélődjenek az emberek a környezetedben, mert nincs időd találkozni velük, vagy csak ritkán. Nem kell egy chat programra (MSN) korlátozni a személyes kapcsolatokat. Mert hiába van webkamera, mikrofon, az élő találkozás mégis csak jobb.
Tényleg várom már, hogy vége legyen már ennek, s élhessem a saját életemet. Amikor nem kérik rajtam számon, hogy mit csináltam előző délután. Hihetetlen, de jelenleg itt tartunk. S nem csak én vagyok így vele…

…szól a Green Day egykori nótája. Hát bizony, jövő héten vége a szeptembernek, s amilyen módon telt, bizony én is örültem volna, ha valaki most ébresztene fel.

Úgy néz ki a tervezett heti 2-3 bejegyzést sikerült leredukálnom 1-re. Szép.
Ahogyan jeleztem egy héttel ezelőtt, félig gyógyultan libbentem be az iskolába, ahol természetesen megjegyezte egyik tanár, hogy én nem járok iskolába. Mondom kösz, beteg voltam, de lényegtelen.
Ráadásul aznap tudtuk meg, hogy pluszban kaptunk egy órát, ami nyolcadiknak felel meg. Egyértelműen be lehetett volna tenni máshova, de a tavalyról bukott tanuló miatt mégis maradt ott, ahol van. És miért? Hogy neki ne kelljen bejárjon, mert neki megvannak az anyagai. Igaz, ettől függetlenül neki be kellene járnia. Csak remélni tudom, hogy hamar elvérzik, mert egyáltalán nem csípem a fejét.

A hét közepén végül kivettem még egy napot, hogy elrendezzem a szükséges orvosi vizsgálatokat, természetesen pont emiatt nem mentem el az iskolaira, ugyanis az orvos egy idióta, neki aztán mondhattam volna, hogy betegen az ember otthon van, és nem kórházba rohangál, hogy – az egyébként is legyengült – immunrendszerét gyengítse azzal, hogy összeszedjen valamilyen kórt. És arról még nem is beszéltem, hogy ahhoz nem kis erőt kellett volna összeszednem, hogy bemenjek. Igaz, hiába mentem volna el időben, akkor sem tudtam volna elrendezni a szükséges dolgokat. Ez van.

A tanítás utolsó két napja nagy nehezen eltelt, én ennek nagyon örültem, habár olyan szinten eltelt a két nap, hogy hihetetlen. Ma pedig megint készülhetek másnapra, ami jelenleg az egyik legnehezebb is egyben.
Ráadásul még koránt sincs vége az adminisztrációs munkának, szóval… Remélem, hogy hamar elmegy ez az év, s a vizsgáim is sikerülnek, mert iskolát többet nem akarok látni.